Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-01-01 / 1. szám
10. oldal mnCYflR SORSOK $*lîfVAK0fcî Dr. Méhelÿ Lajos A magyarság múltja, jelene és jövője (2.) Ilyen vizsgálatokból derült ki, hogy az ugorok őshazájukban békében halászóvadászó, de harcias szellemű, hadban vitéz, nyíllal harcoló lovas nomádok voltak, akik még a vogul osztyáksággal való együttélésük idejében ismerték a lovat, nyerget, féket, másodfű és harmadfű csikót, a nyilat, tegzet, hadat stb., amely szók a vogul nyelvben is azonos jelentésűek. A lovon kívül egyetlen háziállatjuk a kutya, meg a juh. Sátrakban laktak, családi életet éltek s természetimádók voltak. Ruházatukat - mondja Szörnyei József - igen hosszú időn át csupán állatok bőréből, kétségkívül csont- vagy fatűvel varrták. Lábbelijük valami bocskorféle volt, amelyet később török szóval sarunak neveztek. Az állattenyésztést és a földművelést már az alsó Volga mellékén a bolgár-törököktől tanulták meg, mert a bika, ökör, tinó, disznó, kos, kecske, gyapjú, sajt, búza, árpa, kender, alma, körte, szőlő, eke, sarló stb. csupa török jövevényszó. A bolgárokkal való érintkezésük folyamán ismerkedtek meg a ruházat díszesebb formáival s a fényűzés cikkeivel, mert a gyűrű, gyöngy, tükör, bársony, selyem, ismét török átvétel. Ugyancsak a bolgároktól tanulták meg a kereskedelemre, iparra és lakásberendezésre vonatkozó műszókat.8 Ha nyelvtudósaink eme megállapításait kiegészítjük az egykorú görög és mohamedán írók feljegyzéseivel, akkor már meglehetősen tiszta képet alkothatunk magunknak a déli ugor törzs viszontagságos történetéről. Úgy tudjuk, hogy a magyarok kezdetleges kultúrájú népe a Krisztus utáni első évezred második felében, körülbelül 465—800-ig a Kaukázus északnyugati vidékén az Azovi tengertől keletre eső területen, pontosabban a Kubán alsó folyása és a Keresi szoros között elterülő tájakon lakott, ahol különböző bolgártörök népek befolyása alá került és lassanként törökös szervezetű, magasabb kultúrájú néppé formálódott át. A magyarok ez idő alatt csaknem mindazoknak a török népeknek a nevét viselték, amelyek az V. században a Kubán vidékén uralkodtak s amelyek szorosabb vagy lazább kapcsolatban álltak velük. Egymás után nevezték őket hunoknak, onugoroknak, szabiroknak és türköknek, míg végül a IX. században a Magyar törzs annyira megerősödött, hogy egy politikailag független törzsszövetség élére állhatott s erre azután rányomta a maga bélyegét. Később a magyarok a velük szomszédos besenyők nyomása következtében a Don és Dnyeper közt elterülő Lebédiába költöztek, ahol 800-tól 889-ig laktak, de az oguzok által szorongatott besenyők újabb nyomására innen is kivándorolni kényszerültek. 889-ben tehát újból felkerekedtek s a Dnyeper és Szeret közére, Etelközbe vándoroltak be, ahonnan 896-ban nyomultak be a mai Magyarországba. A honfoglaló magyarok Árpád fejedelem hatalma alatt szövetségbe tömörült hét törzsből álltak, amelyhez nyolcadiknak a kazároktól elszakadt kabarok törzse csatlakozott. E törzsek azonban nem voltak egyenrangúak, amennyiben az állami szervezet megkívánta munkafelosztás az egyes törzsek adottságaihoz igazodott. A Megy er, későbbi nevén Magyar törzs volt a vezértörzs s ehhez régebben a Kürtgyarmat, Tarján, Jenő és Kér nevű törzs, valamint a Ke szí nevű törzstöredék csatlakozott, a Kabar és Nyék nevű törzsek pedig határvédő s a csatában elül, az élen harcoló törzsek voltak. „Minthogy a törzsnév történeti emlék, amely a törzs származására, történeti kapcsolatára vet világot s mivel a fent elősorolt nevek a Magyar törzs nevén kívül mind török eredetűek, nem gondolhatunk mást, minthogy ezek a törzsek eredetileg maguk is törökök voltak.” Ebből pedig az tűnik ki, hogy a honfoglaló magyarság már eredetileg két anthropologiai fajtából, jelesen a Magyar vezértörzs által képviselt ugor és a többi hét törzshöz tartozó turáni török fajtából volt összetéve, azonban a IX. század