Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-07-01 / 4. szám
2006. július-augusztus «lîîVAKÔfcî 9. oldal HAZAI REJTELMEK Miért nem történt rendszerváltás? Az utóbbi években sok szó esett nemzeti körökben az úgynevezett „rendszerváltás" elmaradásáról, elszabotálásáról és annak okairól. Hallhattunk, olvashattunk bizonyos „forgatókönyvekről”, „rózsadombi tizenhármakról” - hogy csak két fő témakört említsek -, de ezek a felvetések végül még a magát nemzeti elkötelezettségűnek meghatározó oldalon is a fantáziálás kategóriájába utaltattak, sőt egyes „nemzetiek” már odáig jutottak, hogy az egykori - szintén „nemzeti” - kormányfő (Orbán Viktor) megállapítását osszák: „Magyarországon befejeződött a rendszerváltás”. Aki másképpen látja a dolgokat - mint mi is -, azt nemes egyszerűséggel divatos manapság fantasztának, megrögzött antiszemitának vagy elmebetegnek nyilvánítani. Talán nem hiábavaló próbálkozás okulásul felelevenítenünk századunk egyik legnagyobb „fantasztájának", a magyar nemzeti pantheonból máig kitagadott Marschalkó Lajosnak ötvenöt évvel ezelőtti merengését azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni Magyarországon a kommunizmus bukásának pillanatában. Annakidején -1951-ben - Marschalkót még a nemzeti emigráció köreiben is túlzott rémlátomások propagálásával vádolták, amikor a Brazíliában megjelenő „ÚJ MAGYARSÁG“ hasábjain „A magyar állampolgárság revíziója” címmel megjelentette a témával kapcsolatos írását. És most - ötvenöt év távlatából - nézzük csak meg, hogy a múltba néző és jövőbe látó Marschalkó milyen gondolatokkal tette magát nevetségessé és hiteltelenné kortársainak szemében: „A második világháború kirobbanásának története még legtávolabbról sem tisztázódott. Milyen rejtelmes erők vezették a világot a New Deal-tól a brombergi vérengzésig, majd a lengyel-német háborútól a nürnbergi perig, azt a történelemírók fogják - ha ugyan egyáltalán tudják - tisztázni. A háborúban senki sem győzött, még Amerika sem. Kizárólag egyetlen „szétszórtan is diadalmas” nép maradt a porondon. Az ő kezében maradt a megtorlás, az országok kormányzása, ő állt a jaltai konferencia mögött, a nürnbergi tárgyaló terem vasfüggönyei és az amerikai zászlók mögött; ő akadályozta meg a bolsevizmussal történő leszámolást. Ha valaki tudja, hogy Oroszország tényleges ura éppúgy egy Berija, mint ahogy Amerikát a Kuhn és Loeb bankház neveltjével, a Butten-Wieser-gyermekkel kormányoztatja Herbert Lehmann New York-i szenátor, ha nem felejtjük, hogy Rákositól Pauker Annáig csaknem azonos kezekben van minden vasfüggöny mögötti hatalom, akkor el kell hinnünk, hogy Einstein grandiózus álma a világkormányról nem távoli utópia. Miután azonban ennek a teljes és totális világuralomnak egyetlen megvalósulási formája csak a bolsevizmus lehet, hinni kell benne, hogy Amerika konstruktív erői egyszer mégis csak felébrednek, lerázzák Herbert Lehmann, Morgenthau és Frankfurter Félix diktatúráját és megfojtják a bolsevizmust. Ekkor a világkormány vezetői és állampolgárai számára elérkezett hatezer éves történelmük legveszélyesebb pillanata. A vasfüggöny szétszakad, a börtönök megnyílnak és az elnémított tanúk elmondják: kik voltak a hóhérok, diktátorok, börtönőrök és a világszerencsétlenség haszonélvezői. Ebben a pillanatban a magyar nép újra szembe fog nézni az emancipáció kora óta fennálló legnagyobb problémával. Először 1919 márciusában látta ennek a problémának véres, sátáni arcát: a Szamuelly, Korvin-Klein által felakasztott parasztok, papok, katonák holttestét, az ezeresztendős keresztény birodalom helyén megvalósult diktatúrát. Az 1919-es kommün azonban gyatra improvizáció volt s habár 42 népbiztos közül 35 egy idegen népből került ki, nem lehetett teljes bizonyossággal azt állítani, hogy mindez a 640 000 magyarországi zsidó akaratával, helyeslésével történt. Szamuellyéknak voltak zsidó áldozatai, a szegedi ellenforradalomban szerepeltek zsidó tisztek is és a nagykapitalista zsidóság akkor még elkülönítette magát a Moszkva-küldötte terroristáktól és az egész hóhér mentalitástól. Ami az ellenforradalom után folyt, a gyárakban, bankokban felállított numerus nullus a középosztály fiataljai ellen, a sajtó fölötti uralom, a középosztály színháziéletes megmérgezése végeredményben - ha enyhén ítéljük meg a tényeket - nem volt más, mint emberileg érthető pozícióharc. Egy hontalanságban élő kisebbség elszánt küzdelme, hogy minél több és jobb életlehetőséget teremtsen magának és fiainak. Mindebben azonban még nem voltak felismerhetők az ószövetségi nácizmus korlátlan faji és uralmi tendenciái. Még mindig voltak asszimilánsok és maguk módja szerint patrióták és az ószövetségi nácizmus totális gyűlölete csak kevesek szemében lobogott olyan félelmetesen, mint manapság. Az Anschluss után vált csak érezhetővé, hogy 