Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-11-01 / 6. szám
2006. november-december «ItTVAKÖfcT 15. oldal ► a marxizmus és nálunk szocializmuson főleg, sőt majdnem kizárólag marxizmus értendő.” Mindez persze nem jelenti azt, hogy a felszólalók többsége marxista volt. Ha az olyan igazán szakszerű előadásokat figyelembe vesszük, aminő például László Gyulának a honfoglaló magyarság életéről szóló régészeti tanulmánya, vagy Kiss Istvánnak az állam életéről szóló nagyszabású társadalomtudománya, papírforma szerint a többség nem tartozott a baloldali radikalizmus táborába. Az ilyen konferenciáknak azonban a végső irányát és hatását mégiscsak az az erős, zárt kisebbség szokta megadni, amelyik hajszálnyira ugyanazokat a dogmákat ismétli és legjobban tudja, mit akar. Gombos Gyula, Bözödi György, de főleg Féja Géza éles intelmekkel tele felszólalásából érezzük legjobban, hogy milyen veszélyeket jelentett a vége felé már Németh Lászlóék lelkes csoportjával szemben ennek a zárt, szervezett kisebbségnek a visszhangja. Féja a legélesebben emeli fel a hangját: „ Ezért ítélem el ismételten azt a törpe kisebbséget, amely itt is a szellemi terrorizmus és hatalmaskodás útján látszólag nemes emberi célokat kívánt szolgálni, de valójában szégyenteljes visszaélést követett el az igazi, a történelmi mélységű magyar demokrácia gondolata ellen.” Ugyancsak tőle hallottuk: „Figyelmeztetem a konferenciát arra, hogy jöhet olyan történelmi helyzet, midőn demokratikus és más efféle jelszavak cégére alatt majd a zsidóság kezd új harcot a magyar értelmiség ellen, hogy a szellemi vezető szerepet ismét a kezébe kaparintsa.” Vannak természetesen a közzétett jegyzőkönyvekben rejtélyek is. így például minduntalan olvasunk Kovács Imrének egy bizonyos, a nacionalista résztvevőkben sok vihart támasztott felszólalásáról, viszont a kötet egyetlen betűt nem közöl belőle, hová tűnt el? Miért nem bírta el a nyomdafestéket? De olvasunk éppen Szabédi László felszólalásában egy ifjúmunkásról, aki húsz pontból álló szocialista nyilatkozatot terjesztett a konferencia elé, kijelentvén, hogy ő szocialista és ha a konferencia is komolyan szocialista, akkor írja alá! Jó lett volna ezt a nyilatkozatot szintén közzétenni, hogy teljesebb legyen a képünk, azokról az eszmei eltévelyedésekről, amely a honi zsidóságnak és kapcsolt részeinek nagy örömére úgy uralkodott ezen a konferencián. A rendezők megbocsájthatatlan nagy bűne, hogy a szólásszabadság címén engedték, hogy amikor a nemzet élethalálharcban állt a bolsevizmussal, éppen a szélső marxista kisebbség mételyezze a fiatal lelkeket. Eddig a tények ismertetése. És most megkérdeznénk a „népi-nemzeti”, harmadikutas nagyokosoktól: árulják már el végre, hogy ki és milyen magyar utat talált meg ezen a konferencián, amelyet ma olyan vehemenciával reklámoznak és mint egyetlen követendő példát említenek? Honnan veszik a bátorságot ahhoz a kijelentéshez, hogy itt a magyarság döntött további sorsáról? Annak ellenére, hogy Németh Lászlóékat mi sem vesszük egy kalap alá az Erdei-féle, nyíltan hazaáruló bandával, tény, hogy ezen a konferencián az akkori magyar értelmiségnek csak egy kis töredéke vett részt. A nagyobbik része mással volt elfoglalva: a Haza védelmével! És a történelem vajon kit igazolt? Sajnos meg kell állapítani, hogy legnagyobb sajnálatunkra a radikális marxistákat képviselő