Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-01-01 / 1. szám
2006. január-február «lîTVAKÔfcî Csontos Péter SÉRTŐ KÁLMÁN ÉS Sértő Kálmán, József Attila, Ady Endre: mindhárom Magyar Géniusz sorsa közös, tragikuma rokonítható. Saját fajtájával szemben kijátszva, idegen érdek mentén fel- és kihasználva elvéreztek a Herkules-i nagyságot is túlhaladó erőtől. Egeket ostromló szárnyalásuk egyszer csak megtör, és szétzilált ideggel, szétroncsolt testtel, kiégett lélekkel az idegenek álságos csapdájába esve, amit alattomos célból állítottak elébük. Segítség, menekvés, kiút nincs! Sorsuk, akár a többi magyar sorsa (tegnap és ma) ez, betelt, az idegen ármány reánk mindenkor rontást, pusztulást hozó bűvkörében. Mindhármuk kisiklatott életéért, holtvágányra terelt irodalmi pályájáért felelősek olyan „pártfogóik”, mecénásaik, mint a Elatvany-Deutsch Lajosok, Ignotus (Veigelsberg) Hugók, Földi (Franki) Mihályok, Osvát (Róth) Ernők és más effélék, egyazon alomból, egyazon pedigrével rendelkező másságok, akik a magyar irodalmat is fokozatosan kisajátították, tévútra állították. Ezek a mindeneket kisajátító idegenségek, idegen érdekeik szekerébe fogva végül is mindhárom magyar tehetséget a halálba hajszolták. Hogy ki volt Sértő Kálmán, azt az őt tükröztető írásain keresztül érthetjük meg igazán. Tamási Áron szerint: „Minden madár úgy énekel, amilyen a csőre...” Sértő Kálmán magyarként, magyar módra szólott. Magyar módra dalolta el mindenkor szépségét, fájdalmát, vagy ami a ‘begyét nyomta’. Ami a szívén volt, az a száján is. Kertelés nélkül mindig őszintén szólott magyar fajtájához, mindhalálig siratott, imádott paraszttestvéreihez. Nála a költői meglátás és hitvallás ez: „Szent még a kukac is, / Szent még a hangya is, / Ha védi a sorsát.” Ezért engedjék meg, hogy néhány írásának, cikkének rövid részletével ideidézzem költőtestvérünk halhatatlan lelkét, igaz szellemét. „Öt évvel ezelőtt - írja 1938-ban -, amikor egy kiborotvált zsidó társaságában végigsétáltam a Rumbach’sugárúton’, kalauzomtól megkérdeztem, hogy ki az a sok bársonykalapos ember, akiknek lenyírt szakállából meg lehetne tömni háromszáz szalmazsákot?- Ezek zsidók, de azért magyarok. - kaptam a feleletet. Már akkor is kétkedve fogadtam vezetőm részéről ezt a valóban mindent elpalástolni akaró hitsorsosi megállapítást, mert én Somogybán és Baranyában nem ilyen kaftánban járó, szakállas honfiakat láttam. Lassanként meg kellett szoknom, hogy a pesti negyvenezer kocsma főnökei között alig láttam 1% keresztény tulajdonost. Mert a kocsmába is a zsidók űztek. Felöltöztettek és telegyömöszölték pénzzel a zsebemet, hogy Ady Endre sorsára juttassanak. A sors másként akarta.” (Összetartás, 1938. június 5.) „Amióta nemzetiszocialista, azaz ‘nyilas’ lettem, szívből, lélekből és minden idegsejtemből, azóta igen sok kellemetlenségem van az életben. Kabátkámba kapaszkodva még most is (visszahúznának) a cionista, kommunista zsidók a szélsőbaloldali sajtófront macesszel kirakott bűnös útjainak virányira, hogy ne ébresztgessem ezt a különféle politikai brómoktól az álom kátyújába ragadt magyar nemzetet. Ám én úgy határoztam, mikor beléptem a Hungarista Mozgalomba, hogy felnyílt szemeimet és ceruzámat a legidőszerűbb mozgalom sorába állítom. Még élénk emlékezetembe van, mikor először tettem lábamat be az „Összetartás” szerkesztőségébe. Napfényes meleg nyár volt, én mégis úgy néztem ki, mint egy ázott veréb. Elkeseredett, éhes voltam és leírhatatlanul szégyelltem magam. Pedig valójában nemigen kellett volna szégyellni magamat. Hogy én a 380 kilométeres felgyaloglásom után a szűztiszta faluból a pesti Kiár Zoltánok, Buchinger Manók és hasonló arkangyalok kezébe kerültem, azon nincs mit csodálni való. Abban az időben, ha sok fojtott keserűség is volt a keresztény társadalomban, fajvédő újságnak még írmagja se volt. Úgy bekerültem a liberális körökbe, Lipótvárosba, gettóba, lokálokba és zsidó fajvédelmi lapok szerkesztőségeibe, mint Jónás a cethalba. Eleinte tudatlan és roppant erős voltam, aki bírtam az erkölcsi züllés iramát. Csak később vettem észre, hogy bent vagyok hörgőtorkú légy a liberalizmus óriási pókhálójában, és ha idejében nem tudom magam ki verekedni a cethalból, illetve pókhálóból, akkor külön-külön szégyellni fogják magukat halálom után még a poraim is. Undor, csömör jelentkezett bennem a zsidó sajtó kötelékében. Sarkon fordultam, ott hagytam az egész díszes társaságot és egyszerű közkatonának jelentkeztem az „Összetartás” szerkesztőségében... Igen. Ott hagytam tizenöt napilapot, öt hetiújságot és hét folyóiratot, ahol annyi pénzt kerestem, amennyit akartam. Beléptem a hetenként megjelenő „Összetartás” kötelékébe egy darab igazi magyar kenyérért, mert a zsidó káoszban rettenetesen elfáradtam és a csömöröm után megtisztultam. Ma már az olvasóktól kapott levelek igazolják, hogy a legnagyobb fajvédő hetilapnál megérdemlem a kenyeret. Hisznek bennem az olvasók, mert becsületes ‘téglahordó’ vagyok. Valami leírhatatlan keserűség miatt annyira nyilas lettem, hogy néha még a bankártekintetű holdat is zsidónak nézem. Ráfogom a holdra, hogy nem felekezet, hanem faj. Mert a kihasználni akaró zsidósajtó eleinte úgy hizlalt, mint kedvenc turulmadarukat, a libát. Később ki akartak dögleszteni, mint hajdan a fránya Sors a lovat, mikor Kún László saját úrimagának kellett húzni a szekeret... Az „Összetartás” magyar feltámadást váró olvasóközönsége felismerte bennem a zsidó sajtó virányairól hazatért tékozló fiút. ...” (Összetartás, 1939. január 15.) „Mivel a halálomat érzem, nincs előttem becsülete a pénznek, pedig ma már nem szórhatok úgy, mint, amikor a zsidó elvtársaknál dolgoztam. Huszonöt lapot, sok pénzt elhagyni az „Összetartásért”, ahhoz hit, erő, lábrakapás és bünbánat kellett.” „A libahúst úgy megutáltam közöttük, hogy inkább gyökeret ennék, mint Genor Éva a barlangban, de libahúsért többé nem tátanám ki a számat... Igaz, hogy sokat dolgoztam a zsidó lapokba, de mindig úgy is szórtam a pénzt, mint egy kapitalista, ha megbokrosodik! Ha ötszáz pengőt kerestem egy hónapban, akkor káromkodtam, szidtam a Sorsot. Nem voltam a világgal megelégedve. Azonban beláttam, hogy a zsidók pénzzel akarnak engem korán és örökre leteríteni az ifjúság szellemi porondján. Ki akartak vetkőztetni emberi mivoltomból, hitemből, magyarságomból és jobb jövőt várásból. Például megtörtént az az eset is, hogy a legszebb versemet visszaadta a zsidó szerkesztő, mert, mint volt katona, könnyezve írtam egy díszmenetről, amit a Vérmezőn láttam... El kellett ... el kellett ... háromszor is el kellett a zsidóktól, jönnöm. 13. oldal A ZSIDÓK Az „Összetartáshoz” kerültem. Az kézzel fogható, hogy egy zsidó hirdetésektől mentes hetilap nem tud annyit fizetni, mint a zsidó társadalom dúsgazdag napilapjai. Nemzetiszocialistának lenni két kemény fűszer: Kitartás és Fegyelem kell! Amint a lankadt orrú zsidók most izzasztó munkára „átképzik” magukat, én úgy képezem magam át, hogy rendes fizetésemet, mint nyilas újságíró, be tudjam osztani. A jelek azt mutatják, hogy sikerül is ez a hitbéli tervem. Ha valami nem stimmelne, akkor is megállók egyszer keményen az Úristen előtt, mert én a pénzemet a múltban a szegény testvéreimre költöttem, arra költőm ma is, s ha nem vetkőzök ki a becsületből, akkor a jövőben is.” (Összetartás, 1939. január 29.) „Életem legboldogabb napja az idei könyvnapok első napja volt, amikor a nyilasbolt könyvsátorában végre találkozhattam Szálasi Ferenc vezető testvérrel, akinek eddig ezernyi akadályok miatt nem juthattam még a közelébe sem... Vett tőlem egy könyvet, amit reszkető kezekkel dedikáltam, mert éreztem, hogy a magyar tömegek ideáljának és az én lelkemből és minden sejtemből kitörölhetetlen ideálomnak írom a sorokat. Amikor kezet fogott velem, az ujjaim majdnem összeragadtak a szorítástól, de azt csak utólag éreztem, akkor nem. Olyan meggyőző tekintete, olyan igazságos és tiszta homloka van, hogy betegen is képes lennék követni minden poklon át. Amikor eltávozott, harmincéves létemre elfordultam és elsírtam magamat, az Isten áldását kértem minden léptére és gondolatára. A nemzet-testvémők vigasztaltak, csitítgattak, hogy ne sírjak... Amint Szálasi testvérre a jó Isten áldását kértem, úgy kértem azt az áldást az egész mozgalomra, annak minden tagjára.” (Magyarság Útja, 1941 .június 6.) Sértő Kálmán életét a már említett zsidók keserítették meg. Irodalmi pályáját, akárcsak Adyét, József Attiláét, ők siklatták félre. Mindhárman ronccsá váltan rokkantak belé - ideje korán - a nagy irodalmi felkarolásba. Zsidó „pártfogóik” karmából az útjuk betegségbe, alkoholizmusba, züllésbe fúlt, vagy öngyilkosságba torkolt. Csak erős magyar egyéniségüknek és művészi öntudatuknak köszönhető, hogy mégis maradandót, örökbecsűt alkottak a mindenkori magyarság számára. Sértő Kálmán UJEVRE Elment az öreg év, Már nyomát se látni, Friss újévbe léptünk Szerencsét próbálni. Szerencsét próbálni, Szebb napokat várni, Magyar testvérekkel Egymásra találni... Egy a mi szent célunk. Sokasodni, lépni, Jogos jogainkat Nem sokáig kérni. Meg vetni alapját A nép jövőjének, Ne potyogjon többé Könnye a szemének... Hosszú egy esztendő, Akad munka benne, Legyél messzi Isten A segedelmünkre. Harcolj a harcunkkal, Mik majd nem lohadnak, Legyen végre kedve Élni a magyarnak... (Összetartás, 1938. december 31.)
