Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. december 8. oldal JZIÎÎVAKÔftt ► öntudatlanul is ennek a közösségnek a kötelékei között nőtt fel. De a zsidó min­den ilyen közösség határain kívül élt, ma­gányosan, Jahvéjével egy szilánkokra tö­rött, talajtalan törzsben, amelynek szük­ségképpen nélkülöznie kellett minden ön­magából kiinduló fejlődést, éppen úgy, mint ennek a törzsnek saját (héber) nyel­vét, amely számára mint egy holt dolog őrződött meg. Nos, költészetet alkotni egy idegen nyelven mindeddig lehetetlen volt, még a legmagasabb színvonalat elért nép­ből származó géniusznak is. Ámde egész európai művészetünk és civilizációnk a zsi­dó számára idegen nyelvű maradt; mert nem vett részt a másik nyelv fejlődésében, hanem mint otthontalan fickó hideg, sőt mi több, ellenséges szemlélő lett. Ezen a nyelven, ebben a művészetben a zsidó csak a beszéd utánzására, csak utánzó összetá­­kolásra képes — nem igazán alkot szavaiból költeményt, cselekedeteiből művészi alko­tást. Különösen a zsidó beszédmód fizikai megnyilatkozása taszít minket. Az európai népekkel való kétezer éves érintkezés során a kultúránknak nem sikerült megtörnie a zsidó természet rendkívüli makacsságát a szemita kiejtést illetően. Az első dolog, ami megüti fülünket a teljesen idegensze­rű és visszatetsző zsidó hangképzésben, a csikorgás, vinnyogás, az orrhangon való zümmögés15 és ezen kívül a szavaknak olyan értelemben való alkalmazása, amely idegen népünk nyelvétől, valamint kifeje­zéseink szerkezetének önkényes elferdíté­se. Ez a beszédmód azonnal az elviselhe­tetlenül zűrzavaros fecsegés jellegét veszi fel, úgy, hogy amikor ezt a zsidó beszédet halljuk, a figyelmünk akaratlanul is annak visszataszító módján időzik és nem a lénye­gi értelmén. Azt, hogy milyen kivételesen fontos ez a körülmény, kivált a modern zsidó zeneművek által ránk gyakorolt be­nyomás magyarázata szempontjából, első­sorban kell felismernünk és szem előtt tar­tanunk. Ha hallunk egy zsidó beszédet, öntudatlanul is megütközést kelt bennünk ebben a beszélgetésben a tisztán emberi megnyilatkozás teljes hiánya és a sajátos fecsegésnek az a hideg közömbössége, ami semmilyen körülmények között sem emelkedik egy magasabb színvonalú, szívből jövő szenvedély hőfokára. Ha más­felől magunkat találjuk ösztönözve erre a forróbb kifejezési módra egy zsidóval foly­tatott társalgás során, akkor ő mindig el­hárítja az ilyen társalgást, képtelen vála­szolni ezen a módon. A zsidó sohasem ger­jed fel annyira, hogy velünk az érzelmeit kölcsönösen kicserélné, hanem - ameny­­nyiben mi vagyunk az érintettek - csak a maga önteltségének és haszonleső vágyá­nak egészen sajátos önző érdeklődése észlelhető, valami olyasmi, ami párosulva a mindennapi beszédmód ferde megnyil­vánulásával gerjedelmének mindig a ne­vetségesség mellékízét kölcsönzi, és bármit kelthet bennünk, csak a beszélő érdek­lődése iránti rokonszenvet nem. Noha na­gyon is elgondolhatónak véljük, hogy az egymással való érintkezés során, különö­sen ott, ahol a családi élet a pusztán em­beri érzéseket kifejezésre juttatja, még a zsidók is képesek elég hatékony módon ki­fejezést adni érzelmeiknek egymás között, de ez nem jöhet szóba vizsgálódásaink je­lenlegi területén, mivel itt arról a zsidóról szólunk, aki az élet és a művészet adta érintkezés során, kifejezetten