Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-01-01 / 1. szám
14. oldal «lîîVAKÔfcî 2007. január-február MÉRFÖLDKÖVEK 2006. december 30-án a kora reggeli órákban bestiális módon lemészárolták az Iraki Köztársaság volt elnökét, Szaddam Husszein-t. Aki látta a kivégzésről készített és utána az internet segítségével világszerte terjesztett videót, az - ha még egy minimális emberi érzék maradt benne - undorral és elutasítással fogadta ezt a barbár szertartást. Még azok is, akik magukat Szaddam Husszein esküdt ellenségének vallották, most megborzadva nézték az embertelenségnek ezt az orgiáját. Már az is elég megdöbbenést keltett világszerte, hogy egy Amerika által az iraki nép nyakára ültetett, mára nyilvánvalóan közönséges bűnözőkből álló bábkormány és bábbíróság által halálra ítélt elnök kivégzésére állítólag több mint száz önkéntes jelentkezett. Milyen mélyre kell süllyedni erkölcsileg egy embernek már nem is nevezhető lénynek, hogy önként jelentkezzen egy ilyen feladatra? A hivatalosnak mondott, államilag irányított kivégzés alkalmával láthattuk, hogy kik is vállalták el azt a nemes feladatott, hogy egy idegen, megszálló hatalom vazallusaként kiélhessék alantas hajlamaikat. Ez a videofelvétel bebizonyította, hogy Amerika jóvoltából Irak jelenlegi urai nem mások, mint egyszerűi hullarablók. Ugyanabból az undorító, visszataszító fajtából, akik 2000 évvel ezelőtt Jézus megfeszítésénél örvendeztek, vagy 60 évvel ezelőtt a Markó utcai börtön udvarán kéjelegtek. Lehet, hogy Szaddam Husszein lelkét bűnök terhelték. Ezt azonban már soha sem fogjuk megtudni. Egyet azonban biztosan tudunk: a zsidó irányítású médiáknak egyetlen szavát sem szabad elhinni. Hazudnak reggel, délben, este és éjszaka. Miért pont Szaddam Husszein esetében mondanának igazat. Szaddam Huszszein bátran ment a halálba. Annak ellenére, hogy utolsó perceiben is gyalázták, becsmérelték a gyávaságukat csukja alá rejtő bérgyilkosok. Ha lett volna rajta karóra, még azt is lelopták volna róla. Ez a kivégzés megcsúfolása volt mindannak, amit állítólag az Egyesült Nemzetek által lefektetett emberi jogok biztosítanak minden emberi lénynek, még a gyilkosoknak is, mégpedig a halál küszöbének átlépését is beleértve. Az igazi botrány azonban nem ez a magában is gyalázatos és undorító lincselés megtörténte, hanem az, hogy ezt a világ - sajnos - egyetlen jelenlegi nagyhatalmának, az Egyesült Államoknak az elnöke, George W Bush örömmel üdvözölte és kijelentette, hogy „ez egy mérföldkő volt a demokrácia felé vezető úton”. S a megbénult világ együgyűen nézi, hogy miként rakják le ezeket a mérföldköveket a demokrácia felé vezető úton. Napi száz halott Irakban, Guantanamo, Abu Ghraib, veszett kutyaként ledurrantott gyermekek Palesztinában, Libanon lerohanása és lerombolása, Mohamedkarikatúrák a gyanútlan dánok nevében, Irán atombombával való fenyegetése és végül, de nem utolsósorban kirakatperek sorozata az úgynevezett holocausttagadók ellen szerte Európában. Mind-mind maradandó mérföldkőnek számít az emberiség csodálatos fejlődését tekintve. De nem a demokrácia, hanem visszafelé, az ószövetségi bosszúhadjárat irányába. És a világ jelenlegi legnagyobb háborús bűnöse és tömeggyilkosa - az amerikai elnök és hasonszőrű tettestársai, mint Tony Blair vagy Ehud Óimért - természetesen továbbra is mint a humanitás példaképei szerepelhetnek a közvélemény előtt. Szaddam Husszeinnek pusztulnia kellett, mert önvédelemből