Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-07-01 / 4. szám
4. oldal «lîîVAKÔfcî 2006. július-augusztus Ifj. Tompó László TRIANON VALÓDI OKAI Tengernyi irodalma van annak, mi történt Trianonban és miatta azóta, de csekély azon írásművek száma, amelyek a valódi okaira kielégítően válaszolnak. Ezért engedjék meg, hogy ezúttal inkább a nyolcvanhat évvel ezelőtt történtek miértjeire keressem a választ. Okkeresésünk során a kiegyezéstől a szarajevói merényletig terjedő időszakra kell visszanyúlnunk. Ezeket az évtizedeket a kommunista és liberális történészek haladó, „felfelé ívelő” korszakként értékelik, materialista szemléletükhöz híven, vagyis a történelemben szinte csak a gazdasági, kereskedelmi folyamatokat értékelve. Nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek azonban inkább értenek egyet Szabó Dezsővel, aki „végzetes évtizedekének tekintette az „ólevendula illatú”, Ferenc József-korszakot. A liberalizmus, majd a népek, nemzetek közötti tényleges és sokszor végzetes különbségeket lekicsinylő vagy egyenesen letagadó, világpolgárságot hirdető szemlélet magyarok millióit tette már akkor is agymosottá. Ha az ember ezen évtizedek irodalmát tanulmányozza, méltán döbben meg és háborodik fel azon, mennyire idegen szokások terjedtek el hazánkban már akkor is. A gazdasági és kulturális élet irányítói között egyre kevesebb lett a magyar. A törvényhozásban meddő közjogi kérdésekről folyt a vita. A közszellem elzsidósodott. A vallási élet is pangott, legalábbis Prohászka Ottokár fellépéséig. A század végén katolikus papok egy csoportja egyenesen Judapestnek nevezte fővárosunkat - hogy nem alap nélkül, azt bizonyítja, Európa fővárosai közül Párizs mellett éppen Budapest lett a galíciai zsidók új Jeruzsálemé. Szekfű Gyula, a kor kitűnő ismerője, „Három nemzedék és ami utána következik” című klasszikus elemzésében nem véletlenül tekintette a magyarság államéletére és erkölcsi, szellemi, gazdasági életére károsnak, sőt veszedelmesnek a zsidóság világtörténelmileg páratlan térfoglalását. Bangha Béla jezsuita atya pedig „Világhódító kereszténység” c. könyvében arról ír, hogy a század végén például plébános is szinte csak az lehetett Budapesten, aki a városatyák lakásán zsidó öregasszonyoknak kezet csókolt. Az első, Trianonhoz vezető belső okot összefoglalóan nevezhetjük a nemzet gerinctörésének is. Ezt egészíti ki a második, a külső ok. Ez a nemzetiségi és nagyhatalmi erőtényezőkben leledzik. Tény, hogy a tizenkilencedik század végére viszonylag önállóvá váló, a kapcsolatait a franciákkal kereső Románia a dákoromán elmélet jegyében a Monarchia feldarabolására törekedett, Erdély elfoglalására. A szintén viszonylag önálló Szerbia még nagyobb veszélyt jelentett: Oroszországgal kereste a kapcsolatot, hogy az északi és déli szlávokat egyesítse egy nagy birodalomban, ami szintén a Monarchia szétverésével volt megvalósítható. Amíg leigázásunkról szőtték korántsem oly délibábos terveiket, a nemzet gerincének megtöréséhez még két fő tényező próbált kívülről besegíteni. Az egyik a már említett zsidóság. Tény, hogy a nemzetközi zsidó világszövetség 1910-ben felhívásban fordult a világ zsidóságához, hogy fogjanak össze Galícia és „Ausztria-Magyarország” elfoglalásáért. Ha hazánk statisztikai mutatót megvizsgáljuk, azt mondhatjuk, hogy az e felhívásban meghirdetett törekvés már az 1870-es években is létezett, és kétségtelenül sokat tettek, hogy meg is valósuljon. Ehhez eszközül leghatékonyabban a szabadkőművességet használták fel. Ez volt a másik külső „besegítő” tényező. A magyar értelmiség, a kereskedelmi, ipari- és sajtóélet igen sok vezető és vezetett tagja valamilyen szinten vakolt a páholyokban, nemcsak Budapesten, de a vidéki nagyvárosokban is. Sok naiv ember csatlakozott hozzá, mert 48-as, ellenzéki, hazafias hangokkal próbálták becserkészni a közállapotokkal elégedetlenkedő