hozzánk beszél. Nos, ha a dialektusának fent említett tulajdonságai a zsidót csaknem16 képte­lenné teszik arra, hogy művészi kifejezést adjon érzéseinek és látomásainak a beszéd­del, akkor a dal formájában jelentkező kifejezőképességének még sokkal kisebb­nek kell lennie. A dal csupán a legmaga­sabb szintű szenvedély hőfokára hevük be­széd: a zene a szenvedély beszéde. Mind­az, ami visszataszítólag hatott ránk a zsidó külső megjelenésében és beszédében, vég­letesen felingerel bennünket a dalában, feltéve, hogy nem vagyunk éppen e jelen­ség nevetségességének fogva tartott rabjai. Nagyon természetes módon a dalban - a személyes érzelmi lét legélénkebb és legvi­tathatatlanabb kifejeződésében — éri el szá­munkra a zsidó természet különlegessége a maga ízléstelenségének csúcspontját; és ha bizonyos feltevések alapján esetleg al­kalmasnak tartottuk is a művészet külön­féle ágaira, arra az ágra semmiképpen, amelynek alapja a dalban van. A zsidónak a látomás iránti érzéke so­hasem volt olyan jellegű, hogy lehetővé tette volna, hogy képzőművészek támadja­nak közülük: az ő szemük mindig is a na­gyon is gyakorlatias dolgokkal foglalko­zott, nem olyanokkal, mint a szépség és a formák világának szellemi lényege. Leg­alább is ameddig ismereteim terjednek, nem ismerek korunkban17 semmilyen zsidó építészeti vagy szobrászati alkotást, annak eldöntését pedig, hogy a zsidó szár­mazású modern festők valóban alkottak-e a maguk művészetében, a szakértők meg­ítélésére kell hagynom; de feltételezhetően ezek a festők nem álltak más viszonyban a maguk művészetével, mint a modern zsi­dó zeneszerzők a zenével. Ez utóbbiak ala­posabb vizsgálatával most fogunk foglal­kozni. A zsidó, aki jóllehet születésénél fogva alkalmatlan arra, hogy művészileg kifejez­ze magát számunkra a külső megjelenésé­vel vagy beszédjével, és legkevésbé képes kifejezni önmagát a dalaiban, mégis képes volt a modern művészeti jelenségek legna­gyobb terjedelmű ágában, a zenében köz­ízlést irányító szerephez jutni. - Avégett, hogy megmagyarázzuk magunknak ezt a jelenséget, vizsgáljuk meg először, hogy miképpen vált lehetségessé, hogy a zsidó­ból zenész legyen. Társadalmi fejlődésünk azon forduló­pontjától kezdve, amióta a pénz a gyakor­latban egyre leplezetlenebbül nemesi ki­váltságlevéllé vált, a zsidóktól — akiknek a tényleges munka nélküli pénzcsinálás, vagyis az uzsora maradt az egyedüli foglal­kozásuk — nem lehetett többé megtagadni a belépést az új társadalomba, amelynek semmi másra nem volt szüksége, mint a pénzre, amit viszont a zsidók a zsebükben vitték magukkal. Ennélfogva a modern kultúránk, amely kizárólag a gazdagok számára hozzáférhető, a legkevésbé a zsi­dók számára maradhatott elzárt alkotás, hiszen a kultúra megvásárolható luxuscik­ké süllyedt. A továbbiakban tehát megje­lenik társadalmunkban a kultúrált zsidó; így most az ő különbözőségét kell vizsgál­nunk a kultúrálatlan, közönséges zsidótól. A kultúrált zsidó a leglátványosabb mó­don fordított gondot arra, hogy levetkőzze magáról közönséges hitsorsosainak min­den nyilvánvaló jelét: sok esetben még azt is bölcs dolognak tartotta, hogy keresztvíz­zel mossa le eredetének nyomait. De ez az igyekezet sohasem tette lehetővé, hogy learassa az ezért remélt gyümölcsöket: ez csak külső elszigeteltségének növekedésé­re vezetett, és