Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-01-01 / 1. szám

14. oldal «lîîVAKÔfcî 2007. január-február MÉRFÖLDKÖVEK 2006. december 30-án a kora reggeli órákban bestiális módon lemészárolták az Iraki Köztársaság volt elnökét, Szad­­dam Husszein-t. Aki látta a kivégzésről készített és utána az internet segítségével világszerte terjesztett videót, az - ha még egy minimális emberi érzék maradt ben­ne - undorral és elutasítással fogadta ezt a barbár szertartást. Még azok is, akik magukat Szaddam Husszein esküdt el­lenségének vallották, most megborzadva nézték az embertelenségnek ezt az or­giáját. Már az is elég megdöbbenést keltett világszerte, hogy egy Amerika által az iraki nép nyakára ültetett, mára nyilván­valóan közönséges bűnözőkből álló báb­kormány és bábbíróság által halálra ítélt elnök kivégzésére állítólag több mint száz önkéntes jelentkezett. Milyen mély­re kell süllyedni erkölcsileg egy ember­nek már nem is nevezhető lénynek, hogy önként jelentkezzen egy ilyen feladatra? A hivatalosnak mondott, államilag irányított kivégzés alkalmával láthattuk, hogy kik is vállalták el azt a nemes feladatott, hogy egy idegen, megszálló hatalom vazallusaként kiélhessék alantas hajlamaikat. Ez a videofelvétel bebizo­nyította, hogy Amerika jóvoltából Irak jelenlegi urai nem mások, mint egyszerűi hullarablók. Ugyanabból az undorító, visszataszító fajtából, akik 2000 évvel ezelőtt Jézus megfeszítésénél örven­deztek, vagy 60 évvel ezelőtt a Markó utcai börtön udvarán kéjelegtek. Lehet, hogy Szaddam Husszein lelkét bűnök terhelték. Ezt azonban már soha sem fogjuk megtudni. Egyet azonban biz­tosan tudunk: a zsidó irányítású médiák­nak egyetlen szavát sem szabad elhinni. Hazudnak reggel, délben, este és éjsza­ka. Miért pont Szaddam Husszein eseté­ben mondanának igazat. Szaddam Husz­­szein bátran ment a halálba. Annak el­lenére, hogy utolsó perceiben is gyaláz­­ták, becsmérelték a gyávaságukat csukja alá rejtő bérgyilkosok. Ha lett volna rajta karóra, még azt is lelopták volna róla. Ez a kivégzés megcsúfolása volt mind­annak, amit állítólag az Egyesült Nemze­tek által lefektetett emberi jogok biztosí­tanak minden emberi lénynek, még a gyilkosoknak is, mégpedig a halál kü­szöbének átlépését is beleértve. Az igazi botrány azonban nem ez a magában is gyalázatos és undorító lin­­cselés megtörténte, hanem az, hogy ezt a világ - sajnos - egyetlen jelenlegi nagy­hatalmának, az Egyesült Államoknak az elnöke, George W Bush örömmel üdvö­zölte és kijelentette, hogy „ez egy mér­földkő volt a demokrácia felé vezető úton”. S a megbénult világ együgyűen nézi, hogy miként rakják le ezeket a mérföld­köveket a demokrácia felé vezető úton. Napi száz halott Irakban, Guantanamo, Abu Ghraib, veszett kutyaként ledurran­­tott gyermekek Palesztinában, Libanon lerohanása és lerombolása, Mohamed­­karikatúrák a gyanútlan dánok nevében, Irán atombombával való fenyegetése és végül, de nem utolsósorban kirakatperek sorozata az úgynevezett holocausttaga­dók ellen szerte Európában. Mind-mind maradandó mérföldkőnek számít az emberiség csodálatos fejlődését tekintve. De nem a demokrácia, hanem visszafelé, az ószövetségi bosszúhadjárat irányába. És a világ jelenlegi legnagyobb hábo­rús bűnöse és tömeggyilkosa - az ameri­kai elnök és hasonszőrű tettestársai, mint Tony Blair vagy Ehud Óimért - termé­szetesen továbbra is mint a humanitás példaképei szerepelhetnek a közvéle­mény előtt. Szaddam Husszeinnek pusztulnia kel­lett, mert önvédelemből