Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-09-01 / 5. szám
8. oldal iinzn ycRißcn cs prozîmar «lîtVAKOfet LESZ MÉG SZŐLŐ LÁGY KENYÉRREL Részlet L. Rádai Ilona Margit című regényéből (Budapest, 1944. Makkay Zoltán kiadása) Az alábbi szemelvény két szerelmes - egy székely fiatalember és egy magyar leány - beszélgetése. íróját a ..Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek" negyedik. 1946-ban megjelent jegyzékén kívül egyetlen magyar irodalomtörténet és lexikon sem ismeri. Minek? ,,OI), hogyha zsidónak, franciának, olasznak, vagy bármely más élő faj fiának született volna. Hogy minden szív hívó tűzhelye, minden szem felfakadt ölelése volna. Hogy mint elrohant zápor a vetésekben: az emberek nagy frissülésében látná továbbélni bővült önmagát. Hogy ott volna minden csókban, minden akaratban, minden felszökő gondolat gyökerén. Volna egy faj hite, ereje, győzelmi dala. És így vak halotti ének, meddő circumdederunt, mely süket koporsókra hull. A fázó lélek, mintha a semmi kietlen küszöbén jajgatná a végtelenbe, kétségbeesett sírással sírta: - Magyar vagyok, jaj, jaj, magyar vagyok.” Szabó Dezsőt idéztem, de mintha L. Rádai Ilonáról is szólna. Akinek csak egy bűne volt: magyarnak született. Elvégre Magyarországon a magyart régóta nem szokás ismerni, még kevésbé szeretni. (Ifj. T. L.)- Oh Gergely, micsoda boldogság magyarnak lenni. Milyen boldogság tudni hogy mennyi kincsünk van, ami mind a mienk. Hol szól még ilyen szívhez szólóan a hegedű hangja? Hol van még népnek ennyi kincse, ennyi gyönyörűséges ősi hagyománya? Hol találni még a világon ennyi csodálatos színpompás ruhát, hímzést, színöszszetételt, olyan dolgokat, amiket ez a nép magával hozott ősi hazájából Ázsiából és amik mellett kitartott évszázadokon át? Viseli büszkén, gőgösen, amint vasárnap a templomba megy, hogy, hitet tegyen Istenének.- Ez az ország maga is csodálatos egység. Hogyan tudták a legszebbet így kiválasztani őseink? Meg van itt minden, amire egy országnak szüksége lehet. A csodálatos erdők, bércek koszorúzta karéj. Mintegy hatalmas körül karéj kenyér. De milyen kenyér, amit az acélos alföldi, bácskai, bánáti búzából sütnek! Olyan nincs az egész világon. Hogy mondja a közmondás: Lesz még szőlő lágy kenyérrel. Mennyi mindent fejez ki ez a néhány szó. Az ember érzi a szájában a zamatos pompás magyar szőlő ízét és hozzá a lágy kenyerét. A kenyér frissen piros ropogósra sütve, a bele fehér és likacsos. Milyen jól lehet lakni vele. Szőlővel és lágy kenyérrel. Úgy is mondja a közmondás, mint valami nagyon jó és kecsegtető valamit, valamit, amivel biztatja a csüggedőt: „Lesz még szőlő, lágy kenyérrel”. Magyar kenyérrel.- Nem is hiszi Margitka, milyen öröm nekem, hogy így lelkesedik mindenért, ami magyar. Kevesen vannak a nagy városban, akik lelkesedni tudnak. A nagy városok nemzetköziek lesznek, egyik nagy város népe olyan, mint a másik. A nagyvárosok elvesztik nemzeti jellegüket. A falu, a vidék az, ami fenntartja az ősi jelleget. A nagy várostól távoleső vidék, amit nem tud megmételyezni a város nemzetközisége. Milyen öröm lesz Margitka magával Erdélyt bejárni! Hiszen Erdély, a Székelyföld megőrizte tisztán ősi jellegét. A havasok között meghúzódó tiszta székely faluk, az erdélyi székelység zamatos magyar nyelve, a népművészet remekei, mind olyan dolgok, amik érdekelni fogják. De ami legjobban elragadja, az a székelynép lelke. Mintha más világrészen élne ott az ember! Majd ott megismeri a kalákát is.- Mi az a kaláka?- A kaláka az maga a szeretet, az egymás segítése, minden ellenszolgáltatás nélkül. Ha egy szegény székely pár házasodik, a többi kalákában megépíti a házát. Fát is ad hozzá, amelyiknek van.- Szép élet lehet az ott. De jó lenne ott élni, csak kár, hogy olyan messze van.