kezet mert emelni a kiválasztott népre és az első öbölháború alkalmával néhány rakétát lövetett a béke és humanitás fellegváraként ismert Izraelre. Minden józan ésszel gondolkodni még képes ember előtt világos, hogy Irak lerohanása, kifosztása és tönkretétele elsősorban nem amerikai, hanem izraeli, zsidó érdekből történt. A legősibb civilizáció bölcsőjének számító egykori Mezopotámia már régóta szálka volt a modern mítoszteremtők szemében. Aztán ez év január 15-én a demokrácia még nagyobb dicsőségére újabb mérföldkövet helyeztek a humanitás asztalára. Szaddam Husszein szintén halálra ítélt féltestvérének akasztásakor a kötéllel leszakították az áldozat fejét. Természetesen ezt is megörökítették videón, hogy az amúgy hétköznapi öldökléseket már unalmasnak találó nagyközönség igényeit is kielégítsék. Talán néhányan még emlékeznek, hogy a második világháború folyamán egy kisebbség a következő - később valóban beváltott - fenyegetéssel üzent a világnak: „ Ha mi győzünk, keresztény koponyákkal fogjuk kikövezni az utakat!” Tudjuk, kikövezték és még napjainkban is kövezik. De már nem csak keresztény, hanem muzulmán koponyákkal is. D.K. EGY ARAB ASSZONY KESERGÉSE Amikor hallok egy hírt, egy ítéletet vagy egy történetet, ami mélyen megérint, megkövülök. Általában nem tudok rá rögtön reagálni, képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat és az érzéseimet. Időbe telik, amíg leülepedik bennem, megemésztem és befogadom. Nem vagyok újságíró, nem tudok beszámolni „ dolgokról”. Egy tudósításhoz bizonyos mértékű pártatlanság szükséges, és amikor Irak jön szóba, én nem vagyok tárgyilagos. Elfogult vagyok. Rettenetesen elfogult. Egy ilyen hírt kaptam tegnap. Az Ön kivégzéséről. Szaddam Husszeinként szólítom, Uram. Bár még mindig Irak törvényes elnökének tekintem, engedje meg, hogy elhagyjam a formalitásokat. Felejtsük el a címeket, rangokat és hasonlókat. Amikor eljön a halál, nincs helye protokollnak. A halál ereje mindent helyrebillent - előtte mind egyenlők vagyunk. A halál nem ismer királyokat, államfőket, tábornokokat. Lecsap, majd eltűnik. És ezt Ön is tudja. Hátra csak az örökség marad. Szavakból és tettekből álló örökség. Amikor összehasonlítom az Ön hagyatékát az amerikaiéval, george bushéval, azt látom, hogy: Ön az utolsó leheletéig hű maradt a szavához. Nem érdekel, mit mondanak Önről. A hatalmi visszaélések és túlkapások, a Dujail-ek, Anfal-ok, vagy a hatalmasra felfújt melodrámák több, tökéletesen összefűzött része. Én egy igazságot ismerek, Uram. Azt, hogy Ön Irakban maradt, míg mások elmenekültek. Nem keresett menedéket az Egyesült Államokban, Egyiptomban vagy Jordániában, mint a többiek. Nem kötötte fel az útilaput, és nem mentette a millióit. Itt maradt, és nekem csak ez számít. Bocsásson meg Uram, nem vagyok egy túl bonyolult asszony. Egyszerű nyelvet beszélek. A szív nyelvét. Manapság már alig ismerik ezt a nyelvjárást. De érzem, hogy állítólagos keménysége ellenére, Ön igen. Tudja, apám a halála előtt mondott nekem néhány mondatot, amelyek azóta is a fülembe csengenek. Azt mondta: Lányom, sok minden megtörténik még ebben az életben. Sok megpróbáltatással és hibával szembesülsz majd. De egy dologban biztosnak kell lenned. Hogy soha nem veszted el a tisztességedet és a becsü-Levél Szaddam Husszeinhez letedet. Ahogy ezeket ELADOD, eladod a lelkedet is. És attól kezdve már csak lefelé visz az út. Uram, boldog vagyok, hogy Ön egyikről sem mondott