Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. december ÎÏIÎÎVAKÔfet IHU Tudós-Takács János: NÉPIRTÁS DÉLVIDÉKEN Csurog, Zsablya, Temerin, Mozsor, Bácsföldvár, Óbecse, Péterréve — Nagy-Magyarországhoz tartozó délvidéki települések. 1944. október végén magyar könnyel és magyar vérrel áztatott helységek: szerb partizánok által ártatlan magyarok ellen elkövetett tömeggyilkosságok színhelyei. Három hónappal később a szerbek ugyanezeken a településeken újabb népellenes gaztetteket hajtanak végre: a járeki koncentrációs táborba hurcolják a még élő magyar polgári lakosságot. A hivatalos, „politikailag korrekt” történetírás ezekről az égbekiáltó bűnökről, a magyarság terhére elkövetett szerb népirtásról mélyen hallgatott, és hallgat ma is. De nekünk, még élő magyaroknak jogunk van tudni, hogy 1944. októberében és 1945. január végén mi történt délvidéki magyar véreinkkel! Az 1944-45-ben történtek előzménye: amikor 1941-ben a Délvidék visszatért az ezeréves királyi Magyarországhoz, a legtöbb délvidéki településen bevonulási ünnepséget tartottak. A csúrogi bevonulási ünnepséget azonban váratlan esemény zavarta meg: a szerb görögkeleti templom tornyából a helybéli görögkeleti pap lánya az ünneplő tömeg közé lőtt, és a helybéli iskola tetejéről is tüzeltek az ünneplőkre. A magyar hatóságok ezt és a sorozatosan ismétlődő szerb gerilla-akciókat ugyanúgy megtorolták, ahogyan ezt a második világháború idején minden élethalálharcot folytató országban megtorolták volna. De megtorlásul nem békés polgári lakosokat, mégcsak nem is reguláris szerb katonákat végeztek ki, hanem elrettentésül szerb partizánokat, akik mint ilyenek nem hadifoglyok, hanem közönséges terroristák voltak, és rájuk nem vonatkoztak a hadifoglyok életét védő nemzetközi egyezmények. Amikor azonban 1944 októberének végén a szovjet hordák a szerb partizánokkal együtt a hadihelyzet alakulása folytán bevonultak a fenti magyar településekre, az ott tartózkodó, el nem menekült lakosokra rászabadult a szerb bosszúállás pusztító démona. Bizonyíthatóan Tito tudtával és beleegyezésével minden bírósági eljárás nélkül ezekben a helységekben a férfi lakosság jelentős részét végezték ki. A pontos számadatok nem ismertek, de a még élő szemtanúk visszaemlékezései alapján megállapítható, hogy pl. Csúrogon legalább 600 magyart meggyilkoltak (közöttük a helység római katolikus plébánosát, Dupp Bálintot is), Péterrévén legalább 360 magyart végeztek ki (közöttük Dr. Takács Ferenc plébánost), Bácsföldváron többek között a helyi Nyilaskeresztes Párt valamennyi tagját válogatás nélkül ölték meg, Óbecsén ismeretlen számú gyilkosságot követtek el, Petrányi Ferenc apátplébánost pl. egyszerűen agyonverték. Borzalmas gyilkosságokat követtek el Temerinben is. Egyes becslések szerint a Délvidék egész területén körülbelül 60 000 magyart gyilkoltak meg. E bűncselekmények folytatásaként 1945. január 23-án pl. Csúrogról a Járekben lévő koncentrációs táborba hurcolták a helység összes magyar polgári lakosát (közöttük a csecsemőket is). Az otthonukból való kiköltözésre a partizánok mindössze néhány percet adtak, és az értékeiktől (ékszereiktől, készpénzüktől) megfosztották őket. A táborban az elhurcoltakat rabszolgamunkára kényszerítették. Szálláshelyükön nyüzsögtek az élősdiek, az élelmezés botrányosan rossz volt; a foglyok hónapokon át az éhhalál küszöbén vegetáltak. Hosszú raboskodás után a foglyokat Szépligetre szállították, majd azokat, akik túlélték az embertelen szenvedéseket, 1945 szeptemberében szabadon engedték, azzal a kikötéssel, hogy Csúrogra nem térhetnek vissza. Nagyjából hasonló időpontokban hasonló sorsa lett a felsorolt többi