Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-09-01 / 5. szám
6. oldal «ITÎVAKVfcî 2005. szeptember-október Mark Weber SIMON WIESENTHAL, A HAZUDOZÓ „NÁCIVADÁSZ” Több mint 40 évig követte Simon Wiesenthal a „náci bűnözők” százait bécsi „dokumentációs központjából”. Munkájáért, mint a világ legprominensebb „nácivadásza”, számos kitüntetést és díjat kapott, többek között Németország legmagasabb kitüntetését. Egy fehérházi ünnepségen 1980-ban a könnyező Carter elnök az USA-kongresszus külön aranyérmével tüntette ki. Reagan elnök 1988 novemberében a század egyik „igaz hősének” nevezte. Ezt az élő legendát hízelgő módon ábrázolta Laurence Oliver 1978-as fantáziafilmében („A brazíliai fiúk”), és 1989-ben Ben Kingsley alakította őt a „Gyilkosok közöttünk: a Simon Wiesenthal-történet” című tévéfilmében. A világ legismertebb holocaust-szervezetét róla nevezték el: ez a „Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központ”. Wiesenthal hírneve mint „erkölcsi példakép”, indokolatlan. Az ember, akit a Washington Post a „holocaust bosszúangyalának” nevezett, az igazságot nem egyszer lábbal tiporta. Hazudott saját háborús tapasztalatait illetően, hamisan mutatta be háború utáni ‘nácivadászatai’ eredményeit és aljas hazugságokat terjesztett állítólagos német atrocitásokról. Különböző történetek Simon Wiesenthal 1908-ban született Buczacz-ban, (ma Buchach, Ukrajna) Galíciában, az Osztrák-Magyar Monarchia keleti határán. Apja gazdag cukor-nagykereskedő volt. Nem világos számtalan róla szóló írás ellenére, hogy mit csinált Wiesenthal a német megszállás idején. Egymásnak ellentmondó történeteket mesélt háború alatti tevékenységéről. Az első változatot eskü alatt adta 1948 májusában az USA nürnbergi kihallgató hatósága bizottságának. A másodikat élettörténeteként írta 1949 januárjában, amikor a Nemzetközi Menekültbizottságtól kért segélyt. A harmadikat A gyilkosok köztünk vannak című, először 1967-ben megjelent életrajzából ismerjük. Szovjet mérnök vagy gyári szerelő? 1948-as kikérdezése során Wiesenthal azt mondta, hogy 1939 és 1941 között szovjet főmérnök volt, Lvovban és Ogyesszában dolgozott. Ezzel egybehangzóan 1949-i nyilatkozatában azt állította, hogy 1939 decemberétől 1940 áprilisáig építészként dolgozott az ogyesszai kikötőben. De életrajza szerint 1939 szeptember közepétől 1941 júniusáig a szovjetek által megszállt Lvovban volt, ahol „szerelőként dolgozott egy ágyrugókat előállító gyárban”. „Viszonylagos szabadság” Miután a németek megszállták Galíciát 1941 júniusában, Wiesenthalt egy ideig a Lvov melletti Janowska koncentrációs táborban tartották fogva, ahonnan néhány hónap múlva egy másik táborba vitték (OAW), amely a németek által megszállt kelet-lengyelországi vasútnak (Ostbahn) végzett javítómunkát Lvovban. Wiesenthal arról számol be önéletrajzában, hogy itt technikusként és rajzolóként dolgozott, jól bántak vele, és közvetlen főnöke, aki titokban náciellenes volt, megengedte neki, hogy két pisztolya legyen. Saját irodája volt egy kis fabarakkban, és viszonylagos szabadságot élvezett, bejárta az egész telepet. Partizán? Wiesenthal életének következő szakasza - 1943 októberétől 1944 júniusáig - a legfürcsább, és az erről szóló beszámolói ellentmondásosak. 1948-as kihallgatása során Wiesenthal azt állította, hogy elmenekült a Lvov melletti Janowska táborból és egy partizáncsoportba állt be, amely a Tamopol-Kamenopodolszki területén harcolt. Azt mondta: „partizán voltam 1943. október 6-ától 1944 február közepéig”, és hogy csoportja az ukrán csapatok ellen harcolt, mind a „Galícia” nevű SS-hadosztály, mind a független UPA partizáncsapatok ellen. Wiesenthal azt mondta, hogy először hadnagy, aztán őrnagy volt, és bunkerek, erődítési vonalak építése volt a feladata. Noha kifejezetten nem állította, de azt sugallta, hogy állítólagos partizáncsapata az Armia Ludowa (a Lengyel Kommunista Néphadsereg, amelyet a szovjetek irányítottak) része volt. Azt állította, hogy ő és más partizánok beszivárogtak Lvovba, ahol őket az A. L. (Néphadsereg) szimpatizánsai rejtették el. 1944. június 13-án a német titkosrendőrség csapatai elfogták csoportját. Noha az elfogott zsidó partizánokat gyakran kivégezték, Wiesenthalt valahogy megkímélték. Ugyanezt a történetet mondta el a 1949-i nyilatkozatában. Itt azt mondta, hogy 1943 október elején megszökött az intemálótáborból és utána erdei partizánként harcolt a németek ellen nyolc hónapig - 1943. október 2-tól 1944 márciusáig. Utána Lvovban „rejtőzködött” 1944 márciusától júniusáig. 