körül önállóságra jutott ugor eredetű Magyar törzs is tartalmazott török elemeket, sőt szerveze' és alakulási képesség tekintetében maga is törökké lett, aminek következtében a honfoglaló magyarság külső képe szerint annyira török jellegű, hogy az egykorú írók, például Konstantinos Porphyrogennetos görög császár is, egyszerűen törököknek (turkoknak) nevezik a magyarokat. Azonban a törökös külső alatt kétféle vér lüktetett, mert két anthropologiai fajta élt s nagyon fontos, hogy ennek egymáshoz való viszonyáról helyes képet nyerjünk. Elsőben is tudnunk kell, hogy a turáni fajta már nem európai, hanem határozottan ázsiai fajta, amely a középázsiai mongolságtól főleg abban különbözik, hogy kaukázusi, vagyis armenoid vért is tartalmaz s ennek következtében nagyon közel áll a kaukázusi fajtával rokon dinári fajtához. A turáni fajta szintén rövidfejű, de magasabb és karcsúbb, mint az ugor fajta. Bőre olajbarna, szeme és haja feketebarna, koponyája magas, hátul lecsapott, állcsúcsa hátrahúzódott, orra pedig többnyire kiugró sasorr. Ez a fajta Déloroszországban, a Káspi tó keleti és északi kerületén s Turkesztánban van elterjedve és nyugaton mindenütt az ugor fajtával határos. Minthogy a honfoglaló magyarságban egyesült ugor és turáni fajta közös politikai államot alkotott, nem élhetett idegenül, teljes elzárkózottságban egymás mellett, hanem az emberi lét egymásrautaltságában többé-kevésbbé egymáshoz kellett hasonulnia. Az összeilleszkedés elsősorban is egy közös nyelv kialakulására vezetett, mégpedig akként, hogy a magyar nyelv - szellemének és szerkezetének változatlan fenntartásával - sok száz török jövevényszóval bővült, úgyhogy a török törzsek is könnyen elsajátíthatták, míg végül a török nyelv - a török vezetés és a török institúciók ellenére is - veszendőbe ment s az egész törökség megmagyarosodott. Némely történetírónk azt hiszi, hogy ez a két elem teljes életközösségbe lépett egymással s teljesen összeolvadva alkotta a honfoglaló, egységes magyarságot9 én azonban részben örökléstani okokból, részben az ugor és a turáni elem lényegesen elütő faji és társadalmi tulajdonságainál fogva, nem tudok hinni ez egybeolvadás lehetőségében. Én e két fajta életközösségét inkább olyannak képzelem, mint amilyen például a felsőmagyarországi birtokos nemesség és a tót köznép között hosszú évszázadokon át fennállott, amikor is a magyar urak elsajátították a tót nyelvet s a tótságra ráoltották állami intézményeinket és társadalmi berendezkedésünket, de nem házasodtak vele össze. Ez pedig így lehetett a honfoglaló magyarság életében is, mert a két fajelemet nem engedhette egymásba olvadni az ural-altáji vezérelem büszkesége, mely a létérdekek azonossága mellett sem tudta megszüntetni a distanciának azt a páthoszát, mely az ugorságtól elkülönítette. Kisebb mértékű vérkeveredés mindenesetre történhetett a két faj elem közt, ez azonban már csak azért sem lehetett nagyobb jelentőségű, mert a keverékegyéneknek a következő nemzedéksoron önkéntelenül is vissza kellett fajtázniok. Ennek megfontolásával azt kell hinnünk, hogy az ugor és a turáni fajelem nemcsak az őshazában, hanem mai hazánkban is jórészt eredeti tisztaságában élt egymás mellett s ha az utóbbi fajta ezeréves ittlétünk folyamán számarányban állandóan apadt, ami sajnos tagadhatatlan, annak nem a beob'adás, hanem a kiirtódás volt az oka. Mert a törzsrendszer s a későbbi rendi szervezet mellett a turáni fajú vezérréteg volt mindig a legnagyobb pusztulásnak kitéve. Háborúk, párbajok, a hatalomért való kíméletlen versengés, állandóan őrölték ezt a réteget, a liberalizmus „áldásai” s különösen a zsidó emancipáció óta pedig anyagi hatalmától, birtokaitól is megfosztva, valóban az enyészet szélére került. Még nem veszett el teljesen, sőt okos rendszabályokkal még régi erejét is visszaszerezheti, de mindenképp tagadhatatlan, hogy mai nap a honfoglaló magyarság másik faj