Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-03-01 / 2. szám
________________RIRCYRR 50RI0K___________ Dr. Méhelÿ Lajos A magyarság múltja, jelene és jövője A magyarság faji hanyatlása. Aki a vérbeli magyarság korábbi és mai helyzetét tárgyilagosan mérlegeli, észre fogja venni, hogy a honszerző faj hatalma különösen a mohácsi vész óta állandóan hanyatlott, az elmúlt század közepe óta pedig csaknem holtpontra jutott. Ennek a szomorú valóságnak egyrészt történeti, másrészt biológiai okai vannak. A történetiek között legelső helyen áll az a rémítő emberirtás, amellyel a trónkövetelők vetélkedése, a törzsfők hatalmi versengése s a bel- és külföldi háborúk hosszú sorozata járt, de nagyon súlyos volt a rendiség szelleméből kifolyó véráldozat is, amely elsősorban a turáni fajú vezérréteget sújtotta. A tatárjárás, a besenyő és kún háborúk, vallási villongások, a német lovagrend erdélyi lázadása, a török hódoltság, a négyszázéves magyarirtó Habsburg-uralom" és a vérzivataros magyar szabadságharcok mindig főképpen a turáni vérű nemesség sorait gyérítették, azonban az e réven szenvedett nagy veszteség mindaddig természetszerűen kipótlódott, amíg a véröröklés zavartalan folytonosságának megvolt a lehetősége. Ámde a XIX. század közepe táján ferde vágányokra tér a magyar vér öröklődése s itt veszi kezdetét a magyar faj biológiai romlása. A XIX. század közepéig a vérbeli magyar nemesség volt a nemzet élő lelkiismerete, az állami élet lelke s az ország vezetője és fenntartója, mert a nemes családok egymásrautaltsága mellett erős vérközösség tenyésztődött ki, amely a magyar vér romlatlan épségét biztosította. A vérbeli magyar nemes mindig csak vele rangban s vérben egyenlő nővel házasodhatott össze, egyrészt, mert élettársának kiszemelésében évszázados fejlődés folyamán megerősödött fajhűsége vezérelte, másrészt, mert az idegenvérű városi polgárságot a kölcsönös faji averzió tartotta távol a vérkeveredéstől, a jobbágysoron levő legalsó réteg vérétől pedig tételes törvények óvták. Ilyen szellemben szövődtek az akkori vérbeli magyar urak házasságai, melyeknek ime néhány szép példája: Kazinczy Ferenc felesége: gróf Török Zsófia; Kisfaludy Sándor első felesége: Szegedy Róza, második felesége: Vajda Amália; Berzsenyi Dániel felesége: Dukai Takácli Zsuzsanna; Vörösmarty Mihály felesége: Csajágliy Laura; Fáy András felesége: Szilák Zsuzsanna; Fazekas Mihály felesége: Weszprémi Ilona. A városi polgárságot többnyire bevándorlóit németek alkották, akiket a magyar törvény a legújabb időkig vendégeknek (hospites) tekintett s akik a magyarsággal mindig idegenül, sőt gyűlölettel álltak szemben. „A német városi polgárság - olvassuk Pintér Jenő monumentális művében12 - ellenségesen érez a nemesség és magyarság irányában. Az erdélyi szász városokban a nemes úr nem vehetett házat, a magyarokat nem veszik fel a céhekbe, a tanács engedélye nélkül idegen ember nem házasodhatik be a szász polgárcsaládokba”. Az erdélyi állapotokhoz hasonlatos a helyzet a Királyhágón inneni Magyarországon is, ahol - mondja gróf Teleki József3 - „a városiak annyira nem szívelték a nemeseket, vagy magyarokat, hogy pl. Budán főbíró csak német lehetett és a tizenkét tanácsosbul csak kettő lehetett magyar. S miután a magyarok száma megszaporodott s magyar is bíróvá lett, ennek új megválasztásán 1438-ban annyira felbőszültek a németek, hogy a magyar bírót a Dunába fulasztották, mi azután nagy zenebonát támaszta.” Ennek az áldatlan állapotnak következménye, hogy a németek a magyarokat nemcsak a hivatalokba, de még mesterségre sem bocsátották s a kereskedésből is kizárták. Az 1608. évi törvénycikknek külön kellett intézkednie, hogy mivel a magyarokat a német és tót városokban „se házvételre, se közhivatalra