1967-es életrajzában Wiesenthal egy teljesen más történetet ad elő. Itt arról számol be, hogy miután az Ostbahn karbantartó csoporttól megszökött 1943. október 2-án, különböző barátainál rejtőzködött 1944. június 13-ig, amikor a lengyel és a német rendőrség rátalált, és visszavitte a koncentrációs táborba. Itt semmiféle partizántevékenységről sincs szó. Mind 1948-as kihallgatása, mind 1967-es életrajza szerint 1944. június 15-én megpróbált öngyilkos lenni, ereit fölvágva. Érdekes módon német orvosok megmentették és az SS kórházában lábadozott. A Lvov-i koncentrációs táborban maradt „dupla adagon” egy ideig, aztán, ahogy életrajzában írja, különféle munkatáborokba szállították. A következő zavaros hónapokat a háború végéig különböző táborokban töltötte. 1945. május 5-én amerikai csapatok szabadították ki Mauthausenből. Wiesenthal kitalálta a hősi partizán időket? Vagy később megpróbálta elrejteni, hogy kommunista harcosként volt tevékeny? Vagy az igazság teljesen más, és túl szégyenteljes ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza? „Náci kém?” Önként dolgozott Wiesenthal háborús elnyomóinak? Brúnó Kreisky, aki maga is zsidó és sok évig országa szocialista pártjának a vezetője, ezzel vádolta. Egy 1975-ben külföldi újságíróknak adott interjúban Kreisky azzal vádolta Wiesenthalt, hogy „maffiamódszereket” használ, ezért nincs jogcíme arra, hogy „erkölcsi példaképként” lépjen föl, és úgy vélte, hogy Wiesenthal a német megszállók ügynöke volt. Néhány, a tárgyra vonatkozó megjegyzése: „Wiesenthal urat igazából csak titkos jelentésekből ismerem, és ezek rá nézve nagyon negatívak. Ezt szövetségi kancellárként mondom. Azt is állítom, hogy Wiesenthal úrnak más volt a viszonya a Gestapóhoz, mint nekem. Igen, ez bizonyítható. Most nem tudok többet mondani. A többit a törvényszék előtt fogom elmondani. Az én viszonyom a Gestapóhoz egyértelmű. Fogoly voltam, internáltak és vallattak. Az ő viszonya más volt, és ez ki fog derülni. Az már elég szomorú, amit eddig elmondtam. Nem tudja magát tisztára mosni azzal, hogy nyilvánosan megvádol a sajtóban, hogy a becsületét megsértettem. Egy ilyen embernek nincs joga magát erkölcsi példaképként elfogadtatni. Nem úriember, nem erkölcsi példakép... Azt állítom, hogy Wiesenthal úr a náci befolyási övezetben élt anélkül, hogy bántódása esett volna. Nem volt ’tengeralattjáró’... azaz nem rejtőzködött, hanem teljesen nyíltan élt anélkül, hogy a legcsekélyebb módon is üldözték volna, vagy akár üldözést kockáztatott volna. Azt hiszem, ennyi elég.” Ezekre az elítélő szavakra adott válaszként Wiesenthal pert kezdeményezett a kancellár ellen. Végül is a nagy per előtt kiegyeztek. Mauthauseni mítoszok Mielőtt „nácivadászként” híresült volna el, propagandistaként csinált magának nevet. 1946-ban Wiesenthal kiadta a „KZ Mauthausen” című könyvet, egy 85 oldalas beszámolót, amely az ő amatőr rajzait tartalmazza azzal a céllal, hogy a mauthauseni koncentrációs tábor rémségeit bemutassa. Az egyik rajz például három rabot ábrázol, akiket oszlopokhoz kötöttek és a németek brutálisan kivégeznek. A rajzok teljesen hamisak. Ezek a Life Magazine-bm 1945-ben megjelent fényképek másolata, néhány csekély változtatással, amelyek grafikailag örökíti meg három német katona kivégzését, akiket kémként fogtak el a frontvonalak mögött az ardenneki csata idején. Wiesenthal rajzának forrása tökéletesen világos annak, aki összehasonlítja azt a „Life”fényképekkel. E könyv felelőtlenségét mutatja, hogy Wiesenthal részletesen idézi a mauthauseni táborparancsnok, Franz Ziereis vallomását, amely szerint négymillió embert gázosítottak el szénmonoxiddal a közeli hartheimi táborban. Ez az állítás teljesen abszurd és egy komoly holocaust-történész sem ad neki hitelt. A Wiesenthal által idézett Ziereis-vallomás szerint a németek további tízmillió embert öltek meg Lengyelországban, Litvániában és Lettországban. Valójában ez a hazug vallomás kegyetlen kínzások eredménye volt. Wiesenthal még évekkel később is hazudott Mauthausenről. Egy 1983-ban az USA Today-nek adott interjúban azt mondta mauthauseni tapasztalatairól: „Én voltam azon 34 túlélő egyike, aki 150 ezerből életben maradt.” Ez egy otromba hazugság. Az évek nyilvánvalóan megviselték emlékezőképességét, mert saját életrajzában írta: „Majdnem 3000 rab halt meg Mauthausenben, miután az amerikaiak 1945. május 5-én fölszabadítottak bennünket.” Az Encyclopaedia Judaica szerint legalább 212 000 internált túlélte a mauthauseni tábort. A háború után Wiesenthal az US Office of Strategie Services-nél és az US hadseregénél (Counter-Intelligence Corps) dolgozott. A Zsidó Központi Bizottság alelnöke is volt az US által megszállt Ausztria részében. „Emberi szappan” Wiesenthal hitelt adott és terjesztette az egyik legocsmányabb holocaust-történetet, azt a vádat, hogy a németek szappant főztek a meggyilkolt zsidók testéből. Meséje szerint a „RIF” betűk a német gyártású szappanon állítólag „tiszta zsidó zsír”-t („Rein jüdisches Fett”) jelentenek. Valójában ezek a betűk a birodalmi ipari zsírellátás szavakból származnak („Reichstelle für industrielle Fettversorgung”). Wiesenthal elősegítette az ‘emberi szappan’ legenda terjedését cikkeivel, melyeket 1946- ban az osztrák zsidó újságban, a Der Neue Weg-ben publikált. A „RIF” című cikkében ezt írta: „A rettenetes szavak: ’szappanért szállítás’, először 1942 végén voltak hallhatók. Ez a lengyelországi General Govemment-ben volt, a gyár pedig Galíciában és Belzecben. 1942 áprilisától 1943 májusáig 900 0000 zsidót használtak fel alapanyagként ebben a gyárban.” Szerinte a holttesteket különféle célokra használták, a maradékot pedig szappangyártásra. Majd így folytatja: „1942-ben a General Govemment-ben az emberek tudták, hogy mit jelent a RIF-szappan. A civilizált világ talán el sem hiszi, milyen örömmel gondoltak a nácik és feleségeik a General Govemment-ben erre a szappanra. Minden darabban egy zsidót láttak, aki valami csoda folytán odakerült, és így nem lett belőle egy második Freud, Ehrlich vagy Einstein.” Egy másik, 1946-ban közölt fantáziadús cikkben, amelynek címe: „A belzeci szappangyár”, azt állítja, hogy zsidók tömegeit végezték ki elektromos árammal a zuhanyozókban: „Az összezsúfolt embereket az SS, litvánok és ukránok hajtották be a nyitott ajtón át a ’fürdőbe’. Egyszerre ötszáz ember fért be. A ’fürdő’ ajtaja fémből volt és a plafonon zuhanyrózsák függtek. Amikor a terem megtelt, az SS 5000 voltos feszültséget vezetett a fémlapba. Ugyanakkor víz folyt a zuhanyokból. Egy rövid sikoly, és a megsemmisítésnek vége volt. Egy Schmidt nevű SS-főorvos állapította meg kémlelőnyíláson keresztül, hogy az áldozatok meghaltak-e. Egy másik ajtó kinyílt és a hullaszállító csoport bejött, hogy gyorsan kivigye a hullákat. Utána a terem készen állt a következő 500 áldozatra.” Ma egy komoly történész sem fogadja el az emberi testekből főzött szappan történetét vagy hogy zsidókat elektromos árammal végeztek volna ki Belzecben, vagy bárhol másutt. Wiesenthal történelmi képzelőereje nem korlátozódott a huszadik századra. A remény hajósai című, 1973-ban kiadott könyvében azzal érvelt, hogy Kolumbusz Kristóf titokban zsidó volt és híres útjával 1492-ben valójában új otthont keresett Európa zsidói számára. Természetesen Wiesenthal nem tévedt mindig. 1975-ben és 1993-ban nyilvánosan elismerte, hogy „nem voltak megsemmisítő táborok német földön”. Ezzel hallgatólagosan