eleme, vagyis az ugoifajú magyarság tetemes túlsúlyban van vele szemben, aminek nemzeti kihatását csak akkor tudjuk kellőképpen megítélni, ha szemügyre vesszük az e két fajámyalat lelkületében megnyilatkozó különbségeket. Nagy Géza, a mi korán elhunyt jeles ethnologusunk jellemzését10 követve, azt mondhatjuk, hogy „az alföldi magyarságnak egyik része könnyűvérű, mozgékony, hamar fellobbanó, mindenhez könnyen alkalmazkodó, vállalkozó szellemű, áldozattól, bármiféle kockázattól viszsza nem riadó, ellenben a másik nehézkes, fontolgató, makacs, mozgásba nehezen hozható, a megszokott rendtől nem tágító, anyagi dolgokban számító, minden előtte bizonytalan kimenetelűnek látszó vállalkozástól tartózkodó s a kevés biztossal megelégedő. Amattól indul ki történelmi életünk alatt minden haladás, emez tartotta fenn a magyarságot. Akárhányszor megtörtént, hogy az elsőtől megkezdett áramlat ebben a rétegzetben már elvesztette előbbi hevességét, mire az utóbbinál is megindult a sokkal zajtalanabb formában jelentkező lassú, de biztos átalakulás. Ez a valódi alapja a példabeszéddé vált magyar szalmatűznek. Nem volt azonban egyetlen egy olyan mozgalom sem, ha csakugyan megfelelt a nemzet szükségleteinek, melynek gyors fellobbanása alatt ne fogott volna szikrát az a másik, nehezebb rétegzet is, mely, bár később, befejezte azt, amit a másik megkezdett. A viszonyok hol az egyik, hol a másik elemnek juttattak nagyobb szerepet s a köztük levő ellentétes jellemvonások magyarázták meg történelmünk meglepő fordulatokban gazdag eseményeit. Meddő dolog volna bármelyiknél is keresni a magyar nemzeti jellem nagyobb eredetiségét. Múltunk egyformán szükségessé tette mindkét elem kifejlődését, de a fejlődés csak úgy indulhatott meg, ha magában a nemzettestben megvolt a magva mindegyiknek s ez nem lehetett más, mint az a különbség, ami már a történelem előtti időkben, a kezdetleges életviszonyok között is kifejlődött az ősmagyarság részint halászattal, részint vadászattal foglalkozó elemei között. A későbbi időben csak a tartalom bővült a fejlettebb életviszonyok között, de a keret megmaradt. A halászokból lettek földművesek, a vadászokból pedig pásztorkodó nomádok, majd midőn a törökség előnyomulása miatt egyik legelőt a másik után vesztették el, hadi kalandokat kereső nyugtalan harcosok, kik még azután is, hogy elfoglalták Magyarországot, félszázadon keresztül végigkalandozták Európát. Ezekből képződött a magyar középnemességnek, amazokból pedig a magyar parasztságnak alaprétege.” Ez az idézet klasszikus meglátása a történelmi tényeknek, azonban a belőlük levont következtetés a történelmi módszert általában jellemző hibában szenved, mert egész beállítása nélkülözi az események legfőbb rugóját, tudniillik a faji princípiumot. Valójában itt nem egyszerű foglalkozásbeli hajlamokról és lehetőségekről, hanem a test és lélek mélyében rejlő faji különbségekről van szó, mert egy pillanatig sem kétséges, hogy az első, a könnyűvérű, hamar fellobbanó fajelem, mely a fejlődés első fokán vadászó, majd pásztorkodó nomád és később kalandvágyó harcossá, majd pedig a birtokosnemesség alaprétegévé lesz: a magyar nemzet turáni fajelemével azonos, ellenben a nehézkes, fontolgató, a megszokott rendtől nem tágító, eleinte halászkodó, később földmívelő parasztsággá alakuló elem: a nemzet ugorfajú rétegének felel meg. Nagy Géza, aki nem volt fajbiológus, éles intuícióval ismerte fel e két fajcsoport lelkületi különbségeit s fölveti azt a sorsdöntő kérdést, vájjon a nemzet életére nézve melyik csoport üdvösebb kihatású s megállapítja, hogy mind a kettő egyaránt fontos, mert amit az egyik hősi lélekkel évszázadok folyamán megszerzett, azt a másik odaadó munkával és józan mérséklettel megtartotta. S éppen ebben rejlik a magyarságnak a viszontagságos sors minden veszedelmével dacoló csodás ereje, mert a turáni fajú vezérelem lendülete, messzeható pillantása, szervező