Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
14. oldal «lîîVAKÔfcî ►volt, aki egyáltalán nem hasonlított Solymosi Eszterhez, a teljesen egészséges, száz százalékos bizonysággal szűzi életet élt kislányhoz. A főpróba általános sikerrel zárult. A lelkiismeretlen, jellemtelen, ravasz ügyvédnek sikerült a bűnösök felmentését kierőszakolni, árulásával a magyarságot porig alázni, meghunyászkodásra kényszeríteni, s egyben a nép körében eddig ismeretlen érzelmet, az antiszemitizmust életre kelteni. Az Eötvös Károly-féle nem meggyőződéses, alkalmi filoszemiták különösen veszélyesek, amennyiben a politikai, a diplomáciai, a kulturális, a társadalmi vagy a gazdasági életben fontos pozíciókat töltenek be. A nemzet számára általuk okozott kár szinte felbecsülhetetlen. Azon felül teljességgel kiszámíthatatlanok és a számuk is ingadozó. Esetről esetre változó. A filoszemiták harmadik csoportját a hivatásos, a saját fészkükbe piszkító filoszemiták képezik. Egyik legfőbb sajátosságuk: zsidóbbak a zsidóknál. Ök képviselik a zsidóság non plus ultra-ját. Felülmúlhatatlanok és utolérhetetlenek a vádaskodásban, a nemzetgyalázásban és mindennemű felelősségnek a nem-zsidókra való teljes áthárításában. Ezeknek az egyik legundorítóbb és legelvetemültebb képviselője a Bibó István nevet viseli. Az alábbi idézetek az ő könyvéből valók és önmagukért szólnak (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után): „Aki egy kicsit ismeri a zsidókat, tudja, hogy semmi olyan mélyen és őszintén fel nem szokta őket háborítani, mint az az állítás, hogy az antiszemitizmus okozásában és bemutatásában a zsidóknak döntő szerepe lehet. Számukra ugyanis oly világos tapasztalat az, hogy a környezettel való viszonyban ők a többet szenvedő és joggal követelő fél, hogy az antiszemitizmusnak minden visszahatásként való megmagyarázását átlátszó trükknek látják; legfeljebb arról hajlandók beszélni, hogy egyes zsidók magatartásai időnként hivatkozási alkalmat és lehetőséget jelentenek ettől függetlenül is meglévő, előítéletekből, érdekből, irigységből vagy ködös misztikából táplálkozó, támadó és elnyomó szándékok alátámasztására.” „A zsidók oldalán olyan tapasztalatok állnak, amelyeknek a valósághoz semmiféle kétség nem fér, ezzel szemben az antiszemiták úgynevezett tapasztalatai előítélet által mesterségesen létrehozott vagy legalábbis előítélet által egyoldalúan kiválasztott állítólagos tapasztalatok.” Elvárja minden nem-zsidótól, hogy „Szüntelenül és el nem fáradva közöljön és ismételjen minden olyan tényt, amit az irtózatos mennyiségű zsidószenvedésről tud, s beszéljen arról a sok emberi bántalomról, melyekkel - a zsidókkal szemben szokásos erkölcsi ítéletek és erkölcsi leértékelés -, a zsidók fizikai meggyötrését és emberi veszteségeit tetézik. Beszéljen arról a felelősségről és részességről, mely az egész világot a zsidók szenvedéseiért terheli, s melyet ezért ő maga érez és vállal.” S hogy semmi kétség ne maradhasson a nem-zsidókban, még külön kiemeli: „Magyar viszonylatban ma a legfontosabb a zsidóüldözésekért való felelősségvállalás szellemének a kialakítása és terjesztése...” Kevesen vannak a Bibó Istvánok, ami alapjában véve kár, mert igen hasznos tevékenységet fejtenek ki. Az otromba filoszemitizmusukkal maguk iránt megvetést, 2007. szeptember hányingert, undort, ellenszenvet keltenek és a zsidók felé végső fokon nekivadult, féktelen antiszemitizmust gerjesztenek. Éppen az ellenkezőjét annak, aminek az eléréséért az arénába szálltak. De hát ez már az ő problémájuk, meg a védenceiké. Tévedés lenne azt hinni, hogy a világ csak filo- és antiszemitákból áll. Nem. Itt vannak még nagy számban a kezüket sűrűn, tiszta vízben áztató közömbösök, az én nem tudok hozzászólni, nem ismerem ki magam ebben a témakörben szójárású emberek. Bezzeg Dante kiismerte magát bennük. Még a pokolba jutásra sem tartotta őket méltónak, a pokol tornáca előtti térben lebegtette őket az idők végtelenségéig: „E szomorú házat azok nyerik el, kik közönyösen éltek, s kiket nem ért sem dicséret sem gyalázat. Nem kellettek sem égnek sem pokolnak. Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek, halniok lehetetlen délibáb, hogy bármilyen más sorsot irigyelnek. Hírüket elfeledte a világ, megveti őket részvét és igazság.” (Babits Mihály nyomán) Kovács József: FKM A HŐSIESSÉG ÉS HAZAFIASSÁG VÉDJEGYE A magyarság torzítatlan történelmi emlékezetében egészen kivételes hely illeti meg a XX. századi nemzeti önvédelem egyik legkiválóbb harcosát, Francia Kiss Mihályt, akinek egész életét a hazájáért-nemzetéért vállalt hősies küzdelem töltötte ki. Halálának ötvenedik évfordulóján az a legkevesebb, amivel e rendkívüli ember emléke előtt tiszteleghetünk, hogy — legalább egy szerény méltatás keretében - felidézzük életútját, hadi érdemeit és végső mártíriumát, egyúttal kihantolva valódi lényét a kommunista propaganda által rászórt rágalomözön alól. Francia Kiss Mihály 1887. november 22-én született Kecskeméten, egy tehetős gazdálkodó családban, és ez már valamiképpen meghatározta későbbi sorsát. Szűkebb pátriája, Bács-Kiskun megye mindig is a magyarság legöntudatosabb nemzeti rétegét, tulajdonképpeni „népi gerincét” adta, ahol a lángoló hazaszeretet és a nemzeti ügyért való önfeláldozás egyfajta tájegységi meghatározottság. A szülőföld szeretete ugyanakkor családja történetéből is szervesen következett, hiszen felmenői katonaként és gazdálkodóként jeleskedtek évszázadokon keresztül, és a „Francia” előnevet is a csatatéren tanúsított vitézségével érdemelte ki huszárként szolgáló ükapja Mária Teréziától, a nemesi ranggal egyetemben. Maga FKM igazi epikus - de távolról sem epikureus — alkat volt, aki rendkívüli fizikai adottságai (190 centiméteres magassága, kivételes testi ereje, rettenthetetlen vakmerősége) és fantasztikus fordulatokban bővelkedő élete révén egy boldogabb korban hamisítatlan népmeséi hőssé válhatott volna. Szinte legyőzhetetlennek számított. Szüntelen megpróbáltatásokban és csatározásokban, üldöztetésben és bujkálásban élte túl az I. világháború harctereit, a vörös terrort, a román megszállást, a nyugat-magyarországi gerillaharcokat, a Rongyos Gárda csehszlovákiai diverzánsakcióit és az újabb kommunista hatalom 12 évét. Kétszer szökött meg fogságból, számtalan sebesülést szerzett és háromszor ítélték halálra. Az 1956-os népfelkelést követően, 70 éves korában bekövetkezett elbukásához egy aljas besúgó és a kádárista terrorgépezet együttműködésére volt szükség. Katonai kiképzést 1908-tól a kecskeméti 38-as (Mollinary) gyalogezrednél kapott, ahonnan tartalékos tiszthelyettesként szerelt le. Alig néhány évet szentelhetett csupán a családi gazdaság fellendítésének, mert az 1912-es balkáni forrongások idején ismét behívták katonának, és a Délvidékre került, ahol gerillakiképzésben részesült, amelynek későbbi élete során nagy hasznát látta. Az I. világháború kitörése Bácskában érte, előbb a szerb frontra, majd 1915 februárjában az orosz frontra vezényelték. Amikor tavasszal az oroszok bekerítették és kiéheztetés után fogságba ejtették a Monarchia Przemysl várába beszorult hadseregét, az ostromlott erődítményből egyedül FKM tudott megszökni, még ha súlyos sebesülés árán is. Felgyógyulása után az olasz frontra került, ahol a véres isonzói lövészárok-háború tíz ütközetét küzdötte végig. Ezután a híres Székely Hadosztály alhadnagyaként a magyar határt védte a románokkal szemben, amíg csak lehetett, mígnem támogatás híján 1919. április 26-án Kratochvill Károly hadosztályparancsnok kénytelen volt letenni a fegyvert. FKM az utolsó harcoló alakulat tagjaként, számos