Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-09-01 / 5. szám
2006. szeptember-október «ITTVAKÖkT 7. oldal ►Az egyik felmutat egy írást a magyar városparancsnokságtól, amely értelmében csak a felhívásokat szabad beolvasnunk és indulókat játszhatunk. Már jön is M. Gy., hozza az „Ébredj, magyar!” lemezét és amint a KABSz adása véget ért, máris forog a lemez és a Magyar Rádió csepeli antennája először sugározza a hungarista indulót. Nézzük a lemez forgását és hallgatunk. M. Gy. megrázza Osztián Antal vállát:- Ülj vissza a mikrofon elé, ha a lemez lepergett, folytatod, illetve újra beolvasod a Hadparancsot! Osztián megint a mikrofon elé ül és újra felhangzik érces hangja a mikrofon előtt. Már legalább egy órája adunk: Hadparancs, KABSzfelhívás, hanglemezek, amikor dr. H.K. hozzám fordul:- Géza! Nincs nálad a „Csak a gyökér kitartson!” versed?- Nincs.- Tudod kívülről?- Nem, de le tudom írni!- írd le azonnal, bemondjuk a hadparancs után! Az ötlet mindenkinek tetszik, s hozzálátok, hogy leírjam a versemet. Hamarosan sikerül is dr. H. K. és Osztián Antal segítségével a szöveget összehoznunk, mert bevallom, magam sem tudtam szó szerint. Míg beszélgetünk, újra visszatér br. K., a német megbízott és elmondjuk neki, hogy mi a tervünk. Élesen ellenzi. Hivatkozik arra, hogy parancs szerint csak a Hadparancs, KABSz-felhívás és hanglemezek adhatók. Dr. H. K. érvel a legmeggyőzőbben, de br. K. hajthatatlan. Osztián a szöveget elkéri tőlem, s br. K. kezébe nyomja:- Olvassa el! Ezt a verset be kell olvasnunk a rádióba! Ez most a legaktuálisabb! Ennek jönnie kell! Br. K. nem akar olvasni, csak a parancsra hivatkozik. Végül mégis elolvassa.- Nektek teljesen igazatok van, soha aktuálisabb verset nem olvastam, de mit csináljunk!? A parancs az parancs! Dr. H. K. szólal meg:- Én vagyok a rádió átvételének felelős megbízottja magyar részről. Vállalom a felelősséget, ha valami kifogás lenne! Br. K. gondolkodik egy darabig, majd megszólal:- Végeredményben én a parancsot még hivatalosan nem vettem át. Elmegyek a telefonhoz és bemondom, hogy a parancsot megkaptam és végrehajtom! S hogy ti addig mit csináltok, nem az én dolgom!- De ki olvassa be a verset? A hivatásos bemondó nem vállalja, mert nem tudja folyékonyan olvasni a kézírásomat. Áttanulmányozni nincs idő. Dr. H. K. megkísérli elolvasni a szöveget. Neki sem sikerül. Végül is Osztián Antal megoldja a kérdést, mert lenyom a mikrofon elé:- Te fogod magad beolvasni! Beszéltél már mikrofonba?- Igen.- Akkor rendben. M. Gy. megrázza a vállam:- Csak nyugalom, menni fog! Máris felemeli a házi telefon kagylóját és kiadja az utasítást:- Ha végzett a másik stúdió, a hármast adásra kapcsolni. Fél perc nem telik bele, vibrálni kezd az ellenőrző lámpa és jelzi, hogy rögtön adásra kapcsolnak. Mintha valami megfogná a torkomat, de csak egy pillanatra. Aztán elmúlik minden elfogódottság. Elvégre a verset már vagy százszor szavaltam színházban, pódiumon. A lámpa vörösre vált. Br. K. az asztal oldalán áll. Dr. H. K. keze a vállamon. És máris olvasom a verset. Mikor befejezem az olvasást, br. K. kapcsolja le a mikrofont. Nem tudok megmozdulni. Csak azt érzem, hogy ölelgetnek, br. K. is a kezét nyújtja. Osztián felkap, mint egy labdát és összeszorongat. Dr. H. K. boldogan magyaráz:- Mondtam, mondtam! Br. K.-nek csak akkor jut eszébe a zsebében lévő parancs. Kisiet, hogy telefonáljon. A másik adóból özönlenek át az emberek.- Ez kellett! Nagyszerűen csináltátok! Megszólal a házi telefon. M. Gy. hív, hogy menjek fel az emeletre. A lépcsőkön már hallom, hogy valaki a versemet mondja. Mély, érces bariton hang. Nem ismerek rá a saját hangomra. Már felvették decelitre a beolvasást és ezentúl erről a lemezről megy majd mikrofonra. A másik adóból az ellenőrző hangszórón át a vágóteremben Cs. E. hangját hallom, amint most ő olvassa a Hadparancsot. Br. K. lép be nem sokkal később az erősítőbe.- Beszéltem a parancsnoksággal. Nincs semmi baj, gratulálnak a vershez, és a vers menjen! Egyébként a központ percek óta bolondok háza lett. Állandóan jönnek a telefonhívások, hogy indulókat és verset! Mikor lemegyek a lépcsőn, újra a hármas stúdió felé, az ajtóban fiatal SS-fiú áll, vállán géppisztoly és sír. Megkérdezem tőle németül, hogy mi a baja? Nagyon meghatódott és olyan szép volt a vers.