nem bocsátják saját hazájokban, ezentúl a szabad királyi városokban a bírákat és tanácsbelieket, valamint más hivatalbelieket felváltva és vegyesen kell megválasztani magyarokbul, németekbül, csehekbül vagy tótokbul”, továbbá „szabad legyen a magyaroknak házakat venniök vagy építeniük a városokban minden ellenmondás nélkül”.14 Nem kell hangsúlyoznom, hogy ilyen viszonyok között a legutóbbi időkig is csaknem kizártnak tekinthető, hogy a falusi birtokán élő nemesség és a városok idegen eredetű polgársága között vérbeli kapcsolat létesülhetett volna. Éppoly kevéssé volt ez lehetséges a nemesség és a jobbágyok között, már csak azért sem, mert már a XI. századtól kezdve fennállott a törvény, amely szigorú büntetéssel sújtotta az olyan szabad embert, aki szolgálóleányt vett feleségül.15 A vérkeveredést még az az ethikai momentum is megnehezítette, hogy a magyar ember nem parázna természetű. Erről kevés szó esik az irodalomban, azonban észrevette Mátyás király történetírója, Bonfínius Antal éles szeme, aki a magyar katona edzettségét, fegyelmezettségét és vitézségét magasztalva különösen kiemeli,“ hogy „a lovasok nagyrésze, akiknek családjuk van, még ha három álló esztendeig kell is egyfolytában katonáskodniok, sohasem szegik meg a házastársi hűséget, örökös becstelenséggel bélyegzik meg azt, akit fajtalanságon kapnak.” Az itt előadott körülmények hosszú ideig biztosították a magyarság faji épségét s azt, hogy a magyar vér - a nemzeti erő súlyos megpróbáltatása ellenére is - védőbástyája maradhatott a politikailag oly nagy horderejű magyar közszellemnek. Nemzeti történetünk egész folyamán a vérbeli magyarság vezérkedése s feltétlen uralma vonul végig, ami a példák özönével bizonyítható. Felemelő érzéssel olvassuk, hogy a XVI. században valamennyi egyházfejedelmünk vérbeli magyar nemes úr,* így Bakócz Tamás halála után Szathmári György s utána Szálkái László esztergomi érsek, Gosztonyi János erdélyi püspök, Thurzó György váradi püspök, Szalaházi Tamás veszprémi püspök, Móré Fiilöp pécsi püspök, Keserű Mihály boszniai püspök, Várdai Ferenc erdélyi püspök, sőt még a külföldi egyházfejedelmek sorában is találunk magyarokat, így Thurzó János boroszlói püspök és Thurzó Szaniszló olmützi püspök volt. Még a XVII. században megindult katolikus ellenhatás hitvitázói is mind magyarok: Alvinczi Péter, Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György, Pázmány Péter; Veresmarty Mihály, Telegdi Miklós, Káldi György, Lépes Bálint, Malomfalvai Gergely, Nádasi János, Sallai István, Vásárhelyi Gergely és mások. A XVIII. században már nyilvánvaló a magyarok romlása. A magyarságot, neki testben-lélekben idegen SZITTYA VILAGTALALKOZO 2004-ben (Meghívó) A szabadon látogatható 2 napos rendezvény 2004. június 19-én (szombaton) 10 órakor kezdődik Budapesten, a Táncsics Mihály Művelődési Házban (1238 Soroksár, Grassalkovich út 122-124. Megközelíthető: a 2-es és 24-es villamossal a Közvágóhíd végállomásig, onnan HÉV-vel; vagy a kék metró Határ úti megállójától a 66-os autóbusszal.) A regisztráció 9-től 12-ig folyamatos lesz. A kötelező belépő díj 3000 Ft!fő (ez alól csak a felkért előadók, s - külön kérésre -az elcsatolt országrészekből érkező testvéreink mentesülhetnek), amit belföldi postai utalványon szíveskedjenek feladni Siklósi András lakcímére (6723 Szeged, Becsei u. 3.; tel.: 62-498-549), legkésőbb május 31-ig. A pénz megérkezése a részvételi szándékot egyértelműen jelzi, azért szükségtelen levélben vagy telefonon is jelentkezni. A 3000 Ft a helyszínen kiegyenlíthető, ám ülőhelyet csupán az előzetesen fizetőknek tudunk biztosítani. RÉSZLETES PROGRAM (A tervezett sorrend és időbeosztás rugalmasan változhat.) JUNIUS 19. 