kitüntetés (többek között arany-ezüst-bronz vitézségi érmek) birtokában fejezte be a háborút. Hazatérése után rövidesen Szamuely Tibor emberei elfogták, a szegedi Csillagbörtönbe zárták, és mint kémet és osztályidegent halálra ítélték. Ő azonban innen is megszökött, és lóháton hazafelé tartva még arra is volt ereje, bátorsága, hogy június végén a Kalocsán garázdálkodó, akasztó és fosztogató vörösök karmai közül kiszabadítsa a kalocsai érsek két húgát. Ekkor már negyedik hónapja dühöngött a Tanácsköztársaságnak nevezett proletárdiktatúra rémuralma, amelynek 133 napja alatt — döntően rögtönítélő bíráskodás keretében — 592 embert végeztek ki, közülük minden harmadikat a Duna-Tisza közén, főleg Bács-Kiskun megyében, ahol a „puszták népe” nem tűrte szó nélkül a vörös-terrort. Szamuelyék visszavágása tömeges, nyilvános kivégzésekben, túszok szedésében, valamint hadisarc, váltságdíj, rablás, fosztogatás, kínzás, erőszakoskodás stb. formájában nyilvánult meg. Ez ellen a helyiek spontán megmozdulásokkal próbáltak védekezni, és az ún. szentkirályi felkeléssel például elérték 68, Kecskeméten túszként fogva tartott ember kiszabadítását. Az akció szervezésében FKM oroszlánrészt vállalt magára, már csak személyes érintettsége okán is, hiszen apja és barátai (a Héjjas-fiúk) is a túszok között várták sorsuk beteljesülését. Más alkalommal a Pólyák család férfi tagjait (apát és két fiát) mentette meg az akasztástól Héjjas Iván társaságában, a fehér lázadás elfojtására küldött Szamuely „halálvonata” előtt pedig Soltnál felszedték a vasúti síneket. Az említett „közvetlen akciók” végrehajtása mellett a proletárdiktatúra alatt FKM a szegedi ún. Ellenforradal m i Kormány megbízásából felderítői tevékenységet is végzett, mégpedig igen eredményesen. Később (állítólag) Horthy Miklós személyes hírszerzőjeként értékes információkat szolgáltatott a vörösök bukása utáni megtorlásokhoz, vagyis az ún. fehérterrorhoz, és a vörös hatalom kollaboránsainak összegyűjtésében is tevékeny szerepet játszott Héjjas Iván parancsnoksága alatt. (Erre alapozva egyébként az 1945 utáni kommunista „igazságszolgáltatás” őt tette felelőssé a Duna-Tisza közén elkövetett önbíráskodás jellegű kivégzések háromnegyedéért.) FKM és Héjjas Iván természetesen a román megszállás alatt sem tétlenkedett. Kecskemét környékét körzetekre osztva mozgó őrségeket állítottak fel, rajtaütésszerű támadásokkal zaklatva a zabráló-fosztogató román csapatokat. Ez az önkéntes szerveződés lett a későbbi Rongyos Gárda alapja. Amikor az antant nyomására 1919 őszén a románok megkezdték a kivonulást Magyarországról, hadizsákmányként a hortobágyi állami ménest is magukkal vitték. Nem számoltak azonban FKM elszántságával, aki néhány emberével utánuk ment, és merész rajtaütéssel a mai határ túloldaláról visszaszerezte az értékes (és jelképes) tenyészállatokat. Miután Benes csehszlovák vezető részéről határozott követelésként merült fel a Csehszlovákiát és az új szerb-horvátszlovén államalakulatot összekötő „szláv korridor” gondolata, amelyet csak Nyugat-Magyarország megcsonkítása árán lehetett volna kivitelezni, az ún. nyugat-magyarországi felkelés megszervezésével Héjjas Iván és egyik alvezére, FKM számára ismét kedvező alkalom kínálkozott a cselekvésre. E célból 1921 nyarán mintegy 120 Kecskemét környéki harcedzett önkéntessel „ellátogattak” a pánszláv igények által közvetlenül fenyegetett területekre. Először is fegyvert kellett szerezniük. A megoldás kulcsa ismét csak FKM kezében volt, aki néhány fős egységével ötszörös túlerőt leküzdve, emberveszteség nélkül elfoglalta és kiürítette Közép-Ausztria legnagyobb (fürstenfeldi) fegyverraktárát. Ezáltal a Rongyos Gárda átesett a tűzkeresztségen, és a következő hónapokban sorra nyerte meg az osztrákok (és Francia Kiss Mihály
