Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-01-01 / 1. szám
8. oldal imzfl YERißcn cs pRozflßnn «lîtVAKOfcî BENEDEK ELEK TESTAMENTUMA (2.) ii. Te csak nyargalj vesszőparipádon, fiam, sejtelmed se legyen arról, hogy én ez órában a halál gondolatával foglalkozom, írván, folytatván végrendeletemet. Dalolj versenyt a dalos pacsirtával, mely ott fönt lebeg a magas levegő-égben s nyílván azt hirdeti: de szép az élet, óh de szép! Nézd, csak nézd azt a vak fiút, aki mindennap kibotorkál a hegyek közé, egyedül, egy pálcika nélkül, - meg-megáll ez is, fejét fölemeli s mosolygó arccal hallgatja a pacsirta dalát. Tele tüdővel szívja az üde levegőt, a vadrózsák illatát s e pillanatban talán ő is azt suttogja: de szép az élet, óh de szép! Pedig ő nem látja a virágot, ám érzi illatát; pedig ő nem látja a pacsirta szárnyalását, ám hallja csattogását; pedig ő árva, apátián, anyátlan, kegyelemkenyéren él, s im lásd, e pillanatban az életnek mégis örül. Ez csodálatosnak, rejtelmesnek tetszik teneked. De te csak a botorkáló vak fiút látod, lelkének tartalmát nem ismered. Te még nem tudod megbecsülni Istennek végtelen jóságát, amely téged ép kézzel ajándékozott meg; te még nem tudod, hogy e kézzel majd felemelheted a gyöngét, leverheted a gonoszt; szerezhetsz vele kenyeret magadnak és adhatsz vele e kenyérből másoknak; és megajándékozott ép szemmel, mellyel nézheted mindazt, mit látni szép, s melyet behunyhatsz, ha nem akarod látni mindazt, mit látni kellemetlen. Ah, Isten őrizz, ha csak egy idegszál hiányoznék tested épségéből, mely nagyot emelkednék becse a meglevőknek! Hidd el nekem, hogy annak a vak fiúnak édesebben csendül szívébe a madárdal, mint a tiedbe. Hidd el nekem, igazibb öröme van neki abban, hogy bár tapogatózva, botorkálva, de járhat-kelhet az édes anyaföldön, mint teneked, hogy ugrálhatsz árkon, bokron át, megmászhatod a magas hegyet, leszaladhatsz a virágos völgybe, s eszedbe sem jut, hogy mindezt nem tehetned, ha Isten tőled is megtagadja azt, amit attól a vak fiútól jónak vélt megtagadni az ő végtelen, beláthatatlan bölcsesége. Természetesen, te ma még azt hiszed, hogy nem lehet nagyobb csapás, e földön nagyobb nyomorúság a vakságnál. Igazad van, nincs is ennél nagyobb testi nyomorúság. De megtudod, látni fogod majd az én írásom nélkül is, hogy van ennél egy nagyobb, rettentőbb nyomorúság: a lelki vakság. Látni fogsz Isten képére teremtett embereket, akikből első tekintésre nem hiányzik semmi, ami az embert egész emberré teszi; más-más a ruhájuk, ruhájuknak a kelméje; a szabása; más-más talán az arcuknak a színe; rövidebb, hosszabb, vékonyabb, vastagabb a termetük, de egyben mind egyenlők: Istennek képére vannak teremtve valamennyien. Látni fogod, hogy Istennek napja egyformán világít valamennyinek, s im, mégis milliók tapogatóznak, botorkálnak, éppen mint az a vak fiú. Van szemük a látásra és nem látnak, Van fülük a hallásra és nem hallanak. Látni fogod, hogy Isten képére teremtett emberek egymás mellett idegenül haladnak el. Látni fogod, hogy az „egy akol és egy pásztor” írott malaszt, melyet állandóan hazudtol a valóság; hogy az akiok száma megszámlálhatatlan, a pásztoroké még inkább... Meg fogod látni, mely éberen őrködnek e pásztorok az akiok kapujában s csodálkozással szemléled, hogy hamarabb engednek kiszaladni hármat az akolból, mint beereszteni egyet, amely - szerintük - nem az aklukba való. Ezen nevet az én paraszteszem, de jegyezd meg, fiam, hogy nemcsak parasztész van e világon. Amit én természetesnek találok, a természettel ellenesnek talál tán millió ember és viszont. De félek, hogy véletlenül már most kezedbe akad írásom s nem szeretném, ha legalább a velejét meg nem értenéd. Félek különösen attól, hogy, ha nem értenéd meg azt, amit mondandó vagyok, megkésve értenéd meg, amikor már téged is elsodort valamely áradat. Félek, hogy mire kikerülsz az életbe, mindabból, amit az iskolában tanultál, csak annyi marad meg, amennyivel megszerezheted a kenyeredet, talán vagyont is gyüjtesz, nagy vagyont általa, de üres lészen a szíved, szeretet nélkül való. Avagy megmarad tán a szívedben a szeretet, de dresszírozva, mint egy komédiás ponny.