honfitársainkat. Igazi vezetői azonban többnyire gyökértelen, gyakran még a magyar nyelvet is csak törve beszélő és író zsidók voltak. Egy 1920-as években készült, egyedülálló alaposságú névsor szerint 5000 szabadkőműves testvér dolgozott a zsidó világszövetség megjelölt céljaiért. Vezetőik olykor nem is rejtették véka alá valódi céljaikat, így például Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos országgyűlési képviselő a századfordulón nyilvánosság előtt bírálta a történelemtankönyveket, mivel azok a katonai erényeinket dicsőítik, és javasolta, hogy legyünk pacifisták. Ősi igazság, hogy ha egy nemzet gerincét belülről vagy kívülről, vagy mindkét módon megtörik, azzal bármi megtehető. Meggyőződésem szerint tehát ez történt 1867 után velünk, alapvetően ez vezetett Trianonhoz. Hogy a belső vagy külső megtöretés volt-e erősebb, ki-ki döntse el műveltsége mértéke szerint. Jómagam a belső megtöretést, a magyar szellem fokozatos feladását mindenesetre súlyosabbnak tartom az idegen országok kifejtette tevékenységeknél, hiszen egy nemzet számára csak az vész el, amiről önként lemond. És itt érjük tetten a Trianonhoz vezető út harmadik fő okát, amit egy szóval így fejezek ki: önfeladás. Kétségbeejtően közönyösek voltak - tisztelet néhány kivételnek - politikusaink. A korabeli történelmi forrásokat, például a naplókat, visszaemlékezéseket, a hivatalos diplomáciai okiratokat tanulmányozva megállapítható, hogy világtörténelmileg páratlan közöny uralkodott politikai életünkben. A pánszláv, pángermán, zsidó, szabadkőműves aknamunkáról mintha a Parlament, a közélet tudomást sem vett volna. Ezt alaposan ki is használták a Kárpátokon túl. Talán Önök előtt is ismert Seaton Watson (álnevén Scotus Viator) - egy brit - uszító tevékenysége, aki az első világháború előtti évtizedben többször ellátogatott a Felvidékre, majd hazájában angol könyvekben gyalázta Magyarországot - például azzal, hogy elnyomja a szlovákokat. Ő persze tudta, hogy ez nem igaz, de a gyanútlan brit és európai közvéleményt így akarta „megdolgozni”, és bizony az antanthatalmak első világháború végi tárgyalásain Clemenceau, Lloyd George és barátaik hallgattak rá. Nem volt viszont felelős magyar reagálás, diplomáciai ellenlépés - ha más nem, hát legalább az, hogy felvilágosító ellenkönyveket írunk vagy irattatunk idegen nyelveken. Történészeink közül Szilágyi Sándor már 1875-ben figyelmeztetett, a román törekvésekkel kapcsolatosan arra, hogy ezek „nem tréfa dolgok”, de hol, melyik vezető politikusunk hallgatott rá? Cseres Tibor a „Vízaknai csaták” c. regényében leírja, hogy gróf Tisza István 1916-ban sem akarta még komolyan venni a román fenyegetéseket. (Nem vitatom Tisza valódi érdemeit, de ez tény.) Aztán úgy tűnik, arról sem hallottak politikusaink, hogy Párizsban már 1903-ban a Francia Nagypáholy nemzetközi konferenciát tartott arról, miként lehetne Ausztria- Magyarországot feldarabolni, akár háború kirobbantásával is. E céljuk megvalósítása érdekében 1917. június 27-e és 30-a között ismét összeültek Párizsban, és itt már a részletekben is megállapodtak. Csak az alkalmas pillanatra vártak még. Mivel az antanthatalmak katonai ereje 1917-re már katasztrofálisan megcsappant, hazánk feldarabolására sem a pánszláv törekvések, sem az azokat kísérő nemzetiségi villongások, sem maga a szabadkőművesség nem volt elegendő, ezért népünk bolsevizáltatására tettek kísérletet. Ami meg is történt 1919-ben, tartott 133 napig - nem folytatom. Csak annyit állapítok meg tényként, hogy a trianoni döntés mértékének megállapításában a nemzetközi zsidóságnak döntő szerepe volt. Vagyis nagy bizonyossággal megállapítható, hogy bár megcsonkítottak volna bennünket akkor is, ha nincs Kohn-Kun Béla-terror, de nem ennyire. Szabó Dezső elhíresült mondatainak egyikével ragadnám meg az önfeladásnak elkeresztelt harmadik, Trianonhoz vezető út lényegét: „A magyar az állatvilág legképtelenebb fajtája.” S hogy miért? Válaszul ismét tőle kérem kölcsön a szót: „Gyalázatosán rosszak propagandisztikus képességeink.” Éppen erre való tekintettel, kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy 1920 óta nem a Trianont előidézők változtak meg - ó, nem, ők örökifjak, akár Párizsban, akár Moszkvában vagy Washingtonban élnek-, hanem mi. Akkor még áldozatok voltunk, saját balekségünk és idegen étvágyak áldozatai, most viszont már bűnösök vagyunk. 