10 10,30 11 0- 10,30 - 11-11,30 11,30 - 12 12 -12,30 12.30 - 13 13 -13,30 13.30 - 14 Általános tudnivalók, versek, zene, Himnusz, Magyar hitvallás Siklósi András: Életharcunk a magyar örökség visszaszerzéséért (megnyitó előadás) Friedrich Klára - Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás Bárdi LÁszló: A magyar Selyemút-expedíció - keleti gyökereink Belső-Ázsiában Tudós-Takács János: Magyar füozófusok - nemzeti és egyetemes gondolkodásunk megalapozói Berényi László: A Pilistől a Koronáig: a „KöRöSzTéNy” szakralitás Varga Csaba: A világ legősibb írásai és a magyarság Hasznos Miklós: A jogállamiság blöffje 14-15 EBÉDSZÜNET 15 -15,30 15.30 -16 16 -16,30 16.30 - 17 17 -17,30 17.30- 18 18 -18,30 18.30 -19 19 -19,30 19.30 - 20 20 - 20,30 20.30- 21 JÚNIUS 20. 9 - 9,30 9.30 -10 10 - 10,30 10.30 - 11 11 -11,30 11.30 -12 12 -12,30 12.30 - 13 Takács Pál: A Szent László-legenda a magyar hagyományban Gyárfás Ágnes: Az aranykori ember jelleme Ifj. Tompó László: Bolsevista és liberális cenzúra Magyarországon Deák Dezső: így írtak 20000 éve Gondos Béla: Megalítikus kultúrák nyomai Z. Kárpát Dániel: Mi vár ránk az EU-ban? Dúcz László: A magyar címer jelrendszere Sütőné Sebestyén Erzsébet: Milyen a mai magyarok ősiségtudata? Maczó János: A szocialista erkölcs az etika maximuma? Born Gergely: A tájban élő Atilla Újvári Ferenc: Elszakított nemzetrészeink az idegen elnyomásban Molnár V. József: A székely rovásírás és az ősképek Budaházy György: A magyar újjászületés alapjai Végvári József : Hangrendi párok nyelvünkben - Lugossy József nyomán Stornier Imre: Európai ősnép-e a magyar? Zétényi Zsolt: Ősi alkotmányunk és államformánk kérdései Szelestey László: Őspásztorok, pásztorkirályok Halász József: Mit tehetünk a (mező)gazdaság s a termőföld védelmében? Záhonyi András: A sumér-szabir világszemlélet és mai vonatkozásai Toroczkai László: Az ifjúság feladatai a magyar jövőben 13 - 14 EBÉDSZÜNET 14 -14,30 P. Árva Vince: Pálosok a nyelvújításban 14.30 - 15 Tálos Géza: Megmaradásunk titka a nemzeti összefogás 15 - 15,30 Joó Dénes: Globalizáció, világkormány, székelykapu 15.30 -16 Gaudi-Nagy Tamás: Törvénytelenségek, jogsértések az áldemokratikus Magyarországon 16 - 16,30 Práczki István: A kitalált évszázadok magyar vonatkozásai 16.30 - 17 Zárónyilatkozat, befejezés, Szózat, Székely himnusz Honfitársi üdvözlettel Szeged, 2004. március 30-án Siklósi András az SZVTfőrendezője, a Szittya Világmozgalom alelnöke «lîîVAKÔfcî (3.) uralkodók önkénye fojtogatja s fajunk már annyira elvesztette erejét, hogy Herder és más külföldi írók szerint17 „már csak múltja emlékeiből táplálkozott”, később pedig maga Széchenyi István is „sokszor, igen sokszor azt hitte, hogy Magyarország nem él többé, mert minden ellenállás nélkül elvesztette szabadságát s társadalma is elaggott, többé életre nem kelthető”.1* De az isteni gondviselés még nem akarta a magyarok kimúlását s a magyarság, mintha csak csoda történt volna, a maga fiainak erejéből mindig kimenekült az enyészet halálos öleléséből. Az idegenvérű dinasztia és arisztokrácia s a katonaság minden nemzetirtó, erőszakosságát sikeresen ellensúlyozta a nemesség, az alsó papság s a parasztság lelkes fajhűsége és mindig a birtokos nemesség soraiból támadtak azok a szellemi vezérek, akik a szó és a toll hatalmával verték vissza a nemzetellenes önkény romboló hatását. Hogy akkor még mennyire a magyarság kezében volt a nemzeti érzés irányítása, azt nagyon meggyőzően igazolja a különböző újságok és folyóiratok lelkes gárdája, amelyben egyetlen német, tót vagy zsidó név nem fordul elő. Nem sorolhatom fel ez irodalmi nemzetőrök valamennyijét, de nem tagadhatom meg magamtól, hogy ne iktassam ide legalább Kisfaludy Károly 1822-ben megindított Aurorájának munkatársait, akiknek sorában van Dessewffy