Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. október «lîîVAKÔkî 11. oldal A jelenlegi helyzetünk megértése egy olyan következtetéshez vezet, hogy sok, egyébként intelligens ember fél a konfrontálódástól. A félelmetes következetés az, hogy nincs békés kiút ebből a helyzetből. A zsidók sohasem fogják önként feladni a propaganda mechanizmusának irányítását, és amíg az ő kezükben van az ország irányítása, civilizációnk és népünk tovább csúszik le a síkos lejtőn a felejtés felé, a nem-fehérek bevándorlása folytatódik, a fehérek születési arányszáma messze a reprodukciós szint alatt marad. A média továbbra is erőlteti a multikulturalizmust és a fajkeveredést, és a zsidók továbbra is a hajcsavarók és a meccsek közötti választásra akarják korlátozni szabadságunkat, ahogy ezt Európában tették. És amíg az ő televíziójuk az őket támogató irodalmat sugározza és a polcok az üzletekben telve maradnak fogyasztási cikkekkel, a propagandát fogyasztók boldogan egyetértenek mindennel. Szavazással nem nyerhetünk kiutat az eltervezett kivégzésünkből. Vagy engedjük magunkat a bárányhoz hasonlóan a vágóhídra vinni a propaganda urai által, vagy ellenállunk; és ha ellenállunk, véres káoszkorszak következik. Amikor ezt megmondtam a múltban, olyan emberek, akik egyébként egyetértettek velem, véres fantáziálással vádoltak. Nem akartak szembesülni az erőszak és a vérontás kilátásával, és amikor azt mondtam, hogy ezzel szembesülni kell, azzal vádoltak, hogy én akarom ezt. Nos, én nem akarom ezt, — kivéve, ha ez az egyetlen alternatívája a kivégzésünknek, mert annál végtelenül kedvezőbb alternatíva. Előnyben részesítem a békés utat a túléléshez, a szabadsághoz és a haladáshoz, de nem hiszek már abban, hogy ez a békés lehetőség megmarad számunkra. Azok az emberek, akik vérszomjassággal gyanúsítottak engem, olyan emberek voltak, akik kényelmes életet éltek, magas beosztásban, és természetesen nem akarták, hogy a kényelmük véget érjen. Nem akarták, hogy a kényelmes világuk kaotikussá, veszélyessé, véressé váljon. Nem vádolom őket ezért. De ők engedik, hogy a kényelem utáni vágyuk elrejtse az igazságot előlük. Azt akarták hinni, hogy szavazással kiutat nyerhetnek a zűrzavarból, amelyben benne vagyunk, és minden békés úton megoldható. Ez tehát az, amiben hittek. Én csak Ellul professzorral tudok egyetérteni: a legroszszabb dolog, amit most tehetünk, ha magunkévá teszünk bármilyen illúziót a demokrácia hatékonyságáról, a zsidók által ellenünk alkalmazott destruktív propaganda-mechanizmussal való küzdelemben. Kötelességünk folytatni annak a készségünknek a fejlesztését, hogy meg tudjuk ragadni az események kínálta kedvező lehetőségeket, és ez elsősorban azt jelenti, hogy folytassuk minden függetlenül gondolkodó, lelkiismeretes fehér férfival és nővel a hatékony kommunikációs eszközeink kiépítését és próbáljuk megnyerni őket arra, hogy vegyenek részt a mások elérésére irányuló erőfeszítéseinkben. Nem várom azt, hogy a kommunikációs készségünk megnyer majd egy választást a számunkra, de biztosan fokozni fogja az ellenállási készségünket. Ez az ellenállás az, amire törekszem utolsó leheletemig. (Ford.: Tudós-Takács János) A. V Schäffenberg: KI VOLT GEORGE LINCOLN ROCKWELL? Tízezer dühös zsidó rajzott be New York City Central Parkjába, ahol az általuk leggyűlöltebb ember azt tervezte, hogy