az emberi lények közül a leg­szívtelenebbé tette, oly sötét alakká, hogy el kellett veszítenünk a törzse tragikus tör­ténete iránti korábbi rokonszenvünket is. A korábbi sorstársaival való kapcsolatai, amelyeket arcátlanul széttépett, továbbra is lehetetlenné tették számára, hogy kap­csolatba lépjen azzal a társadalommal, amelybe felemelkedett. Senki mással nem állt kölcsönös viszonyban, csakis azokkal, akiknek az ő pénzére volt szükségük, de még a pénz segítségével sem ért el tartós emberi kapcsolatokat. Idegenként és érzés nélkül élt a kultúrált zsidó egy olyan tár­sadalom közepén, amelyet nem értett, amelynek ízléseivel és törekvéseivel nem rokonszenvezett és amelynek történelme és fejlődése mindig közömbös volt a szá­mára. Ilyen helyzetben láttunk zsidó gon­dolkodókat megjelenni: a gondolkodó fej­letlen költőnek tűnik, de az igazi költő jövendőmondó próféta. Egy ilyen prófétai feladatra nem készíthet fel semmi más, mint a legmélyebb, szívből jövő rokon­­szenv valamely nagy és az erőfeszítéseket pártoló társadalom iránt, amelynek öntu­datlan gondolataihoz a költő ad magyará­zó szót. Az előkelő zsidó számára, aki tel­jesen ki volt zárva a társadalomból és tel­jesen megszakított minden kapcsolatot törzsével, amelyhez származása folytán tar­tozott, a tanult és megfizetett kultúrája csupán luxusnak látszhatott, mivel lénye­gében nem tudta, hogy mi köze is van hozzá. Nos, a mi modern művészeteink ennek a kultúrának váltak a részeivé, közöttük is különösen az a művészet, amelyet éppen a legkönnyebb elsajátítani — a zene művésze­te, mégpedig főként azé a zenéé, amelyet társművészeteitől elválasztva a legnagyobb géniuszok alkotóereje és erőkifejtése emelt fel az egyetemes kifejezőképességnek arra a szintjére, ahol vagy új kapcsolatban a többi művészettel ő mondhatta ki fenn­hangon a legmagasabb szintű dolgokat, vagy tartósan elszakadva tőlük kedvére ki­mondhatta a legalacsonyabb szintű, kö­zönséges álpátoszokat is. Természetesen az, amit a kultúrált zsidónak az említett helyzetben ki kellett mondania, semmi egyéb, mint a közhelyszerű és értéktelen, mivel egész művészi hajlama valójában csupán luxus, szükségtelen dolog volt. Pontosan azért, mivel a szeszély vagy bizo­nyos művészeten kívüli érdek ihlette, tud­ta magát hol így, hol úgy kifejezni, de so­hasem volt arra késztetése, hogy határo­zott, valóságos és szükséges dolgot mond­jon ki. Egyszerűen beszélni akart, és mindegy, hogy mit18. így természetesen a hogyan maradt számára az egyedüli fontos dolog, amiről gondoskodnia kellett. Jelen­leg egyetlen művészet sem nyújt olyan bőséges lehetőséget arra, hogy benne úgy beszéljenek, hogy ne mondjanak ki való­ságos dolgot, mint a zeneművészet, mivel a legnagyobb géniuszok már elmondták mindazt, amit el kellett mondani benne, mint egy abszolút különálló művészet­ben19. Amikor ez egyszer kimondatott, nem maradt semmi más hátra, csak az utánzó fecsegés, igazán nagyon aggályos pontossággal és megtévesztő hasonlóság­gal, pontosan úgy, ahogyan a papagájok rikácsolnak emberi szavakat és mondato­kat, de pontosan oly kevés igazi érzéssel és kifejezőerővel, mint ezek az ostoba mada­rak. Csakhogy a mi zsidó zenecsinálóink esetében ez az utánzó beszéd jellegzetes sa­játosságot állít elénk — az általános zsidó beszédstílus sajátosságát, amelyet a fenti­ekben