Erdei Ferencnek lett igaza: akkor és ott nem létezhetett semmiféle harmadik út. A Németh László képviselte becsületes, de a reálpolitikai helyzetet dilettánsán megítélő langyos ábrándozásnak ugyanaz lett a sorsa, mint azoknak, akik felismerve az igazi veszélyt, a jobboldalon tömörülve küzdöttek az utolsó töltényig, de legalább tudták, hogy miért. Vannak történelmi helyzetek, amikor csak két út lehetséges és választani kell, még ha ez a választás élet és halál között történik is. A se ide, se oda jelszavú lavírozok népes táborát jól ismerjük. Ez a felfogás még soha nem hozott igazi gyümölcsöt a magyarság számára: csak a mindenkori gyávák találták ki saját bujkálásuk igazolására. Dobszay Károly KI LEGYEN A VEZÉR? Mostanság megkerülhetetlen ez a kardinális kérdés. Bizonyos körökben valóságos „messiás-várás” uralkodik (nevek röppennek föl, majd tűnnek a semmibe), ami arra hajlamosíthatja a tüntetők zömét, hogy félmegoldásokkal is beérjék - a jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok „igazsága” alapján. Számos egymással feleselő írást olvastam e témában különböző internetes portálokon, s néhány hozzám címzett levélben is érdeklődtek a véleményemről. A polémia egyrészt az elvi tisztázás szándékával folyik, másrészt egyes piedesztálra (szégyenpadra?) állított személyiségek alkalmassága (avagy alkalmatlansága) körül forog. Jómagam is ebben a sorrendben próbálok válaszolni, csupán a legszükségesebbekre szorítkozva. Nem titkolom, az eddig megismert fejtegetések közül hozzám a legközelebb Dobszay Károly és Kálmán Gyöngyi álláspontja áll. (Nem ismételném meg gondolataikat, valószínűleg még fellelhetők itt-ott.) Tehát lássuk a medvét! Történelmi időket élünk. Mindnyájan érezzük a nagy lehetőséget. Tudjuk, hogy elég volt a hazugságból, a gumibotos-vízágyús rendőrállami „demokráciából”, a kevesek dőzsölését s a többség megnyomorítását eredményező posztkommunista (?) terrorból, a rasszista (kirekesztő) magyargyűlölet romboló „reformjaiból”. Itt minden rohad és bűzlik, itt minden változásokért kiált! A végrehajtáshoz, az 1956-os forradalom folytatásához és befejezéséhez persze jó lenne egy (esetleg több) rátermett vezér is, de az sem tragédia, ha nincs. Ennél csak az a rosszabb, ha egy arra méltatlan személyt tüntetnek ki vezéri koszorúval (lásd Viktor Viktor!), aki aprópénzért elad bennünket, és minden nemes ügyünket megtorpedózza. A vezér hiányánál sokkal nagyobb baj, hogy tulajdonképpen nemzeti oldal sincs (hogy is lenne, ha már nemzet sincsen?!); legföljebb hazafias szemléletű, ám egymással marakodó, kicsinyes, fafejű akarnokok; vagy éppenséggel szóvirágokat puffogtató, cselekvésre képtelen, impotens „békeharcosok”. Eddigi kudarcunk egyik fő oka valószínűleg éppen ez - megfejelve a „ polgári lakosság” s az agymosott prolik közönyével és fásultságával, ill. a hatalmi apparátus vérfagyasztóan törvénytelen rémtetteivel. Csupán megjegyzem, hogy 56-ban sem volt „ fölkent” vezér, akadt viszont néhány kiváló vezérnek való; és főleg sok-sok, mindenre elszánt hős, vagyis egyszerű közkatona, akik nem törődtek a saját sorsukkal, hanem csak az ország üdvével. A vezérséget nem lehet jobb híján „elvállalni”, sem valakit „kinevezni” mégoly remek emberek közül sem (hiába tetszenek a bármire kapható tömegeknek!). Erre a szerepre méltóvá kell válni, a fölmutatott eredmények szerint; s rendelkezni