beszédet mond a „szabad fórum területén”. A hatalmas tömeghez feszült idegállapotú emberek csatlakoztak, akik vérszomjasán üvöltöztek. Ólomcsöveket és a feltört aszfalt darabjait lóbálták a szólásszabadság „legjobb” ószövetségi hagyományainak szellemében. Valójában senki sem számított rá, hogy a szónok megjelenik ilyen eszeveszett tömeg előtt, ezért a tajtékzó „kiválasztottak” az eseményt náciellenes rendezvénnyé változtatták. Tapsoltak, a „Havanaglia”-t énekelték és körtáncot lejtettek az utcán. De a bosszúvágytól telt hisztériájuk csúcspontján a kitűzött időpontban, az őrült csőcselék kellős közepén egy kimagasló és magányosan álló magas férfi levetette hosszú, álcázó felsőkabátját. Mintha a fekete mágia műve lett volna, George Lincoln Rockwell megjelent, teljes rohamosztagos egyenruhában, ellenségeitől körülvéve, egy érzelmi hurrikánnal szembe nézve. A megdöbbent tömeg moccanni is képtelen volt. Ö meglepő módon gúnyolni kezdte őket és megnyúlt képükbe nevetett. Ügy kezelte őket, mint gyávákat, akik a holdkórosok menhelyeiről menekültek. Azt mondta, hogy az ő kérésükre jelent meg. Lássuk hát, valójában milyen kemény emberek. Senki se tett egy lépést sem az egykori félelmetes amerikai tengerészparancsnok felé, aki büszkén, mosolyogva feszített közöttük, kinevetve hamisnak bizonyult ígéreteiket, hogy megakadályozzák az ő New York-i beszédét. Ez személyes összeütközés volt az árja férfi és a zsidó ellenfelei, a faji anyag és az anti-anyag között. Elkerülhetetlen volt a robbanás. Megbolondulnak a zsidók Fiatal lányok csak fokozatosan, késlekedve szoktak fellelkesedni a kellő hisztéria fokára. De a zsidók epileptikus rángatózással, visítozva rohantak rá Rockwell parancsnokra. Ő azonban rendelkezett a halálmegvető személyes bátorság pszichológiai előnyével. Minden egyes ember számára, aki nem volt ténylegesen tanúja vagy harcoló részese egy ilyen pillanatnak, hihetetlen, hogy egy teljesen egyoldalú küzdelemben ő verekedve, teljes erővel utat tört magának a visítozó tömegen. A szorongató, köpködő elvetemült ördögök jobbra-balra földre hulltak, amikor a fehér faj magányos hőse a vér és törött csontok között ösvényt vágott New York Cityn keresztül. Ők sohasem terítették le a földre, és ő sohasem fáradt bele az ellenséges zsidók ingerlésébe. Az ilyen herkulesi bátorságtól riadóztatva és ösztönözve tört be egy rendőrszázad az ordítozó tömegbe, gumibotokat lengetve. A zsidó veszteségek gyorsan szaporodtak, miközben a rendőrök nyilvánvalóan élvezték a maguk sportját. Vérben gázolva vágtak utat a folytonosan küzdő Rockwellhez, és a földön fekvő, zokogó zsidók testén át kísérték őt, aki a küzdelemből csupán néhány karcolással és kisebb zúzódásokkal került ki. Még az egyenruhája is viszonylag jó állapotban volt. A parancsnok fiatalkora George Lincoln Rockwell 1918. március 9-én született Illinois központi részén. Nagy utat tett meg élete során a szülőföldjétől. Biztos, hogy ifjúsága messze távol telt el New York City csataterétől. Arra vágyott, hogy sikeres kommersz művészé váljék. Ambíciója teljesült, amikor elnyerte az első díjat a Rákellenes Alapítvány által rendezett országos versenyen. De a második világháború mindörökre megváltoztatta a terveit. Önkéntesként bevonult az USA Haditengerészetéhez, még mielőtt Amerika belépett a világháborúba. A többi elárult amerikai polgár