640 000 magyar állampolgár egységesen és totálisan a befogadó nemzet céljai ellen sorakozik fel. Még a Szovjet elleni hadüzenet pillanatában sem akartuk hinni, hogy komoly lehet az országszerte terjesztett jelszó, az alvilági erők hadüzenete: „Ha győzünk, keresztény koponyákkal fogjuk kikövezni az utat”. Mindez csak akkor vált megrázóan komollyá, amikor a szovjet fegyverek árnyékában ez az „útkövezés” meg is kezdődött. Közben azonban történt egy és más, ami a probléma helyes megítélésénél döntő fontosságú. Magyarország kétszer mentette meg azt az embertömeget, amely később ellenséges gyűlölettel sorakozott fel minden ellen, ami keresztény és magyar. Elég itt utalni Ravasz László ref. püspök 1946. évi körlevelére, amelyben megállapította, hogy ha a jugoszláv háború kitörésekor Magyarország 1941. április 6-án beavatkozik Hitler ellen és a németek megszállják az országot, három évvel hamarabb elhurcolják a zsidóságot, és gyakorlatilag ma már egy sem él azok közül, akik a magyarságot gyilkosnak, barbárnak, antiszemitának gyalázzák. Ma már nem titok, hogy amíg a sajtó egy része vadul uszított a hitlerizmus ellen, amíg az ószövetségi nácizmus forrófejű tömegei a német átvonulás megtagadását, tehát a Hitlerellenes háborút követelték, addig a messzebbnéző vezetők, a zsidó kapitalizmus, gyár, bank, üzlet befolyásos felsőházi tagjai, minden rábeszélő képességüket latba vetették a kormányzói családnál, hogy Magyarország Hitler mellett vonuljon hadba. Másodszor akkor áldozta fel magát a magyar nép, amikor 70 000 külföldi menekültet bujtatott, amikor tűrte a baloldali sajtó fél-bolseviki propagandáját s mindazt, amit a Lajtán túl „az egymilliós magyarországi kémközpontnak neveztek”. Hitler 1944. március 19-én kizárólag emiatt szállta meg Magyarországot, hiszen ekkor már egyáltalán nem kellett tartania az angolszászok balkáni partraszállásától, amelyet 1943 novemberében a teheráni konferencián letiltottak. A háború elveszett. Az Európába érkező nyugati szövetségesek meglátták a keresztény Európa romjait s mindez oly borzalmas élmény, lelkiismeretfurdalás, bűntudat volt számukra, hogy sürgősen ki kellett találni valami ennél is nagyobb rettenetét, valami ennél is barbárabb borzalom ötletét, hogy ezzel - utólagosan - igazolhassák Monte Casino, Köln, a Pinakothéka, Drezda elpusztítását. A hitleri K.Z.-élet százszoros felnagyítása erre a célra kitűnően alkalmas volt, azonban életre szülte az ószövetségi nácizmus gyilkos fajtáját, a cionista nacionalizmust és a háború egyedüli győztesévé tette a zsidóságot. Fél évvel a nyugati szövetségesek győzelme után, szinte kizárólag az ószövetségi nácizmus bosszújának rettenetében vonaglott Európa. Az amerikai bírák mögött ők álltak Nürnbergben és Budapesten, ők szaladgáltak a C.L.C. egyenruhájában, ők szolgáltatták ki az európai antibolsevistákat a szovjet hóhéroknak, ők lettek a budapesti Andrássy út 60-ban a rendőrtisztek, ők ültek a népbíróságok dobogóin, ők voltak a hamis tanúk és egyben a nézőközönség, amely a kivégzéseken kórusban üvöltötte a hóhér felé: „Lassabban Bogár!” Ez már nem az 1919-es improvizáció volt, hanem egy nagyarányú tömegmozgalom. Új Purim, amelyben ismét „70 000-et pusztítanának el gyűlölőik közül”. Most már nem irányzat került szembe irányzattal, hanem nép állott szembe néppel. A szovjet fegyverek által elnyomott, halálra sanyargatott magyarság a K.Z-ekből hazatértek népével, amely fanatikusan hitte, hogy ő győzött. A magyar népen is! Néha az oroszok maguk is döbbenten nézték ezt az új nácizmust. Néha az oroszok is megkérdezték a magyaroktól, hogy tulajdonképpen ők győzték-e le a magyarságot, vagy a „magyar állampolgárok”? Egy gigász méretű kereszténypogrom volt ez, egy páratlanul álló nácizmus, amelynek fanatizmusa elsöpört mindenkit, aki békét, nyugalmat, megbocsátást keresett. Ha majd meg lehet írni a Mindszenty-per igaz történetét, akkor ki fog derülni, hogy maga a Prímás is ennek a bosszúnak lett az áldozata. Amnesztiát kért a bebörtönzötteknek, tehát ráfogták, hogy - antiszemita! Hiába mentette meg az üldözöttek ezreit, az amerikai cionisták lapjának egyetlen tudósítása elég volt, hogy elindítsa ellene a végzetet. Akik elfogták, kínozták, vallatták, injekciózták, akik börtönőrei és a tárgyaláson fegyőrei voltak, egytől egyig azok közül kerültek ki, akik talán személy szerint is neki köszönhették az életüket. Bár nem hiszünk a kollektív bűnösségben, ezúttal nem kétséges, hogy azok a magyar állampolgárok, akik 1945 áprilisa után hazatértek a német K.Z.-ekből, kollektiven a magyar nép ellen foglaltak állást. Ezt tették 1941 és 1944 között is, amikor egyszerűen megtagadták a magyar állami fennhatóságot és nem is titokban, hanem nyíltan, nem elszórtan, hanem kompakt tömegben a magyar külpolitika, a magyar országgyűlés ellen ►