kell valami Isten kegyelméből nyert karizmával és küldetéstudattal. Pártelnök, miniszter, koronázott király akármilyen hülyéből lehet, de kimagasló egyéniség nem terem minden bokorban. Nagy kérdés az is, hogy egy lezüllesztett, elbirkásított népből kiválhat-e egy sokra hivatott, győzelemre képes vezető? A magyarság valamikor (amikor még méltó volt e névre!) számtalan fényes csillagot vajúdott ki magából, most azonban se közel, se távol nyoma sincs a hozzájuk mérhető váteszeknek. A vezért nekünk is meg kell(ene) érdemelnünk! Ami pedig a nemrég konkrétan fölvetődött neveket illeti, hadd idézzem ide velük kapcsolatban egy ismerősömnek írt soraimat: „A galamblelkű Papp Lajossal s a búsképű Makovecz Imrével (a kevésbé ismerteket nem sorolom!) stb. súlyos problémák vannak. Nem értem az őket magasztalokat, bálványozókat (pl. Gróf Mihály, Bujk Béla), ugyanakkor nem osztom Balla Gábor kákán is csomót kereső durva kirohanását sem (noha van benne igazság!), Varga Csaba megjegyzéseit pedig helyesnek, de egysíkúnak tartom (mivel csupán a Papp által emlegetett 1000 évnél valóban sokkal ősibb históriánk kérdéseit boncolgatja). Kétségtelenül mindkét ún. ‘szakrális vezetőt’ (hajaj!) hibás történelemszemlélet és torz politikai nézetek jellemzik. (Utalnék pl. Makovecz fixa ideájára, aki Orbánt a 20. század legnagyobb európai - nem is csak magyar! - államférfijának tartja, s ezen agyrémét még mások aláírásával is megerősítteti! De Papp doktor Kossuth téri „ bocsánatkéréses beugrása” sem egy végvári vitéz benyomását kelti.) Lehetnek ők fölülmúlhatatlan szívsebészek, világhíres építészek (fogadják ezért elismerésünket!), sőt jóságtól túlcsorduló humanisták is, azonban Isten mentsen bennünket attól, hogy valaha is politikai-stratégiai elöljáróink legyenek. Mert nekünk most igazán bátor harcosok kellenek, akiknél csak egy különb van (lásd Ady!), aki bátrabb! (Hogy a napnál világosabb legyek: Papp doktorra bármikor rábíznám az életemet, de egy percig sem a lelkem, pláne a hazám irányítását.) Aki zsidókhoz vagy egyéb ellenségeinkhez, árulóinkhoz törleszkedik (a megbékélés, összefogás jegyében!), tőlük vár együttműködést, segítséget, az végzetesen naiv, netán hiányzik egy kereke. Ezekkel a pokolbéli férgekkel még tárgyalnunk sem szabad, nemhogy megegyeznünk. Előbb köthetünk alkut a tigrisekkel, cápákkal, mint az efféle élősködő haramiákkal. Az ilyen önpusztító magatartás nem bölcsességet, szilárd erkölcsiséget, példaadó nemzetszeretetet tükröz, hanem rövidlátást, gyávaságot, kisebbrendűséget sugároz, s legkitartóbb bajnokainkat is elbizonytalanítja. Semmi dolgunk efféle szadista barbárokkal, akik nyíltan meg akarnak ölni bennünket! Vegyük tudomásul, hogy a lövészárkok közt nincs többé átjárás. Vagy megnyerjük a háborút, vagy végleg elveszünk Még egy esélyünk nem lesz! Most, vagy soha! Ezt véssük mindnyájan az agyunkba, majd ennek szellemében cselekedjünk, mert enélkül hiábavaló az összes áldozatunk. Ellenkező esetben az egyik balliberális bandát megint fölváltja majd a másik (gyurcsányék helyett jönnek orbánék), s a halálos mókuskerék forog tovább a végtelenségig. Ha ezzel megelégszünk, s utódainknak is ugyanilyen sivár szolgalétet szánunk, úgy rögvest hagyjuk abba az egész küzdelmet. Ám ha nem, akkor előre a végső győzelemig!“ Mit tehetnék még hozzá? Az üres szalmát talán csépelje más. Siklósi András
