Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 2. szám
2007. március 8. oldal JÍITÍVAKÖfcT Israel Shamir DR. TOAFF VÉRES HÚSVÉTI Vér, árulás, kínzás és behódolás szövi át egy olasz zsidó, Dr. Ariel Toaff, történetét, mintha azt honfitársa Umberto Eco vetette volna papírra. Dr. Toaff félelmetes felfedezést tett - megrémült, de amíg az egész közösség teljes nyomása rá nem nehezedett, bátran állta a sarat; végül a megtört ember bűnbánatot tartott. Dr. Toaff Róma rabbijának a fia és a Tel Avivtól nem messze fekvő Bar lián Zsidó Egyetem professzora. A középkori zsidóság mélyreható tanulmányozásával szerzett nevet. Három kötetes Szerelem, Munka és Halál című műve (alcíme: Zsidó élet a középkori Umbriában) eme elismerten behatárolt terület enciklopédiája. A téma tanulmányozása során felfedezte, hogy a középkori észak-olaszországi askenázi zsidó közösségek az emberáldozat egy különösen rettenetes formáját gyakorolták. Mágusaik és adeptusaik keresztény csecsemőket raboltak el és feszítettek keresztre, kifolyatott vérüket pedig mágikus rítusokban használták, amelyek során a gyűlölt gojok ellen idézték meg a bosszúállás szellemét. Részletesen és hosszasan foglalkozott Trenti Szent Simon esetével. Ezt a kétéves gyereket Kr.u. 1475-ben, az olasz Trent városából Húsvét előestéjén, otthonából rabolta el néhány askenázi zsidó. A gyerekrablók éjjel meggyilkolták; kivéreztették, testét tűkkel szurkálták, és fejjel lefelé keresztre feszítették így szólva: „Imigyen vesszen minden keresztény szárazon és vízen”. Húsvétjukat ekképpen ünnepelték, a kivéreztetés archaikus rítusával és gyermekgyilkossággal - a szó legszorosabb értelmében, a szokásos metaforikus „vér-bor” átváltoztatás nélkül. A gyilkosokat letartóztatták, vallomást tettek, és a trenti püspök bűnösnek találta őket. A zsidók azonnal panaszt tettek a pápánál, aki elküldte a ventimigliai püspököt az ügy kivizsgálására. A zsidók állítólag szép összeggel megvesztegették, így arra jutott, hogy - mivel a trendi parton nem talált Tsahal fegyvereket - a gyereket egy Hamas aknával ölték meg azért, hogy Izraelt bemocskolják. „Simont keresztények ölték meg, hogy a zsidókat romlásba taszítsák”, írta a háború előtti Zsidó Enciklopédia nyilvánvaló előfeltevéssel: a zsidók ugyanezzel érveltek 2006-ban is, amikor a Kafr Qana-i tömeggyilkosság miatt magyarázkodtak. Azonban bár a tizenötödik században a zsidók valóban befolyásosak voltak, de nem teljhatalmúak. Akkor még nem bánhattak úgy az egész világgal, mint Jenin meggyilkolása után 2002-ben, amikor mindenkit elhajtottak. A Biztonsági Tanácsban nem volt amerikai vétójoguk. Nem bombázhatták Rómát, az „antiszemitizmus” szót pedig 400 évvel később találták ki. Méltányos eljárást kaptak, ami sokkal rosszabb, mint az elsőbbségi eljárás: IV Sixtus pápa az ügy újra tárgyalására egy hat kardinálisból álló bizottságot hívott össze, amelyen a kor legjobb jogi elméje ülnökölt; ez a Legfelsőbb Bíróság a gyilkosokat bűnösnek találta. Nézzenek utána az esemény katolikus és zsidó verziójának. A tárgyalás feljegyzései századokon át fennmaradtak, és a Vatikánban ma is hozzáférhetőek. A Római Katolikus Egyház 1965-ben átszervezésbe kezdett. Ezek voltak a Második Vatikáni Zsinat boldog napjai, amikor a modernizálok gyökeresen felforgatták a tradíció alapjait abban a reményben, hogy a hitet napra készebbé teszik és a modemitás új zsidó-barát felfogásába illesztik azt; prózaian, a püspökök el akarták nyerni a liberális sajtó szeretetét. Az örökké éber zsidók éltek a lehetőséggel, hogy Trenti Szent Simon kiiktatására nyomást gyakoroljanak a püspökökre. Azok örömmel tettek szívességek: az eddig is bizarr rituálé során az egyházi vezetők már felmentették a zsidókat Krisztus keresztre feszítésének bűne alól, és elismerték az Egyház bűnösségét a zsidóüldözésekért; egy olasz kisgyermek keresztre feszítése eltörpült eme 180 fokos fordulat mellett. Sietős döntés során a püspökök úgy határoztak, hogy a gyilkosok vallomása elfogadhatatlan, mivel kínzással csikarták ki; tehát a vádlottak ártatlanok voltak, a fiatal mártírról pedig nem sokat