ereje, fékezhetetlen szabadságvágya és harci készsége, valamint eszményi célokért hevülő s a nemzeti dicsőségért elszántan küzdő hevülete emelte a nemzetet történeti hivatásának magaslatára, ellenben az ugorfajú elem gondoskodott a polgári munka folytonosságáról s az erkölcsi és anyagi javak megőrzéséről. Csakis ilyen, ideálisnak mondható munkafelosztás mellett vált lehetségessé, hogy a sors csapásai által oly gyakran porbasűjtott nemzet mindig magára talált s nem merült el a fásult lemondás és kétségbeesés hínárjában. És addig, amíg a magyar nemzetet alkotó két fajta között megvolt a kellő számbeli arány mellett a kölcsönös egymásrahatásnak a harmóniája, addig rendületlen maradt a magyarság faji hegemóniája s e hegemónia által biztosított államfenntartó ereje, azonban az utolsó száz év óta egyre több veszedelem ostromolja ezeket az erőket, amelyek megrendülése újabban már szinte válságossá teszi a vérbeli magyarság helyzetét. 8 Gombocz Zoltán, Die búig. türk. Lehnwörter, Helsinki, 1912, 206.1 9 Hóman Bálint, Magyar történet, I. 1929 (Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete, I, 1930, 36. 1.). 10 Nagy Géza, Fajunk jövője; Új Masyar Szemle, 1902, 26.1. Forrás: Dr. Méhely Lajos: A magyarság múltja, jelene és jövője . Bp. 1936.-folytatjuk -Igazságtételt Bárdossy Lászlónak, a nemzet igaz hősének! 2003. december 14-én Dr. Bárdossy László (1890-1946) kivégzett miniszterelnök születésének 113. évfordulóján szentmisét mondatott a Magyar Igazság és Élet Pártja Vas Vármegyei és Szombathelyi Szervezete. Advent harmadik vasárnapján a szombathelyi Szent Erzsébet Ferences Plébániatemplomban Főtisztelendő Reisz Pál OFM misézett a hívek sokaságának és szentbeszédében emlékeztetett az 1946-os moszkvai bolsevista és a mai, Brüsszel zsoldjában álló plutokrata hatalom azonosságára. Örömmel tapasztalom, hogy évről évre egyre többen vesznek részt a megemlékezésen. A meghitt szertartás után a Szent Márton úti régi temetőben, a Himnusz közös eléneklése után a Bárdossy család sírkertjét megkoszorúztuk. Pál atya elevenítette fel a vértanú-halált szenvedett miniszterelnök életének főbb állomásait. Dr. Bárdossy László Szombathelyen született 1890. december 10-én kisnemesi, hi-vatalnoki családból. Középiskoláit a Sáros vármegyei Eperjesen és Budapesten végezte. Jogot szintén Budapesten, valamint Berlinben és Párizsban hallgatott. Diplomát 1912-ben szerzett. Tíz év múlva már a Külügyminisztérium Sajtóosztályát vezette, és 1926-ban miniszteri osztálytanácsos kinevezést kapott. 1930-tól diplomata lett Londonban, majd 1934. október 4-től a bukaresti követséget vezette. 1941. február 4-től külügyminiszter, és április 3-tól 1942. március 7-ig miniszterelnök. 1944. májusában Szombathely országgyűlési képviselőjévé választotta és ilyen minőségében vett részt mintegy hatvan képviselőtársával, 1944. december 1-én Sopronban a Szálasi-kormány parlamenti ülésén. 1945. márciusában Bajorországba, majd április 25-én Svájcba menekült. Az amerikaiak letartóztatták, illetve az OSS (Office of Strategic Services) kiadta a zsidó Péter Gábor (Eisenberger Benjamin) pribékjeinek. 1945. november 2-án, méltóságteljesen, kivételes bátorsággal beszélt az utolsó szó jogán (beszéde írásban harminc oldal!). 1946. január 17-én elsőként végezték ki a zsidó Hinder Márton segítségével, valamint a szintén zsidó Major Tamás színész, filmcenzor testvére, Major Ákos elnök vezette „népbíróság” tanácsa halálos ítéletével. Reisz atya végül megjegyezte, hogy a szombathelyi családi sírbolt rejti magában a Bárdossy-család hamvait, ellenben a kivégzett miniszterelnök végső nyughelyét még mindig homály fedi, mert pontosan nem tudjuk, meggyilkolása után hová helyezték porhüvelyét. A nemzeti oldal helyi hívei Pál atyával elmondták a Miatyánkot. A lélekemelő koszorúzási ünnepség a Szózat és ősi himnuszunk, a „Boldogasszony Anyánk” közös eléneklésével zárult. Bellák Frigyes