József, Döbrentei Gábor, Dukai Takács Judit, Fáy András, Helmeczy Mihály, Horváth István, Katona József, Kazinczy Ferenc, Kis János, Kisfaludy Károly, Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Kultsár István, Mailáth János, Pázmándy Horváth Endre, Szemere Pál, Szentmiklóssy Alajos, Teleki Ferenc, Teleki József, Töltényi Szaniszló és Vay Abrahám, tehát húsz, legnagyobbrészt nemes magyar úr s egy nemes magyar asszony és csak egyetlen egy német: Schedius Lajos, a pesti egyetemen az esztétika tanára, de egyetlen zsidó sem. E fényes nemzeti tükörnek azonban már akkor is sötét a fonákja, mert ugyanakkor a tudomány hivatalos őrei a pesti egyetemen annyira németek, hogy „Katona István, a legnagyobb magyar történetírók egyike, kénytelen volt tanszékétől megválni, mert nem beszélt németül.”15 Mindamellett ezidőtájt, 1830 elején még nemcsak a szépirodalom, hanem a szellemi és természettudományok művelői is csaknem kivétel nélkül vérbeli magyarok és nincs olyan fontosabb állami vagy társadalmi intézmény, mely ne a magyarság legsajátabb alkotása, nincs olyan törekvés, mely ne a magyarság szivedobbanása volna. Amikor József főherceg, Magyarország nádora, az 1825- 1827. évi országgyűlés berekesztése után kinevezte az akadémiai munkásságot előkészítő bizottságot, annak tagjai csak tudományos tekintélyű főrangúak, nemesek és papok voltak s teljesen hasonló összetételű volt a huszonöttagú igazgató tanács, valamint az általa kinevezett akadémiai rendes s az 1831. évi febr. 14-én megválasztott tiszteleti és levelező tagok zöme is. Nem nemes származású író és tudós alig jutott az Akadémia tagjai közé, de nem szándékosságból, hanem egyszerűen azért, mert a polgári eredetű, vagy jobbágyszármazású honfitársak akkortájt még teljesen elkülönült életet éltek s nem vehettek részt a vérbeli magyar urak nemzeti törekvéseiben. Ez az erőteljes faji jellegű nemzeti élet azonban a XIX. század közepe táján veszedelmes bomlásnak indul s egymás után dőlnek le az eddigi magyar uralom védőgátjai. Az I. Ferenc király uralkodása alatt vérbefojtott jakobinus eszmék a francia szabadkőművesség által terjesztett liberalizmus ábrázatában élednek fel s a humanitás oly gyakran megcsúfolt eszmeisége aláássa a faji hegemónia ősi intézményeit. " A Habsburg uralkodók céltudatos magyarírtásának borzalmas történetében is példátlanul áll Lipótnak az a cinikus levele, amelyet a korlátlan emberölési jogkörrel kirendelt Caraffa Antal grófhoz intézett: „Bár nem zárkózhatunk el teljesen ama szerencsétlen kérelmezők esdeklései előtt és kénytelenek vagyunk őket látszólag felséges kegyünkben részesíteni, mindezek dacára ön, Caraffa, semmi súlyt ne fektessen a megkegyelmezési rendeletekre s egyedül a magasztos cél lebegvén a szeme előtt, fáradhatatlanul s minden kímélet nélkül folytassa működését”, - vagyis ölessé halomra a magyarokat! (Dömötör Mihály, Az ónodi trónfosztó határozat előzményei, okai és tanulságai. 1935, 21. lap.) |: Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete, III, 1931, 30. lap. 13 Gróf Teleki József, Hunyadiak kora, 1,75. lap. u Hunfalvy Pál, Magyarorsz. ethnogr., 18T6,435.lap. 15 Szekfű Gyula, Idézett h., 812. lap. 16 Pintér Jenő, Idézeti mû, I, 1930, 366. lap * Szálkái László kivételével, aki egy mátészalkai csizmadiamester fia volt. Ezek a főpapok azonban inkább főrendek, mint papok, mert például Szatmáry György prímás sohasem volt felszentelt pap, Szálkái László már csak esztergomi érsek korában vette fel a papi rendekei, Perényi Ferenc, a nádor fia, pedig már nyolc éves korában püspök volt. 17 Herder, Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, IV, 19. lap ls Angyal Dávid, Gróf Széchenyi István Naplói; Századok, 1925, 361. lap 19 Pintér Jenő, Id. mű, IV. 1931, 34.1.
