Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-03-01 / 2. szám
2. oldal «ITTVAKÖftT 2006. március-április ► Székesfehérváron összegyűlt az országgyűlés és Werbőczy István Magyarország halhatatlan bölcsességű törvényhozója megkérdi: Uraim, tudjátok-e, hogy az ország fejetlen árvaságra jutott? A fenséges ausztriai főherceg akar, akarna Magyarország királyává lenni.-Akarjátok-e Őt? Az egész országgyűlés harsogva zúgja:- Nem akarjuk! Nem kell az idegen!- Kit akartok? - kérdezi Werbőczy.- Zápolya Jánost akarjuk! 1526. november 21-én Zápolyai Jánost a magyar szent koronával megkoronázzák. Ferdinándnak sikerült 13 pártos főurat megvásárolni és Pozsonyban királlyá kiáltatta ki magát. Ezzel Magyarország sorsa megpecsételődött. Ferdinánd most már háborúval támadta meg a magyar királyt. A török veszedelem mellett a két ellenkirály között dúlt a polgárháború. Végül is János király meghalt s a török csellel bevette Budát. Amikor a magyarok a prágai udvarban panaszkodtak, Rudolf tanácsosai azt válaszolták: ahány magyar van, mind kiirtjuk, mert ezelőtt is a németeké volt Magyarország. A nemzet akkor már tisztán látta, hogy igazi ellenséget nem a törökben kell látni, hanem a Habsburgokban. A jövőből már előbontakoztak Bocskai, Rákóczi és Bethlen szabadságharcának zászlai. 1707. június 20-án elérkezett a leszámolás ideje. Az ónodi országgyűlés II. Rákóczi fejedelem vezérlete alatt kimondta a következő határozatot: „Miután az osztrák ház királyi hatalmával visszaélve erőhatalommal törekedett a nemes magyar nemzet romlására, s magát nem akképpen, mint királyhoz illik, hanem az ország nyilvános ellenségeként viselte... szabad nemzetünket zsarnoki szolgaságba süllyesztette, megigázott gyanánt elnyomta, hazánk törvényeit, szabadságát eltiporta... magunkat az osztrák ház alól szabadoknak, a trónt üresnek nyilvánítjuk.” Ezzel a Habsburg-ház trónfosztottnak lett nyilvánítva minden magyar számára. Az elkövetkező évszázad alatt a Habsburg-ház lépésről lépésre következetesen felizgatta a nemzetiségeket a Magyar Nemzet ellen. Mindaz, amit később hazánk testéből Trianonban leszaggattak, már régen az osztrák császárok ígérgettek oda. A nemzetiségek a Habsburg-királyok egész sorára hivatkozhatnak, mint utolsóra, Károly királyra, aki magyar földön alkudozott a nemzetiségi vezérekkel a nemzet testére. Ezt ajánlotta Popovics Dusánnak, a horvátok képviselőjének és Mihalovics Antal horvát bánnak: „Vegyenek el Magyarországtól annyit, amennyit akarnak, csak maradjanak meg a Habsburgok jogara alatt.” Ugyanilyen ajánlatot tett a cseheknek is. Többet elárulni már nem volt ideje Magyarországból. Ötvennégy éven át - mondja Kossuth - kellett küzdenünk csak a magyar nyelv birtokáért a Habsburgok ellen. „Ez a dinasztia az egyedüli széles e világon, melynek családi érdekén kívül semmiféle létoka nincs... és hatalmát csak más népek egymás közti viszálykodásával tartja fenn.” Évtizedeken át folyt a harc a cenzúra eltörlése ellen. A szólásszabadság a nemzeti függetlenség alapvető követelménye volt. 1848. március 3-án Kossuth Lajos a pozsonyi országgyűlésen reformköveteléseit 12 pontban terjesztette elő, amit a felsőház március 14. jóváhagyásával egy delegáció élén benyújtott V Ferdinánd uralkodónak. Amikor ez a hír elérkezett Pestre, a fiatal értelmiségiekből álló ellenállási kör nyilvánosságra hozta a reformköveteléseket, melynek gyakorlati megvalósításával kezdődik a pesti forradalom. 1848 március 15-én Petőfi Sándor és Jókai Mór vezetésével a közel húszezer emberből álló tömeg tüntet a Nemzeti Múzeum előtt. Petőfi a múzeum lépcsőjén elszavalja a Nemzeti Dalt, Irinyi József ismerteti a 12 pontot. A tömeg éljenzése közepette megindul az események sorozata. Április 11- én az országgyűlés új törvényeket fogadott el, és 12-én megalakult gróf Batthyány Lajos vezetésével a magyar kormány. Felbuzdulva a magyar szabadságharc kezdeti sikerein, április 22- én a délvidéki szerbek politikai autonómiát követelnek, május 10-én a szlovákok ugyanezt teszik. Május 30-án Kolozsváron az erdélyi országgyűlés megszavazta az újraegyesülést Magyarországgal. A nemzet védelmére létrejön a honvédség. Látva a magyar szabadságharc győzelmét, Bécs lépésről lépésre meghátrál és a Habsburg-ház hagyományos „oszd meg és uralkodj” stratégiáját latba vetve fellázítja a nemzetiségeket. A Habsburg-ház, megszegve az elfogadott áprilisi törvényeket, nyílt háborút indított Magyarország ellen. 