- Szívednek melegét nem azokra árasztod, akik szeretetet szeretetnél egyébbel nem viszonozhatnak, hanem azokra, akik, szeretet nélkül élvén az életet, bolond szívedet még majd kinevetik. Látom, éppen most tanulod a bibliai történeteket. Szépen megmagyarázza Jézus a törvénytudónak, hogy mi az a felebaráti szeretet. A kirabolt, félholtan - fetrengő utason nem könyörül a pap. Hasonlóképpen nem könyörül rajta a levita. Végre jön egy szamaritánus. Bekötözi sebeit, elviszi a városba, elhelyezi egy háznál s még pénzt is ád a gazdának, hogy ápolja őt.- E három közül ki volt felebarátja a sebesültnek? - kérdé Jézus.- Aki könyörült rajta - feleié a törvénytudó. A tanulságot ebből így vonja le könyvecskéd: „A valódi könyörületes szívű ember sohasem kérdezi: micsoda nemzetből vagy vallásfelekezetből való az, aki nyomorúságban szenved, hanem segíti embertársát azért, mert tudja, hogy az Istennek gyermeke, tehát neki testvére és segedelemre van szüksége.” Tehát Jézus, Istennek fia, a felebaráti szeretetet a könyörületesség egy példájával magyarázta meg. Ne feledd, fiam, hogy Jézus ennek előtte kétezer esztendővel járt és tanított e földön. Hogy abban az időben még a könyörületesség volt a szeretet legszebb nyilatkozása. Ne feledd, hogy bár Jézusnak bölcseje jászol vala, királyok borultanak e bölcső elé. Királyok és pásztoremberek. Olvasd a históriát s látni fogod, mint verődnek a népek külön kasztokká. Az erős leveri és ráadásul még meg is veti, lelkében megalázza a gyöngét. Fejébe veszi, hogy csak ő az Isten képére teremtett ember, s akit szegénysége, gyámoltalansága, gyengesége lenyűgöz, az az ő szolgája. Akinek kenyeret dob, hogy éhen ne veszszen, de szíve melegéből nem juttat neki egy leheletnyit. Akit, Istentől nyert lelki adományok útján bár fölemelkedik a porból, magával egyenlőnek nem ismer el, mert amannak bölcseje durva deszka volt, az övé arannyal, selyemmel, bíborral ékes. Ha majd szíved, lelked ki lészen művelve; ha majd nemcsak látsz, de a látottakon gondolkodói is: csak akkor döbben meg a szíved, fiam! Csak akkor szorongatja majd vasmarokkal a keserű fájdalom, látván, hogy boldogtalanabb vagy az éhező koldusnál, mert annak nem fáj, ha pénzt vet lábához a nagy úr, amint elrobog bársonyos hintáján; de neked fájni, kegyetlenül fájni fog, ha tisztességtudó kalapemelésedre könnyű, megvető fejbiccentéssel válaszol a gőgös, de máskülönben könyörületes szívű nagy úr! Könyörületesség! Ki nem könyörületes manapság? Kinek nincs egy fillérje, egy falat kenyere a koldusok számára? Ki mer manapság nem lenni, könyörületes szívű? Ma, amikor az újságok számon tartják, ki mennyit ád a kárvallottaknak s ki nem ád semmit? Manapság, amikor a könyörületesség - mulatság, sport? Amikor fényes, drága toalettekben, keringőzve vagy csárdást ropva törülik le a szenvedők könynyeit!? De én egyebet kérek tőletek, könyörületes szívek! Nekem van kenyerem; nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, amit tanultam; tudok, amit tudok; legalább is „átlagember” vagyok; beszédem nem sima, de nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még a lovakról is tudok társalogni. Könyörüljetek rajtam s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy nemes; keresztyén-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, amint vagyok. Szeressetek, ha van bennem szeretni való; vessetek meg, ha van bennem megvetni való. De ne legyetek az őseimre kíváncsiak, mert ők alszanak, porladoznak régen; kegyes érdeklődésteket meg nem köszönik: ruházzátok rám ezt és én megköszönöm, meghálálom nektek. Szeretetért szeretetet adok. Ez a legnagyobb summa, fiam, melylyel a szeretetet megfizetni lehet: maga a szeretet. Ne sajnáld, ha többet adsz ebből másnak, mint amennyit más ad teneked. Örülj ennek, hisz akkor te vagy a gazdagabb. Amikor e sorokat írom, édes fiam, nagy kérdések foglalkoztatják az elméket. Nagy kérdések, melyeket tán még az én életemben paragrafusokba szednek, de te késő öregséget érhetsz, akkor sem lesznek - megoldva. Bölcs, nagy elmék kigondolnak sok szépet, üdvösét, törvénykönyvekbe be is iktathatják: rideg paragrafusok még soha meg nem változtatták a társadalomnak szellemét. Ha én zsidó volnék, s recipiálnák az én vallásomat, megköszönném szépen, de megkérdeném: hát engem mikor recipiálnak? Ha én zsidó volnék s feleségül vehetném a keresztény leányt, akit szeretek, anélkül, hogy meg kellene tagadnom a hitemet, megköszönném szépen, ah, de mi a törvény jótéteménye ahhoz, ha látnám, ha érezném, hogy van egy törvény, mely a szívekben