aprólékosan jellemeztünk. Noha a zsidó beszéd és éneklés módjá­nak sajátosságai a legszembeszökőbb mó­don a zsidók közönséges rétegében ütköz­nek ki, tehát azokban a zsidókban, akik hűségesek maradtak atyáik törzséhez, és jóllehet a zsidóság kultúrált fia igen nagy gondot fordított arra, hogy levetkőzze e jellegzetességet, a szóban forgó jellegzetes­séghez való ragaszkodásban ez utóbbiak is arcátlan megátalkodottságot mutattak. Magyarázhatjuk ezt filozófiailag is, de az ok a kultúrált zsidó említett társadalmi helyzetében is megtalálható. Mindazonál­tal sok luxus művészetünk jobbára csak mocskos képzelőerőnk éterében úszhat, mert még mindig ez kapcsolódik, hacsak egy szálon is természetes termőtalajával, a nép valódi leikével. Az igazi költő a művé­szet bármely ágában az ösztönzést még mindig egyedül az ösztönös élet hűséges, szeretetteljes szemléléséből nyeri, amely életet egyedül a nép körében lát szívesen. Nos, a kultúrált zsidó hol találja meg ezt a népet? Bizonyosan nem annak a társada­lomnak a talaján, amelyben a művész sze­repét játssza. Ha van egyáltalán valami kapcsolata ezzel a társadalommal, akkor ez csupán e társadalom egyik oldalsó hajtásá­val áll fenn, teljesen elszakadva a valósá­gos, egészséges törzstől; ez a kapcsolat azonban teljesen szeretet nélküli, és ennek a szeretetlenségnek egyre nyilvánvalóbbá kell válnia a kulturált zsidó számára, ha művészetének táplálása érdekében leeresz­kedik e társadalom alapjaihoz: itt nemcsak mindent még idegenebbnek és érthetetle­nebbnek talál, hanem ez esetben a nép ösz­tönös rosszindulatával a maga egész fájdal­mas leplezetlenségében szembesülni kény­telen, mivel — a gazdagabb osztályokhoz tartozó néptársaktól eltérően - ez az alsó réteg sem nem gyengült le, sem nem tört meg az előnyök számbavétele és bizonyos kölcsönös érdekek figyelembevétele során. A szégyenkezés miatt e néppel való min­den érintkezéstől eltaszítva, ráadásul a nép szellemének megértésére teljesen képtele­nül, a kultúrált zsidó azt tapasztalja, hogy annak a törzsnek a fő gyökeréhez kénysze­rül fordulni, amelyből származik, ahol leg­alább egy megértés feltétlenül könnyeb­ben fog adódni a számára. Akarva nem akarva ebből a forrásból fog venni vizet; de mégis csupán a hogyan, de nem az amit kö­rében találja meg fáradozásai jutalmát. A zsidónak sohasem volt saját művészete, ezért egy művészetre képes tartalmat fel­mutató, egyetemes tanulságokkal szolgáló, emberi tartalmú zsidó élet sohasem, még napjainkban sem kínálkozik a kutatónak. Hanem csupán egy sajátos kifejezési mód­szer — és ez az a módszer, amelyet fent jel­lemeztünk. Nos, a zsidó zeneszerző részé­re a vér szerinti népe által felkínált egye­düli zenei kifejezés a zsidó Jahve-szertartá­­sok zenéje: a zsinagóga az egyedüli forrás, amelyből a zsidó olyan zenei motívumo­kat meríthet, amelyek azonnal népszerűek és érthetőek a maga számára. Bármennyire hajlamosak is lennénk emelkedettnek és nemesnek elképzelni a magunk számára ezt a zenei istenszolgálatot a maga ősi tisz­taságában, egyre világosabban látnunk kell, hogy ez a tisztaság borzalmasan beszennyeződött, mielőtt hozzánk érke­zett: itt évezredeken át semmi sem fejlődött az élet belső gazdasága által, ha­nem, mint a judaizmusnál általában, min­den megőrzi a maga formai és tartalmi ál­

Next

/
Oldalképek
Tartalom