1849 januárjában a Honvédelmi Bizottmány és a Parlament Debrecenbe költözött. 1849 júniusára a háború kiszélesedett és a honvédek a szent szövetségben álló osztrák és cári orosz hadsereggel találták szembe magukat. A kétszeres túlerővel szemben „Független szabad honért - Győzni vagy halni” - hirdeti a zászlószalag felirata. A tavaszi hadjáratok alatt Görgey sorozatos győzelmeket arat. Erdélyben Bem vezetésével a területek Kolozsvártól Brassóig magyar kézre kerülnek. Az osztrák-orosz túlerővel szemben Bem apó július 31-én Segesvárnál csatát veszít, ahol Petőfi Sándor is elesik. Látva a reménytelen helyzetet, 1849. augusztus 13-án Görgey Világosnál letette a fegyvert. Kossuth Lajos Törökországba menekül. Október 6-án Haynau ítélete alapján Aradon a 13 magyar tábornokot kivégzik, Pesten pedig gróf Batthyány Lajost, az első független felelős magyar kormány elnökét. A magyar szabadságharc ezen vértanúi örök fényként világítanak a magyar történelemben. Ezután következnek a megtorlás évei, a Bach-korszak és az 1867-es kiegyezés. Egy idevágó történetet idézek Gelsei Bíró Zoltán A Habsburg-ház bűnei című munkájából, amely a legtökéletesebb jellemzés erről és a kiegyezés utáni korszakról. „A Habsburg király felé ömlengő alázatos és hazug kiegyezési dicshimnuszok harsogó áradatában akadt egy büszke kis vármegye, amely Rákóczi és Kossuth evangéliumának élő tiltakozásul, odakiáltotta ebben a hódoló, kenetes hangzavarban I. Ferencjózsefnek: „Ugocsa bizony nem koronáz!” A legkisebb vármegye volt, fönn északon, a Tisza két partján, amely nem engedte föl Budára zsinóros hajdúit és párduc-kacagányos vármegye urait, hogy hivatalosan ott legyenek azon az országraszóló zenés requiemen, amelyen Magyarország függetlenségét temetik és egy örökösödési parádén, ahol a halott fölött osztozkodnak. Magyarország e legkisebb vármegyéje, amelyet oly gúnyosan kinevettek a királyi fényben sütkérezők, a legnagyobb lett egy hallgató nagy magyar társadalom lelke mélyén, mely akkor megnémult, de nem rég még konspirált, fegyvert rejtegetett a pincében, hogy jön Kossuth, az olasz-magyar légióval, a porosz király burkusaival, megszabadítani I. Ferenc Józseftől Magyarországot.” Ugocsa vármegye Kárpátalja része, ahol Trianon óta hétszer változtattak állampolgárságot ezek a magyarok, anélkül, hogy elhagyták volna falujukat, de megmaradtak magyarnak a mai napig. Ezekről a magyarokról mondott le az Antal-kormány Ukrajna javára 1993-ban. Mikor ébredünk már fel, meddig hagyjuk magunkat félrevezetni? Mikor vesszük tudomásul, soha idegen nem jött a segítségünkre, nem jöttek Muhinál, nem jöttek Mohácsnál, 1919-ben, 1956-ban, soha! Pontosan a Habsburgok ősei okozták a mohácsi tragédiát. Ők tették I6O évig hadszíntérré az országot. Utána kellett a magyar a megerősödött birodalomba huszárnak, kellett gabonája, nyersanyaga, hogy világbirodalommá váljon. Annyira rettegtek tőlünk, hogy idegen népeket költöztettek ősi magyar földekre, mivel azokban jobban bíztak, mint a lázadó magyarban. Most megint visznek Európa felé, amely tőlünk mindig csak kapott, de soha sem adott. Megyünk felkészületlenül, feltételek nélkül, a trianoni igazságtalanságok orvoslása nélkül, üres zsebbel, dollármilliárdos adóssággal. Kinyitjuk az ország kapuit a pénzes idegenek előtt, hogy felvásárolják ami még megmaradt. A magyar pedig beáll cselédnek afrikai bérekért és Manhattan-i árakat fizet. Ez az 1945 óta tartó Kelet és Nyugat általi szabadrablás és gyarmatosítás félő, hogy beteljesíti Kossuth vészjóslatát, hogy „a magyar csak lakos lesz hazájában, de nem Nemzet”. Ma az anyaországban, az