1920-ban - minden belső és külső megtöretés ellenére - még hivatkozhattunk arra, milyen gálád volt velünk Clemenceau, Lloyd George, Wilson, de ma már nem. Ugyanis azóta eltelt 86 év. 1938 és 1941 között néhány évre visszavettünk ugyan elrablott területeinkből egy kevéskét, de azóta mit tettünk? Nem éltünk és nem élünk a lehetőségekkel, noha 1991- ben megkezdődött - Jugoszlávia szétesésével - a trianoni rendszer felbomlása. Nemzetünk atomjaira való szétesése, a maradék magyarság millióinak totális tudati leépülése, a nemzeti öntudat sárba tiprása következtében az igazi tragédia 86 év távlatából valójában nem az, ami 86 évvel ezelőtt történt, hanem az, hogy még a megmaradt 93 ezer négyzetkilométernyi csonkaországot sem vagyunk képesek testben és lélekben megtartani. Bárcsak megfogadnánk valahára Reményik Sándor intelmét: „Tiporhatják bár szűztiszta igazunk / Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!” Ellenkező esetben csak arra tudom kérni a Teremtőt, legyen hozzánk irgalmas, mivel az még Szent Péter ítélőszéke előtt is enyhítő körülmény, ha a vádlott nincs tudatában cselekedeteinek. (A Szittya Világtalálkozón Budapesten, 2006. május 28-án elhangzott előadás szerkesztett változata) Tarnóczy Szabolcs A pesti sráchoz ötven év után... Virgonc fiúcska: Te, ki a koktélt nem villogó diszkókban ittad, hanem a feléd dübörgő, dühös páncél-sárkányok alá gurítottad, (hagyjuk el most Dávidot, s Góliátot, hisz nem ők váltották meg e világot, hanem az ellenségszeretet mártír-fejedelme). És mégis: szent az erőtlenek hősies küzdelme, kik szeretteiket védték, kilátástalan harci szerelemben a föld legnagyobb, s leggaládabb ármádiájával szemben; kik a szabad hazáért áldozták életük, mert nekik még csillogott a szemük, és lángolt a szívük! Ötven éve kiömlő véretek öntözte meg a szent esély vágyódó virágait, ős mártírok eleddig meddő fohászait; hogy eljöhessen egyszer az óra, melyben igent mondhatunk hitre, szabad hazára, jóra, felnézhetünk a fényes égre, s mondhatjuk végre: Megérte! Most sok szenvedés gyümölcse ér be, s a magyar a malaszttal teljes mennybe ér be, melynek árát és kárát nemzetünk ezerszer megszenvedte: Muhi, Mohács, Majtény, megcsonkolásunk, marxizmus és moszkovizmus óta, félévezred rabszolgaságát! -De most végre ütött az óra; Az Úr meghallgatta nyomorunk fohászát, s a kisgyermekek ötven éve, Pesten kiontott megváltó vére olyan sikollyal kiáltott fel az égbe, hogy meghallotta, s válaszolt végre Isten! Vétkeitek megbocsátom, - ím legyen: Megadom néktek, amire úgy vágytatok, amiért kínjaitok közt szüntelen imádkoztatok. Lám, tiétek a Szabadság Élet - Fája, - mától nektek nyílik minden virága! - harsant a mennyi szózat, zengve. De mi ez? A puszta süket csendje fogadja csupán? Nem hallja senki? Hát már csak saját, belső zaját hallja itt mindenki? Eljött a nagy nap, s mi visszahívjuk gyilkosainkat?! Önként megszavazzuk eddigi rabságunkat?! Megtagadjuk testvéreinket, akár Józsefet, csak mert határokat húztak közénk ellenséges kezek?! Pártharcokban marakszunk, akár Júdea és Izrael?! Úgy Messiást és üdvöt népünk még nem érdemel! Ó, te kis srác, apró pártfogónk a mennyben! Járj közben értünk, hogy tántorgó, s tévelygő népünk végleg el ne vesszen! Kérd Istent, - akár Lót könyörgött egykor - kérd véredért, mely a pesti utcára folyt: Irgalmazzon nekünk, amíg még néhány árva, bús magyar marad e kárhozott-áldott hazába!