kezet mert emel­ni a kiválasztott népre és az első öböl­háború alkalmával néhány rakétát löve­tett a béke és humanitás fellegváraként ismert Izraelre. Minden józan ésszel gondolkodni még képes ember előtt világos, hogy Irak lero­hanása, kifosztása és tönkretétele első­sorban nem amerikai, hanem izraeli, zsidó érdekből történt. A legősibb civi­lizáció bölcsőjének számító egykori Me­zopotámia már régóta szálka volt a mo­dern mítoszteremtők szemében. Aztán ez év január 15-én a demokrácia még nagyobb dicsőségére újabb mér­földkövet helyeztek a humanitás asz­talára. Szaddam Husszein szintén halálra ítélt féltestvérének akasztásakor a kötél­lel leszakították az áldozat fejét. Termé­szetesen ezt is megörökítették videón, hogy az amúgy hétköznapi öldökléseket már unalmasnak találó nagyközönség igényeit is kielégítsék. Talán néhányan még emlékeznek, hogy a második világháború folyamán egy kisebbség a következő - később valóban beváltott - fenyegetéssel üzent a világnak: „ Ha mi győzünk, keresztény koponyákkal fogjuk kikövezni az uta­kat!” Tudjuk, kikövezték és még nap­jainkban is kövezik. De már nem csak keresztény, hanem muzulmán koponyákkal is. D.K. EGY ARAB ASSZONY KESERGÉSE Amikor hallok egy hírt, egy ítéletet vagy egy tör­ténetet, ami mélyen megérint, megkövülök. Általában nem tudok rá rögtön reagálni, képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat és az érzéseimet. Időbe telik, amíg leülepedik bennem, megemésztem és befogadom. Nem vagyok újságíró, nem tudok beszámolni „ dol­gokról”. Egy tudósításhoz bizonyos mértékű pártatlan­ság szükséges, és amikor Irak jön szóba, én nem vagyok tárgyilagos. Elfogult vagyok. Rettenetesen elfogult. Egy ilyen hírt kaptam tegnap. Az Ön kivégzéséről. Szaddam Husszeinként szólítom, Uram. Bár még mindig Irak törvényes elnökének tekintem, engedje meg, hogy elhagyjam a formalitásokat. Felejtsük el a címeket, rangokat és hasonlókat. Amikor eljön a halál, nincs helye protokollnak. A halál ereje mindent helyrebillent - előtte mind egyenlők vagyunk. A halál nem ismer királyokat, államfőket, tá­bornokokat. Lecsap, majd eltűnik. És ezt Ön is tudja. Hátra csak az örökség marad. Szavakból és tettekből álló örökség. Amikor összehasonlítom az Ön hagyatékát az ame­rikaiéval, george bushéval, azt látom, hogy: Ön az utolsó leheletéig hű maradt a szavához. Nem érdekel, mit mondanak Önről. A hatalmi vissza­élések és túlkapások, a Dujail-ek, Anfal-ok, vagy a ha­talmasra felfújt melodrámák több, tökéletesen össze­fűzött része. Én egy igazságot ismerek, Uram. Azt, hogy Ön Irakban maradt, míg mások elmenekültek. Nem ke­resett menedéket az Egyesült Államokban, Egyiptom­ban vagy Jordániában, mint a többiek. Nem kötötte fel az útilaput, és nem mentette a millióit. Itt maradt, és nekem csak ez számít. Bocsásson meg Uram, nem vagyok egy túl bonyolult asszony. Egyszerű nyelvet beszélek. A szív nyelvét. Manapság már alig ismerik ezt a nyelvjárást. De érzem, hogy állítólagos keménysége ellenére, Ön igen. Tudja, apám a halála előtt mondott nekem néhány mondatot, amelyek azóta is a fülembe csengenek. Azt mondta: Lányom, sok minden megtörténik még ebben az életben. Sok megpróbáltatással és hibával szembe­sülsz majd. De egy dologban biztosnak kell lenned. Hogy soha nem veszted el a tisztességedet és a becsü-Levél Szaddam Husszeinhez letedet. Ahogy ezeket ELADOD, eladod a lelkedet is. És attól kezdve már csak lefelé visz az út. Uram, boldog vagyok, hogy Ön egyikről sem mon­dott