elrabolt területeken és a világon szétszóródott nemzeti emigráció összes végvárában a kuruc vitézek szellemében minden eszközzel harcolnunk kell, hogy ezt megakadályozzuk. A reformkommunistákból kotyvasztott mai államvezetés 1989 óta a lemondás korszakát hozta létre. Lemondtak a tömeggyilkosok számonkéréséről, lemondtak a semlegességről, lemondtak a függetlenségről, lemondtak az elszakított területekről, lemondtak az államadósság felszámolásáról, cserébe a semmiért. De megmaradtak a vádló bitófák, a 298-as és 301-es parcellák, a kopjafák figyelmeztetésül és mi nem felejtünk. Sőt 1944-45-ös és 1956-os hőseink és mártírjaink szellemében esküszünk, hogy Magyarország szabadságáért tovább harcolunk! CSIKÓS ZOLTÁN Magyar anya búcsúja fiától 1956 október végén Itt állok hát a nyitott koporsónál, Még nem szegezték rá a födelet Tizenhat évig szemem fénye voltál S itt hagysz örökre most, Laci gyerek. Búcsúzzunk hát, a búcsúszó nem könny, Attól, akit szerettünk s elhagyott, De számomra, Úristen, jaj de szörnyű, Mert úgy érzem, a gyilkosod vagyok. Másfél tizedje múlt el az éveknek, Mikor apádtól búcsút vettem én, Mert menni kell Kovácsy őrmesternek, Indul az ezred egy nap reggelén. Virágot tűztem a sapkájára S búcsút intett az induló vonat A Don felé, vigyázni a Hazára, Hogy el ne öntse piszkos áradat. A nagyezüstöt elküldötte nékem És jöttek a tábori levelek. Majd jött az írás - legszörnyűbb emlékem: Egy hős magyarral ismét kevesebb. Hiába halt Kovácsy törzsőrmester, Tábornok, őrnagy és a közbaka. Győzött az árulás és a gőzhenger, Elért a sátán martalóc hada. Az ős-paraszti portánk szertedúlva, Kivert kutyaként futottunk tova, Legjobbjaink bitón vagy vérbefúlva, Vérgőzben tombolt sátán-lakoma. A nővérednek hogy mi lett a sorsa, Sohsem tudtad meg, kis Laci gyerek. És jöttek, jöttek a gaztettek sorra Bilincsbe vertek így hős nemzetet. Tíz év után a jármot már nem bírta, Az ősi virtus új életre kelt. Vér- és aranybetűkkel van megírva: Zsarnok-kolosszus vérében hevert. Két napja tombolt már a harc az utcán, S Te mondottad: „Anyám, én most megyek, Apám nincs már, így én vagyok az útján, A többi srácok már lent küzdenek.” Az Úristen legyen tanúm nékem, Hogy vissza akarlak tartani A falon függő nagyezüstre néztem S apámnak hangját véltem hallani: „Kovácsyaknak helye ott a sorban, Haza, Szabadság, hogyha harcba hív!” Már nem anya, csupán magyar nő voltam, Mikor mondottam: „Menjél hát, Laci!” Rohantál már is, géppisztoly kezedben. Honnan szerezted, máig sem tudom. Kilőtt tank mellett álltái, fény szemedben, S én néztelek a szétlőtt ablakon. Davajt ordítva jött a vörös horda És kattogott már a géppisztolyod, A martalócok ott dőltek halomra, S futott a többi, ki még futhatott. A szemben álló háznak ablakából Ávós tiszt lép ki, csak egy pillanat, Egy sortűz a fegyvered torkából, S a véreb átlőtt fejjel dőlt hanyatt. És láttam arcodon mosolyt suhanva Nem volt az gúnykacaj s nem gyermeké. Egy férfinak a győztes diadala, Gyermekből akkor nőttél férfivé. Majd jött a páncélszörny tüzet okádva, Repült kezedből a benzinüveg. A szörny megtorpant, füstölt, lángban állva Égő fáklyaként hulltak emberek. Morajlott messziről és száll az akna - Halálmadárként vijjogva suhan - Láttam, hogy dőlsz el, a szívedhez kapva ... És tudtam már, hogy nincs Laci fiam. Búcsúzzunk hát, a koporsó már födve, Gyermektested rejti a fedél Nyugodni tér az édes anyaföldbe, És férfilelked fenn az égben száll, És tudom, hogy a Nemzet nem veszett el, Mert rája ott fenn két férfi vigyáz: Vitéz Kovácsy László törzsőrmester, S ifjabb Kovácsy Laci, pesti srác. Utóhang Ötvenhatban történelemformáló Nagy tettek hívtak maroknyi magyart Keresztet és szabadságot legázló Bősz zsarnokot ki leverni akart. Nyugattól kért egy kis segítséget, Segítség helyett jöttek szép szavak. Az árulás vagy piszkos üzlet-érdek, Melyik nagyobb, bűnlista tudja csak. Tudjátok meg, itt nincs excuse vagy pardon, Bűnös agyatok bármit kieszel: Mért halt hiába értetek a harcos Kovácsy Laci s annyi sok ezer?