helység polgári lakosságának is. Az 1944-45-ben történtek Tito partizánjai részéről kollektív bosszúállást valósítottak meg, és mivel az egyedüli szempont az áldozatok magyar származása volt, ezek a gaztettek népirtást, népellenes bűncselekményt jelentettek. Ráadásul a gyilkosságokat minden bírósági eljárás nélkül, önkényesen öszszeválogatott személyeken hajtották végre, ami már önmagában véve is lábbal tiprása minden civilizált állam tételes jogszabályokon alapuló jogrendjének, ellenkezik a tételes törvények alapjául szolgáló, minden embert kötelező természetjoggal és nem utolsó sorban Isten ötödik parancsolatával, amely győztesre, vesztesre, minden kor minden emberére vonatkozóan megfellebbezhetetlenül, kategorikusan tiltja az ártatlan ember egyéni önkénnyel végrehajtott meggyilkolását. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a terrorista partizánvezér (legalább hallgatólagos) egyetértése semmi esetre sem tekinthető jogilag érvényes felhatalmazásnak. Betetőzte ezeket a gaztetteket az is, hogy az ártatlan áldozatokat ismeretlen helyen jeltelen tömegsírba temették el, és ezek a sírok a mai napig ismeretlenek és jeltelenek. A hozzátartozókat megfosztották attól, hogy a szeretteik sírját látogassák. S azt, hogy szerb részről milyen mély volt a gyűlölet a történtek után még 50 évvel is, jól mutatja, hogy a tömeggyilkosságok áldozatait jelképező emlékművet, amelyet a 90-es években alkottak, néhány nap múlva lerombolták. A népirtás bűntettét, a népellenes bűnök elkövetőit semmilyen földi bíróság nem vonta felelősségre. Az áldozatok még élő hozzátartozói, illetve leszármazottai több alkalommal kijelentették, hogy nem akarnak bosszúállást, de szeretnék tudni, hol nyugszanak szeretteik, és igazságérzetük azt követeli, hogy szeretteiken kívül szolgáltassanak igazságot Magyarországnak is: mentsék fel a magyar népet a kollektív bűnösség vádja alól! A magyar általában nem bosszúálló, de feltétlenül igazságosságot szerető nép. Amikor most a délvidéki népirtás magyar áldozataira emlékezünk, nem a gyűlölet, hanem a történelmi igazság tisztázásának szándéka él bennünk. Minden történelemhamisítás ellenére tisztán kell látnunk, hogy a „kollektív bűn” fogalma erkölcsi és jogi képtelenség. Erkölcsi képtelenség, mert a bűn és a vele kapcsolatos felelősség szükségképpen mindig személyhez kötött. Bűnt csak tudva és akarva lehet elkövetni: a bűn az értelem és akarat együttes tette, márpedig csak a személynek van értelme és akarata és nincs a 3. oldal személyek felett lebegő, népértelem és népakarat, amely „kollektív bűnöket” tudna elkövetni... De a „kollektív bűn” fogalma jogi képtelenség is, hiszen szöges ellentétben áll a jogbiztonság követelményével, minthogy az ártatlanság vélelmének sárba taposásával a legnagyobb önkényeskedésre is lehetőséget nyújt. Viszont a délvidéki népirtásért a közvetlen elkövetőkön kívül még legalább két személy felelős: egyrészt az azokat (legalább hallgatólagosan) jóváhagyó terrorista partizánvezér, Jugoszlávia későbbi elnöke, Tito, másrészt Anglia akkori miniszterelnöke, Winston Churchill, aki tudván tudta, hogy Tito partizánjai milyen bűncselekményeket követnek el, mégis úgy döntött, hogy a szintén szövetségesének számító Mihajloviccsal szemben Titot támogatja és ezáltal annak és partizánjainak gaztetteit Anglia tekintélyével legitimálja. Ha mármost arra gondolunk, hogy Anglia (Churchill által irányított) háborús propagandája éveken át azt hangoztatta, hogy a szövetségesek részéről a háború a „tiszta demokráciáért”, az „emberi jogok érvényesüléséért” folyik, és ezt összevetjük (a Churchill által jól ismert) délvidéki népellenes bűnökkel, akkor az angol