lakozik: a szeretetnek törvénye, mely nem lát különbséget ember és ember között! Törvények még nem döntöttek le válaszfalakat, fiam, azt nekünk magunknak kell ledöntenünk. De nehogy azt mondd, majd szűkkeblűén: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz, ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, lakjál a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyítsd füvekkel: így is lehet élni, amíg halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus. Ne ejtsen meg a könnyű, puha élet varázsa; nehogy cserbe hagyd a veled egysorsúakat, mert téged talán megtűrnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, a mekkora keserűséget azoknak, akiket te cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek az életét nemcsak a nehéz munka rövidíté, de végtelen láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják toliamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget... Lehet belőled nagy ember, - és hadd legyen! - de szív nélkül, szeretet nélkül igazán naggyá nem leszel. Ne bízd el hát magad, ha csodálják elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív - jó vagy rossz - megmarad utolsó dobbanásig annak, ami volt első dobbanásakor. És te, fiam, kicsinyelheted majd tán elmémnek szűk körben való forgását, de egyet ki kell érezned e sorokból: tele volt a szívem szeretettel. Jutott ebből mindenkinek és nem fogyott soha, de sőt inkább növekedett. Nem osztályoztam a szeretetet: mindenkinek annyi jutott, amennyit megérdemeli. Némelyiknek több is, de kevesebb soha senkinek. És nem félek, hogy kifogyok a szeretetből, fiam! Ha egyéb nem, ez eltart a sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezt tőlem halálom után is; s ha majdan talán üresnek érzed szívedet, gyere ki síromhoz, meglásd, megtelik szeretettel! Ha majdan talán bántani fog az emberek gőgje, gyere ki a temetőbe s megvigasztalódol. Porrá lesz itt gazdag és szegény, gőgös és alázatos. Az egyiknek gránit jelöli emlékét, a másiknak egyszerű fejfa, de porrá lesz mind a kettő. Itt ember és ember közt nincs különbség. Gránit és fa: ennyi az egész. Jere ki a síromhoz, fiam!- Vége -Veres Péter Ha nem lehettél szálfa Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom, ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom. Nézd a tarackot, nem árthat annak sem aszály, se árvíz, se fagy, se tűz, hiába perzselik azt fönt, s hiába vagdalják alant. Tavasszal nem mozdul, azt hinnéd, kihalt, pedig azalatt, ott lenn a mélyben ágakat ereszt, acélhegyű gyökereivel bejárja a sívó homokot, a zörgő kavicsot; a sovány agyagot éppúgy, mint a buja televényt, szorgosan furkál, terjed, telepít, s mire a tavasz virágzó füvei száraz avarrá válnak, ő vígan zöldell újra, s buja sűrűségét felmutatja a nyárnak. Vagy nézd a perjét, hiába fordítja ki az eke, hiába tépi szét a kegyetlen borona, ahova kerül, ottragad, gyökerei mindjárt új szálakat eresztenek, lekötnek, tanyát vernek, s holnap a gazda szemébe nevetnek. Ez a föld itt a tiéd, tartsad hát erősen, magyarom, ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom. Nézd csak a tippant, a szikes puszták apró bokrait. Nyár végén kiégnek, s még torsaikat is porrá veri ezernyi birkaláb. Tavasszal mégis kibújnak, s pici magvakkal telt zászlóikat vígan lengetik a sovány pusztai szelek. Vagy nézd a szíksalátát, a lekaszált rét ájult füvei közül kiugrik hirtelen, s ehetetlen kórójának öröklila virágával fenntartja az életet a halott mezők felett. Nézd a töviseket is: a gyengénszúrót, a cigánymogyorót, a gelicetövist és az ördögszekeret. Nézd a messzire virító bogáncsot s a ravaszul lapuló királydinnyét. Hiába irtja ezeket csőszök, kerülők serege, hiába röpködnek ellenük az írott parancsok, nem engednek, újra és ezerszer újra visszajönnek - és szúrnak, mert egyebet nem tehetnek. Szúrj hát te is, de ne engedd ezt a földet, magyarom, ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom. S hogyha nem élhetsz magadnak, virágod legyen mérges, mint a kutyatej, ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa, legyenek görbék, mint a galagonya, gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény, vagy legyen keserű, mint a farkasalma, csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek. Ez a föld a tiéd, tartsd meg hát magadnak, magyarom, ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.