millióival együtt meggyőződéssel hitte, hogy Adolf Hitler könnyen átveheti a hatalmat Izland és a Szabadság-szobor felett. A háború alatt kitüntették a német tengeralattjárók elleni harci teljesítményeiért. Újra besorozták a koreai háború alkalmából, parancsnokká előléptetve. Izlandi állomásozása során találkozott egy gyönyörű nordikus asszonnyal, akit feleségül vett, és akivel családját felnevelte az 1950-es években. De a második világháború befejezése óta Rockwellt egyre inkább nyugtalanította a nyugati civilizáció roszszabbodó állapota, amelyre az ellenszert végül a Mein Kampf ban fedezte fel. Végre igazi rendeltetésének tudatára ébredve megalapította az Amerikai Nemzetiszocialista Pártot, beteljesítve egy jövendölést, amelyet a Führer röviddel halála előtt tett: „A zsidók elleni küzdelem először nem Európában fog megújulni, hanem az USA-ban. Huszonöt éven belül az amerikaiak elkezdenek felébredni álmukból a zsidókérdéssel kapcsolatban. ” A megújult küzdelem De 1958-ban az amerikai emberek túlságosan önteltek és önelégültek voltak ahhoz, hogy megindítsák a Fehérek Forradalmát. A hatvanas évek néger zavargásai, gazdasági káosza, kulturális rothadása és a vietnámi korszak árulásai még mind előttük voltak. A nem-zsidók apátiája ellenére Rockwell aktivitása robbanásszerűen eljutott a tudatukig a „Papírfüggönyön” keresztül, ahogy a zsidók bojkottjára utalt a nemzetiszocializmussal kapcsolatos minden információra a médiában. Az elismerésben nem részesült áldozat évei végül megteremték a gyümölcsöt a néger tüntetésekkel együtt az amerikai fehér dolgozó osztály körében. Az erőltetett integráció elleni népi ellenszenv csúcsát meglovagolva Rockwell parancsnok felszólalt fehér amerikai társainak nagyszabású összejövetelein, akik első ízben halmozták el azzal a hálával, amelyet megérdemelt. „A zsidókból elegünk van 72-ben!”, a kor gyakran ismételt jelszava, azt a nagy reményt testesítette meg, amelyet azután később kifejezett az ő USA elnök jelöltetésében is. Rockwell népszerűsége az évtized vége felé olyan nagy volt, hogy úgy tűnt, egy napon feltétlenül el kell nyernie az ország legmagasabb posztját. Ezzel — tragikus módon - a zsidó rendszer is egyetértett, ezért orvul meg is gyilkolták a virginiai Arlingtonban, olyan különös körülmények között, amelyet még mindig homály fed. Ki volt George Lincoln Rockwell? A sors biztosan az ideális férfit választotta ki a háború utáni nemzetiszocialista mozgalom képviseletére. Hat láb négy inch magas, férfiasán szép, atléta termetű, élénk és gyors észjárású volt; benne megtestesült az amerikai népi hős ideálja, ugyanolyan formában (fizikailag mindenesetre), mint John Wayne-btn vagy Clark Gable-ben, hasonló karizmatikus vonzerővel, amelyre az amerikai lélek a legfogékonyabb. Sőt egyes megfigyelők szerint ő James Garner és a zsarnoki király kereszteződésének tűnt, különösen a küzdelemben. Mégis, minden dinamizmusa mellett, gyengéd atya-figura és abszolút hűséges barát volt. A nemzetiszocialista vezetés legmagasabb hagyományai szerint ő állandóan odadobta magát habozás nélkül az ellenség közé, amely mindig számbeli fölényben volt. Amikor Viet Kong zászlajával először parádézott nyilvánosan egy kommunista zsidó Boston utcáin 1956-ban, Rockwell odament az árulók marxista tüntetőihez és arra merészkedett, hogy letépte a zászlót. Börtönbe ►