miniszterelnök magatartását rendkívül képmutatónak, sőt cinikusnak kell tartanunk! A tömeggyilkosságokban való cinkosság akkor is bűn, ha azt a győztes követi el, és a győztesre is vonatkozik a „vétkesek közt cinkos, aki néma” babitsi elve. A jugoszláv partizánok, Tito és Churchill földi bíró előtt nem feleltek tetteikért, de az Égi Bíró végleges és megfellebbezhetetlen igazságszolgáltatását nem kerüli el sem a vesztes, sem a győztes. S mivel szilárd meggyőződésünk, hogy Isten a történelem igazi Ura, úgy hisszük, hogy eljön az a kor, amelyben az ember ellenfelében nem elpusztítandó férget lát, hanem megtanulja ellenségében is tisztelni azt, ami nagyszerű. Ez fogja elhozni a békét és a megértést a nemzetek között. Úgy legyen! Alföldi Géza: HA NÁLUNK SZÜLETETT VOLNA ... Népszámlálás volt Betlehemben, - így szól a Karácsony története —, s akkor született meg egy roskadt istállóban az Úr egy Fia, Mária gyereke. Szélesre tárta a kiskaput. Mária arca mint viasz: sápadt.- Ne ugass már, Bodri!... Hát nem látod, hogy vendég?! Eredj csak, Péterke, s szólj az apádnak! Nem volt, ki szállást adjon nékik. Barmok lehelték rá a meleget. Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója. Meséli a monda... Mert: ott született! Jöjjön csak, lelkem, segítek én... Támaszkodjék rám!... Óvatost lépjen!.... Úgy-úgy, lelkem!... Kend meg csukja be csak a kaput! De siessen, oszt maga is segéljen!... -De Cegléden, vagy Kecskeméten, a Hortobágyon született volna, az első Karácsony igaz történetéről így szólna ma a bibliai monda: János is sebten előkerült, kemény keze még a villát fogja.- Utasok... Nincsen szállásuk... S beteg az asszony... Behívtam őket!... — Már mért ne tetted volna?! -Rózái épp az udvart seperte. János meg a jószágnak almozott. A kis Péterke az öreg kandúrral játszott. A puli... az meg hátul kalandozott.- Az asszonynak vess tiszta ágyat. Az ember meg a lócán elalhat. és valami enni is akad tán a háznál... Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak! — Akkor ért a ház elé József. Jó tejszagot lehelt a méla csönd. Mária fáradtan alig vonszolta magát. S a kerítésen át József béköszönt. A Bodri is odasündörgött. Péter a butykossal máris kocog. S ameddig az asszony megvetette az ágyat, János kolbászt s egy köcsög tejet hozott. Rózái fogadta hangos szóval.- Mi szél sodorta erre kendeket? -- Törvénybe mennék. De beteg lett az asszony, s pihenni kéne, mert ránk esteledett. Máriát már fájdalom rázta. A párnák között csöndesen feküdt. S amíg az asszony terít, megnyugodva látta, hogy János a szobába éppen befűt. Kerestünk fődéit a korcsmában, de szállást a bérlője nem adott. Hej, pedig az asszony utolsóban van már. De hiába! Nincs pénz, mert szegény vagyok! A kemencében lángolt a tűz. Rózái az ágynál csendesen állt ott. És lelkűkre a tiszta ágy friss párna-szaga, mint a békesség, szelíden leszálló «... Egy istálló is elég lenne, csak tető legyen már a fejünk felett... — Rózái a seprűjét a falnak támasztotta. Bodri a kiskapuig settenkedett. Kint az égen holdfény ragyogott. Házra, tájra ezüst himport hintett. S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában, ím megszületett a régen várt kisded.- Takarodsz vissza, beste lelke! Kerüljenek csak kendek bentébb! Talán egy ágy az csak akad majd még a háznál... Hogy elfáradt, szegény, eszem a lelkét! -A szomszédságból akadt bölcső. Nagy Andráséktól csipkés kis paplan. S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában a kis teknő körül szép köralakban. — Jaj, de szép fiú!... Nézd csak, apjuk! - Ujjongott Rózái, míg óva mosta... és ígyen született meg az isteni Gyermek...: már hogyha nálunk születhetett volna!