tudunk. Kultuszát leállították és betiltották, a mártír gyermek maradványait pedig eltávolították, és a zarándokutak feléledésének megakadályozására ismeretlen helyen földelték el. Most visszatérünk Dr. Ariel Toaffhoz. A tárgyalás iratainak tanulmányozása során megdöbbentő felfedezést tett: A gyilkosok vallomását nem a fanatikus vizsgálóbírák mondták tollba a kínzás során, mivel az olasz egyházatyák és a rendőrség számára teljesen ismeretlen anyagokat tartalmazott. A gyilkosok a kicsi és visszahúzódó askenázi közösséghez tartoztak, saját rítusaikat követték, amelyek teljesen eltértek az olasz születésű zsidókéitól; ezeket a rítusokat hithűen gyakorolták, habár a korabeli bűnüldöző-egység ezekről nem tudott. „Ezek az erős keresztényellenes hangvételű héber liturgikus formulák nem lehettek a bírák képzeletének szüleményei, akik nem ismerték ezeket a még csak nem is az olasz, hanem az askenázi tradícióhoz tartozó imákat” - írta Toaff. A vallomás csak akkor értékes, ha a bűntényről olyan igaz és bizonyítható részleteket tartalmaz, amelyekről a rendőrség nem tudott. A bűnvádi eljárás ezen sziklaszilárd szabályát a trenti tárgyalások során is figyelembe vették. Ez a felfedezés felrázhatja, megrendítheti és újraformálhatja az Egyházat. A kiválóan képzett Dr. Loaff rabbi megelevenítette Szent Simont, a tizenötödik századi bosszú és a huszadik századi átszervezés kettős áldozatát. Ez a vatikáni doktorok bűnbánatáért kiáltott, akik a befolyásos amerikai zsidók barátságát keresve megfeledkeztek a meggyilkolt gyermekről, és még mindig nem ismerik be óriási hibájukat. Monsignor Iginio Rogger egyháztörténész, aki az 1960-as években a Szent Simon ügy vizsgálatát vezette (tévútra), azt mondta, hogy a tanúvallomások teljesen megbízhatatlanok, mert „a bírák szörnyű kínzásokat alkalmaztak”. Ez anticionista és így antiszemita megjegyzés volt, mivel a kínzás alatt megszerzett tanúvallomások megtagadása az összes palesztin fogolynak a zsidó börtönökből való szabadon bocsátásához vezetne; ez Amerika-ellenes megjegyzés volt, mivel az Egyesült Államok elfogadja a kínzást, és gyakorolja is Guantanamoban és máshol is. Ez holokauszt-tagadó megjegyzés volt, mert ezzel érvényüket vesztik a Nürnbergi perek. Az ismert amerikai jogász és kínzás-specialista, Alan Dershowitz felszólalhatott volna Rogger ellen, de valami okból nem tette. „ Nem lennék Toaff helyében, amint az esetet komoly dokumentumokkal alátámasztó történészeknek kell válasszal szolgálnia” - mondta Rogger az USA Today-nek. Toaff helyében lenni pedig sokkal kívánatosabb, mint Roggerében, akinek egy szent semmibevételéért majd a Mennyben kell felelnie. Továbbá, ez a trenti bűntény nem volt kivételes: Európa történetének egy ötszáz éves időszakában, Toaff sok esetre bukkant, ahol ilyen véráldozatot mutattak be gyerekek megcsonkításával, kivéreztetésével és vérük matzo-ba (kovásztalan kenyér) sütésével. A vér, e mágikus ital, népszerű orvosság volt akkoriban is és máskor is: Heródes úgy akarta fiatalságát megőrizni, hogy kisgyermekek vérében fürdött; az alkimisták pedig vért használtak az ólom arannyá változtatásához. A zsidó mágusok is foglalkoztak mágiával, és éppúgy alkalmazták, mint bárki más. Az olyan csemegéknek, mint vér, vérpor és vérrel készült matzo, virágzó piaca volt. A zsidó árusok hitelességüket igazoló rabbi-levelek kíséretében árulták ezeket; a legértékesebb a katan-goj, a zsengekorú gyermek vére volt, bár a körülmetélésből származó vér sokkal gyakoribb volt. Ezek a véráldozatok „ösztönszerű, zsigeri, heves tettek és viszontválaszok voltak, ahol ártatlan és tudatlan gyermekek váltak az Istenszeretet és a bosszú áldozataivá” - írta Toaff könyve előszavában. „Egy olyan Isten oltárait öntözte vérük, akit - úgy tartották - irányítani kellett, néha pedig türelmetlenül védelmezésre és büntetésre sürgetni.” Ezt a kissé rejtélyes megjegyzést megérthetjük, ha elolvassuk az izraeli Israel Yuval professzor „ Két nemzet a méhedben” című könyvét. Yuval kifejti, hogy (a zsidó mágusok szemében) a vérivás szükséges volt, hogy a gojokat elérje az Isteni Bosszú. Egy megkérdőjelezhetetlen (azaz zsidók által sem tagadott) esetet is idéz, BÁRÁNYAI amikor egy zsidó véráldozatot mutatott be. (Bloodcurdling Libel című cikkemben olvasható.) Toaff továbbment Yuvalnál, azt hangsúlyozta, amikora zsidók a hétköznapi mágiában használtak vért a középkorban, és a keresztényellenes mozzanatot sem zárta ki: az áldozatok keresztre feszítését, Krisztus és a Szent Szűz elleni átkozódást. Könyvét e helyen alátámasztja (bár kétségtelenül visszafogottan) Elliott Horowitz: „Vakmerő Rítusok: a Purim és a zsidó kegyetlenség öröksége” című könyve. Horowitz furcsa rítusokról számol be az olvasóknak: mint a Szent Szűz megkorbácsolása, a szentkereszt megsemmisítése, keresztények megverése és meggyilkolása. Mindezt már magunk mögött hagytuk. A múltra tekintve azt mondhatjuk, igen voltak olyan zsidó mágusok és misztikusok, akik véráldozatot mutattak be. Gyerekeket gyilkoltak meg, megcsonkították őket, vérüket pedig arra használták, hogy nem zsidó szomszédaikra Isteni Haragot zúdítsanak. Kigúnyolták a keresztény rítusokat azzal, hogy nem Krisztus, hanem keresztények vérét használták. Az Egyháznak és egész Európa lakosságának igaza volt. Az európaiak (akár az arabok és az oroszok) nem voltak őrülten bigottak, megértették, amit láttak. A bűnösöket megbüntették, az ártatlanokat pedig békén hagyták. Mi, emberek, büszkén tekinthetünk a történelem e szörnyűséges lapjára, és megkönnyezzük azokat a szerencsétlen gyermekeket, akiket ezek a bosszúszomjas szörnyetegek meggyilkoltak. A zsidók mértékletességet gyakorolhatnának és elfeledkezhetnének történelmi sebeikről: őseik néhány hitsorsosuk szörnyű tettei ellenére szépen gyarapodtak; a zsidó államban azonban néhány palesztin bűne az egész népet sújtja. Borzongva tehetjük félre az Izrael-barátok sirámait, amikor nem akarják, hogy a jenini vagy qanai tömeggyilkosságokat észrevegyük - pontosan, mert ez olyan, mint a „vérvád”, azaz egyáltalán nem is vád. Reméljük, Toaff professzor nagymerész tette az Egyház életének fordulópontja lesz. AII. Vatikáni Zsinatnak az átszervezéssel okozott fordulata túl messzire vezetett. Ne feledjük, az orosz peresztrojka az egész struktúra összeomlását eredményezte. Ahogy a pápa-ellenesek féltek, hogy Szent Péter Székhelyét az antikrisztus foglalja el, valós a Gorbacsov-veszély is. Az Adria-parti olasz Orvieto városában a zsidók egy jelentős művészi értéket képviselő kiállítás bezárását, valamint a Trani csodáról megemlékező körmenet beszüntetését követelték. Traniban egy évezreddel ezelőtt egy zsidó nő megszentelt ostyát lopott a templomból. A tolvaj „ Krisztus testét” olajban akarta megsütni, ám az ostya csodásán [Krisztus] testévé változott és oly bőségesen vérzett, hogy a szent vér az egész házat belepte. Az ostyagyalázás efféle esetei egész Európában jól ismertek; Yuval, Horowitz és Toaff is hűen ábrázolja ezeket; ilyenek valóban előfordultak, és csak a hírhedt zsidó chutzpah erőltette, hogy Israel Barátainak Római Szervezete levelet írjon a pápának, amelyben követeli az ezeréves szertartás eltörlését. Megtörtént. Az Egyház fejet hajtott, a paneleket szétszedték, a körmenetet a zsidók bocsánatáért esedezve törölték, a kapitulációt diktáló Gideon Meir, Izrael római nagykövete és Oded Ben Húr, Izrael vatikáni nagykövete nagy megelégedésére. „Fura egy világ, de a mienk. - írta Domenico Savino a kitűnő Effedieffe internetes magazinban. - A keresztény hitet érte támadás, és a behatolóktól várjuk a feloldozást.” Savino elelmélkedik; vajon lehetetlen lett volna Izrael Barátainak kérését egyszerűen, udvariasan figyelmen kívül hagyni? Majd hosszasan idézi Walter Kasper kardinális, vatikáni küldött szavait a behódolásról. Kasper pálfordulása teljes: tagadja, hogy az Egyház az Igaz és Kiválasztott Izrael, azt állítja, hogy a zsidók, mint „ idősebb fivérek” egyenlőek, tagadja Krisztus szükségszerűségét, kéri a zsidók megbocsátását, és „új tavaszt ígér az Egyháznak és a világnak”. „Tavasz az Egyháznak?! - kiált fel Savino. - Ó, ezt már hallottuk! A II. Vatikáni Zsinat után a pápa azt mondta: „Tavaszt vártunk, de vihar jött”. Az a tavasz nekünk már