- Bizony jobb lenne közelebb hozni. Az oláh is sok már benne. Nagyon bele fészkelődtek a bocskorosok, na meg igen szaporák és igénytelenek. Jámborak és gerinctelenek, nem úgy mint' a székely magyarok. Az mind büszke és mind nemes. Nem is hajtja meg a fejét senki fia előtt. Az égi csillagoknak a partokon mind sűrűbben akadtak társaik. Elhagyták a római partokat és Óbuda lámpásainak fénye játszott a nagy vizén. A vitatkozó férfiak csendben gyönyörködtek a szemük előtt kibontakozó képben. Az énekesek is elhallgattak. A kivilágított tündéri főváros képe mindannyiukat lenyűgözte.- Milyen szép ez a mi városunk, - sutttogta Margit, mintha félne, hogy hangos szavától szétfoszlik az álom szerű kép.- Csak ilyen maradna mindig, nőne, fejlődne, szépülne és ne érné semmi baj. Istenem, csak háború ne lenne soha többé.- Bár úgy lehetne Margitka. Ha úgy menne minden, ahogy mi azt kiterveltük! Megépülne Lőrincen a mi kedves házunk, benépesülne az egész telep. Gyermekeink születnének, nőnének, gyarapodnának a fákkal, a bokrokkal. Boldogság lenne a mi kis házunkban, ha Isten is úgy akarja!- Ha Isten is úgy akarja! A sors könyvében másképpen volt megírva. Az álmokba, a vágyakba, mindenbe, amit emberek terveztek, építettek, egy nagyobb hatalom szólt bele. Beleszólt és az emberi tervek szerteszálltak, mint a porszemek, amelyeket felkap a szél. Sorsok, amelyek az emberileg elképzelt legbiztosabb alapokon nyugodtak semmivé lettek. Apró élősdiek felkapaszkodtak és krőzusok lettek. Fejtetőre állt a világ. I I ft i I I 1 If I it 1 M |§ § II 1 M I § Ét É § I I I fi m w Nem tudok rólad semmit, Marika, nem beszéltem, csak néhány szót Veled és mégis sokat gondolok Rád, és mégis írnom kell Neked. A címed sem ismerem. Csak arra emlékszem, hogy azon a mámoros szépségű szeptember tizedikén ott álltái mellettem Te is Marosvásárhelyen a Fő-téren. Ott a vásárhelyi Fő-téren már alkonyodon, Marika. Mint fantasztikus gépszörnyetegek száguldottak előttünk végtelen hosszú sorban a bevonuló honvédség tankjai. Köröskörül kigyulladtak a lámpák és végig a virágosdíszes ablakokban megkezdték ünnepi lobogásukat a viaszgyertyák. Zúgott a reggel óta pihenni nem tudó éljen és milyen szép volt, ugye, a motorok dübörgése. És ezekben a szívelállítóan szép percekben, nem tudom, mi történt Veled, Marika. Egyszer csak az egyik kezemen, amellyel egy előttem szorongó bácsi hátára támaszkodtam, valami bársonyos meleget éreztem. Odapillantottam és akkor láttalak először. Fejed, mint egy fáradt virág, ráborult a kezemre... Hirtelen zavartan felkaptad a fejedet. De letagadni már nem lehetett semmit. Kezem fején árulkodóan ott gördült le két meleg, árva könnycsepp, melyeknek elszakított testvérei még ott csillogtak a Te szempilládon. Marika! Te sírtál és megcsókoltad egy magyar katona kezét! Nem kellett volna, Marika, hogy az arcod úgy elpiruljon, mint a hajadbafont nemzetiszínpántlika pirosa. Nem követtél el sem bűnt sem, illetlent. Csak ártatlan kis szívedből, amely talán alig ismerte az örömet, kicsordult a hirtelen rádszakadt nagy boldogság. Sokan, nagyon sokan voltatok ott, Marika és Marikák, Vásárhelyen és végig a szépséges Erdély legkisebb falvaiban, akik örömkönnyel és testvéri csókkal fogadtátok a magyar katonát. Nem tudtatok mit adni, hisz megnyomorított szegények voltatok. Csak felvettétek az utolsó éjszakákon titokban varrt magyar ruhát és elénk szaladtatok virággal, sírásba fúló kacagással, fehér csókkal. Ti tettétek igazát széppé, színessé, ragyogóvá a felszabadulás gyönyörű ünnepét. Áldjon meg érte az Isten mind nyájatokat, névtelen erdélyi Marikák ... (Az 1940-es erdélyi bevonulás emlékére írt vallomás megjelent a ,,Függetlenség” c. lap 1941-es évkönyvében.) ■;< a á ■x5.X Ady Endre A Hortobágy poétája Kúnfajta, nagyszemű legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak, Csordát őrzött és nekivágott A híres magyar Hortobágynak. Alkonyatok és délibábok Megfogták százszor is a lelkét, De ha virág nőtt a szívében, A csorda-népek lelegelték. Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nőre, Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle. De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.