le. Ezzel segített nekünk is megőrizni az érintetlensé­günket. A többiek miatt pedig ne aggódjon. A történelem süllyesztőjében végzik. Gonosztevőkként, spekulán­sokként, eretnekekként, megalkuvókként és álszentek­ként fogják emlegetni őket. Sajnálom, hogy így kell beszélnem olyan emberekről, akikben Ön hisz. De ez az igazság. Engedjen meg egy példát, Uram. Hisz még az úgy­nevezett ítélőszéke is egy volt ügyvédből, egykori pin­cérből és néhai tolvajból áll. Ez nem egy ítélet, ez egy cirkusz, egy állatkert. És ők az állatok. És az fáj a legjobban, hogy ismét sikerül lemészárol­niuk egy igaz irakit. Egy igaz irakit a több ezerből. Aki Ön. Elfogadom, hogy megvoltak a gyengéi. Egy sötét oldala. De ez mit sem számít ahhoz képest, amit a „szabadság földje” jelent nekünk. Még az Ön árnyéka is egy napsugár, Uram. Egy barátom, aki nem iraki, nem arab, és nem is muzulmán, ezt írta nekem: „Egy el nem múló görcs van a gyomromban. A nő­vérem sírt, amikor meghallotta az ítéletet. Hogy me­részelik? Ez lenne a Fehér Ember által kirótt, nagy, közös ítélet? Nem fogok hallgatni...” Egy másik verset írt a tiszteletére, pedig Angliában él. És mások még többet írtak. Még azok az irakiak is, aki elhagyták az országot, és ismerik a száműzetés kínját, felháborodtak... Belátom, hogy a szavak már semmit nem érnek. De szeretném, ha tudná, hogy nincs egyedül. Uram, ha megengedi, képzeljen el valamit. Képzelje el, ahogy barbár hordák áradnak az óceánokon át. Kép­zeljen el elvakított birkanyájakat a határokon túlról, feketében. Képzelje el, ahogy az Ön által oly ékes­szólóan magasztalt Föld összes söpredéke fellázadna és összefogna Ön ellen. Mit lenne Önnel? Hőssé válna. Azzá vált. Ha az egész hadsereg, az összes álszent és áruló féreg összeesküdött is Ön ellen, csak azért történt, mert Ön igaz maradt valamihez. És a sötétség gyűlöli az igaz­ságot. Azt mondják, hogy Ön önkényuralmat és diktatúrát épített. Nézze meg őket most. Nézze, ahogy általuk a terror elárasztja az utcákat. Ott van minden házban és minden sarkon. Azt mondta, hogy a nők ennek az arab nemzetnek az úttörői. Nézzen ránk most. A szexuális együttlét nemi erőszakká vált, az oktatást felváltotta a cenzúra, míg társadalmi életünkből erősza­kos háziasítás lett. Azt mondta, az oktatás a haladó nemzet jelképe. Az iskoláink és egyetemeink üresek, míg elméinket elfojt­ják és megölik. Azt mondta, az egészség mindenkinek ingyen jár. A kórházaink omladoznak, orvosaink tömegével mene­külnek. Azt mondta, a kurdok a barátaink, most viszont izraeli orrlövészeknek képezik őket. Azt mondta, a keresztények és a muzulmánok adják Irak sokszínűségét. A keresztények most ezrével me­nekülnek, a templomok pedig üresen állnak. Nézzem rám, Uram. Irak csodálatos mozaikjának egy darabja vagyok. Félig muzulmán, félig keresztény. És a muzulmán felem egy része síita, ha pedig mélyebbre ás, talál kurd, amerikai, török, káldeus és arab gyökere­ket is. Hol van az én helyem, Uram? Ön hamarosan megtalálja a sajátját. Mint egy madár, aki az égben rak fészket. Eközben én itt maradok, és várom, hogy rám kerüljön a sor. Addig is kétségbeesetten keresem a helyet, ahol lehajthatom fáradt fejem. De nem találom. Uram, azt hallottam, hogy 36 órán belül kivégzik. Időben, még a mi áldozati ünnepünk, az Eid előtt. Ön azt mondta, hajlandó feláldozni magát Irakért. Még mindig hiszi, hogy megérdemlik. Irigylem a hitét. Nyugodjon békében, én igaz irakim. Layla Anwar 2006. december 28.

Next

/
Oldalképek
Tartalom