le. Ezzel segített nekünk is megőrizni az érintetlenségünket. A többiek miatt pedig ne aggódjon. A történelem süllyesztőjében végzik. Gonosztevőkként, spekulánsokként, eretnekekként, megalkuvókként és álszentekként fogják emlegetni őket. Sajnálom, hogy így kell beszélnem olyan emberekről, akikben Ön hisz. De ez az igazság. Engedjen meg egy példát, Uram. Hisz még az úgynevezett ítélőszéke is egy volt ügyvédből, egykori pincérből és néhai tolvajból áll. Ez nem egy ítélet, ez egy cirkusz, egy állatkert. És ők az állatok. És az fáj a legjobban, hogy ismét sikerül lemészárolniuk egy igaz irakit. Egy igaz irakit a több ezerből. Aki Ön. Elfogadom, hogy megvoltak a gyengéi. Egy sötét oldala. De ez mit sem számít ahhoz képest, amit a „szabadság földje” jelent nekünk. Még az Ön árnyéka is egy napsugár, Uram. Egy barátom, aki nem iraki, nem arab, és nem is muzulmán, ezt írta nekem: „Egy el nem múló görcs van a gyomromban. A nővérem sírt, amikor meghallotta az ítéletet. Hogy merészelik? Ez lenne a Fehér Ember által kirótt, nagy, közös ítélet? Nem fogok hallgatni...” Egy másik verset írt a tiszteletére, pedig Angliában él. És mások még többet írtak. Még azok az irakiak is, aki elhagyták az országot, és ismerik a száműzetés kínját, felháborodtak... Belátom, hogy a szavak már semmit nem érnek. De szeretném, ha tudná, hogy nincs egyedül. Uram, ha megengedi, képzeljen el valamit. Képzelje el, ahogy barbár hordák áradnak az óceánokon át. Képzeljen el elvakított birkanyájakat a határokon túlról, feketében. Képzelje el, ahogy az Ön által oly ékesszólóan magasztalt Föld összes söpredéke fellázadna és összefogna Ön ellen. Mit lenne Önnel? Hőssé válna. Azzá vált. Ha az egész hadsereg, az összes álszent és áruló féreg összeesküdött is Ön ellen, csak azért történt, mert Ön igaz maradt valamihez. És a sötétség gyűlöli az igazságot. Azt mondják, hogy Ön önkényuralmat és diktatúrát épített. Nézze meg őket most. Nézze, ahogy általuk a terror elárasztja az utcákat. Ott van minden házban és minden sarkon. Azt mondta, hogy a nők ennek az arab nemzetnek az úttörői. Nézzen ránk most. A szexuális együttlét nemi erőszakká vált, az oktatást felváltotta a cenzúra, míg társadalmi életünkből erőszakos háziasítás lett. Azt mondta, az oktatás a haladó nemzet jelképe. Az iskoláink és egyetemeink üresek, míg elméinket elfojtják és megölik. Azt mondta, az egészség mindenkinek ingyen jár. A kórházaink omladoznak, orvosaink tömegével menekülnek. Azt mondta, a kurdok a barátaink, most viszont izraeli orrlövészeknek képezik őket. Azt mondta, a keresztények és a muzulmánok adják Irak sokszínűségét. A keresztények most ezrével menekülnek, a templomok pedig üresen állnak. Nézzem rám, Uram. Irak csodálatos mozaikjának egy darabja vagyok. Félig muzulmán, félig keresztény. És a muzulmán felem egy része síita, ha pedig mélyebbre ás, talál kurd, amerikai, török, káldeus és arab gyökereket is. Hol van az én helyem, Uram? Ön hamarosan megtalálja a sajátját. Mint egy madár, aki az égben rak fészket. Eközben én itt maradok, és várom, hogy rám kerüljön a sor. Addig is kétségbeesetten keresem a helyet, ahol lehajthatom fáradt fejem. De nem találom. Uram, azt hallottam, hogy 36 órán belül kivégzik. Időben, még a mi áldozati ünnepünk, az Eid előtt. Ön azt mondta, hajlandó feláldozni magát Irakért. Még mindig hiszi, hogy megérdemlik. Irigylem a hitét. Nyugodjon békében, én igaz irakim. Layla Anwar 2006. december 28.