- Honnan tudod, amikor nem is tudsz magyarul?- A verset ugyan nem értettem meg, hanem láttam, hogy mindenki, aki itt van sír, ragyognak a szemek, hát nem lehet más csak szép! Ott voltam, amikor a bécsi rádió először jelentette be a csatlakozást. És eszembe jutottak azok a feszült órák. Az is ilyen szép volt. Hát sírok. És sír. Nekidől a falnak. Mikor magam felé fordítom, hogy a vállamon sírjon, látom, hogy a melle tele kitüntetésekkel. Vaskereszt, sebesülési-érem, katlan-csatákért kapott jelvény, közelharci jelvény. De most sír, sír, mint valami kis gyerek. M. Gy. vet véget a jelenetnek. Loholva érkezik: - Gyere a telefonhoz, az Összetartástól hívnak. Cs. Z. van a telefonnál. Valóban Zoli hangjára ismerek! Majd szétrobban a mikrofon, úgy ujjong.- Küldd a szöveget, hozzuk! Remek volt.- Mi újság nálatok?- Semmi különös. Valami kis csetepaté volt itt a közelben. Egy csillagos házból tüzeltek a szerkesztőségbe igyekvőkre. Már vége az egésznek.- Van-e híretek vidékről?- Van! Mindenütt a legnagyobb rend! Lelkesedés, az egész ország a harc mellett döntött. A honvédség továbbharcol! Az éjszaka úgy rohan el, mint pár másodperc. Senki sem alszik. A németek kávét főznek, konyakot hoznak, nekünk élelmiszert küldenek a Pasaréti-úti központból. Kimegyek az udvarra. Az egyik csendőr csak akkor enged kint maradni, amikor igazolom magamat. Az egyik nyitott ablakon át éppen a hangomat hallom, ahogy a verset olvasom. A városban csönd. Felmegyek a Távirati Irodába. Állandóan futnak be a jelentések: az ország megtagadta Horthy áruló parancsa teljesítését. Magyarország egy emberként tovább harcol! Tizenegy éve, de minden mozzanatára világosan emlékszem. A szavak úgy élnek bennem, mintha e pillanatban hallottam volna Osztián Antal, M. Gy., dr. H. K., Cs. E., br. K. vagy akár Cs. Zoli hangját az Összetartás szerkesztőségéből. Tizenegy éve. Mennyi könny, szenvedés, vér, halál van a két időpont között. De ha ma kerülne újra arra sor, hogy hasonló körülmények között azt a keveset, amit megtettünk, meg kellene tenni, úgy érzem, hogy megint nem haboznánk és cselekednénk! Mert ma is élő a törvény: vagy megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk! Ma is örök igazság minden becsületes magyar számára, hogy „Nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!” Ma is időszerű, ha nem időszerűbb, mint valaha: „Ébredj, magyar, az ősi föld veszélyben - Elvész a fajtánk, hogyha nem merünk!” És ma is azon dől el az ország sorsa, hogy „Csak a gyökér kitartson!” S ma jobban, mint tizenegy évvel ezelőtt, hiszem, hogy kitart! Hídverők, 1955/20. Szám Alföldi Géza Csak a gyökér kitartson! A Fa névtelen gyökereinek ajánlom Kint a szőlőnkben, emlékszem rája, deszka kunyhónk előtt állott öregapám diófája. Ha vihar támadt, - szőlőkötözéskor, - dörgött az ég, csattant a villám, füstölt az úton a felpaskolt por, bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem, miként robognak a felhők az égen. Nagyapám a fát leste. Vajon, elbír-e a széllel? Recsegett, ropogott öreg teste, a szél a gallyakat csomósán tépte, hullott a zöld dió, áldott termése, mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta: de győzte a vihart öregapám konok, törzsekopott diófája. Csak a gyökére kitartson!... Még ma is hallom, - motyogott nagyapám, s nem lesz baj, gyerek! Dió lehullhat, új tavasszal terem az ág újat, ág is nő a letépett helyére, de ha a gyökér nem bírná tovább, a diófának, kisunokám vége! Most is vihar, szél tépi, rázza, de állja a vihart Árpád vezér ezeréves, öreg diófája! Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek, tapadnak a földre, hogy termés legyen az örök magyar szőlőhegyen, hogy élni tudjon: dió, levél, ágak... .. .Adja, Uram, elég erőt a harcos diófának! Lehull ezer dió, millió lesz holnap, letörhet száz ág, ezer nő helyére, s ha csupán a csonka törzs marad, ha újtavasz zsendül, kifakad! Uram, csak Te lássad, hogy ezen a véres, küzdelmes harcon a gyökér kitartson! A gyökér kitartson!
