Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-07-01 / 4. szám
«ITtVAKÖfcT IRhflYTU 3. oldal Ungvári Gyula A nyugati kultúra és társadalom hanyatlása a tudomány, a technika és a gazdaság fejlődésének hátterében — 4. A dudva gyökerei messzire nyúlnak vissza A keresztény vallás és egyházak elleni első nagyszabású támadás a XVIII. században indult, a támadók a - főként francia - felvilágosodás képviselői (Voltaire, az enciklopédisták, szabadkőművesek stb.) voltak. Egyesek közülük a vallásosság iránt valamelyest megértőnek mutatkoztak s ha száműzték is Istent a mindennapokból, a teremtésről szóló tanítás ellen nem emeltek kifogást. Ők voltak a deisták. Ez jellemezte Voltaire felfogását is, aki szerint a népet meg kell hagyni vallásos egyiigyűségében. A deisták és a hozzájuk hasonló módon gondolkodó felvilágosultak nagy része azonban az egyházat már a hívők gúnyolásán, lejáratásán túlmenő agresszivitással is támadta. Sokan mások a nyílt istentagadás útjára léptek. Ezek az ateisták többnyire a materialista filozófia tanítását tették magukévá, nem nagyon törődve azzal, hogy az anyagelvűség a józan értelem ítélőszéke előtt aligha állhatja meg a helyét, minthogy a bonyolultat az egyszerűből, a magasabb rendűt az alacsonyabb rendűből, alantasból, közönségesből szellemi erőfeszítés nélkül sem megérteni, sem előállítani nem lehet s mert a világ - minden kis részletében, csak úgy, mint egészében véve - olyan csodálatos rendre, cél- és ésszerűségre mutat, amely előtt a világ tiszta szándékú kutatói csak alázattal meghajolni tudnak. A materialista filozófia terjedésén túlmenően a filozófia világában további hanyatlás is megfigyelhető volt. Az ókori patrisztika, a fényes középkor skolasztikája és a barokk kor magas színvonalú filozófiai rendszerei után a filozófia öngyilkos változatának, az ún. pozitivizmusnak a megjelenése a XIX. században, majd a XX. században az egzisztencializmus s még inkább a nyelvanalízis dominánssá válása a hanyatlás fokozódására mutat. Ez utóbbi azzal, hogy a szemantikus módszert nem pusztán kisegítő eszköznek tekinti, hanem a középkori nominalizmushoz hasonlóan magát a filozófiát igyekszik ily módon helyettesíteni, negatív csúcsot mondhat a magáénak. De hanyatlásról tanúskodik az átfogó filozófiai rendszerek elnyomására és az ún. alkalmazott filozófiák, a filozófiatörténet és a tudományelméletek kizárólagos szerepeltetésére irányuló törekvés is. Itt a hanyatlás egy par excellence kulturális megnyilvánulásnak a tudományosság síkjára helyezése, ami kulturális szempontból feltétlenül romlás, a lélek eltűnése, de legalább is háttérbe szorulása. E folyamatért Kantot elmarasztalni hibás álláspont, minthogy a kanti kriticizmus az ismeretelmélet forradalmasításával csupán a leckét adta fel a lét végső kérdéseiről gondolkodó filozófusoknak, akiknek egyébként példát is adott a feladat megoldásából: a tiszta ész kritikáját ui. követte a gyakorlati ész kritikája. Az aufklerizmus hullámain azután olyanok is színre léptek, akik az egyház- és vallásellenes propagandán túlmenően az egyházi intézmények, szervezettség szétverésére és a papság kiirtására is szövetkeztek, mindenekelőtt azért, hogy a keresztény lelkek előtti egyházi tekintély lerombolásával párhuzamosan megszerezzék a szellemi hatalmat a keresztény népek (és persze Európa, a nyugati kultúra) fölött. Az ilyen összeesküvők közül azután egyesek szervezetszerűen is a sátán pártjára álltak. A felvilágosodás szélsőséges alakjainak egyház- és vallásellenes hatása egyébként már csak azért sem múlt el nyom nélkül, mert a sátán egy másik ágon a csábítás nehéztüzérségét is bevetette. Meghirdette a szabadságot, a jogokat kötelezettségek nélkül és — akárcsak évszázadokkal korábban a reneszánsz idején - az anyagi és pozícionális örömök, az élvezetek, a kényelemmel azonosított boldogság mint főbb értékek megvalósításának ígéretével kápráztatta el a tudatlan hiszékenyeket. A gátlástalan szabadelvűség (a szabad verseny), a korlátlan magántulajdon és a fékezhetetlen nyereségvágy (kapzsiság) magasiskolája az együttműködésre rendeltetett társadalmat az egymással szembenálló érdekcsoportok szüntelenül marakodó halmazává változtatta. Ez volt például a vallás és az egyház ellen ugyan nyíltan nem fellépő, de a hitéletet a vasárnapi iskolába szorító angol felvilágosodás hozzájárulása a nyugati kultúra rombolásához. Ennek a mintának az elterjedése a transzcendentális valóság semmisnek tekintéséhez, az üdvözülés mellőzéséhez, ill. egy olyan istenhithez vezetett, amely kiüresített, formális és jól megfér a gyakorlati élet materializmusával. A vallásosság ilyen csekély mértéke az erkölcsi alapértékek figyelmen kívül hagyásával (olykor gátlástalan cinizmussal), a szent dolgok profanizálásával, az egyházi személyek hibáinak, bűneinek kinagyításával vagy - ellenkezőleg - mint emberi gyarlóságoknak olyan felmentésével jár, amely mögött az a hátsó szándék húzódik meg, hogy az erkölcsi követelmények fontosságának tudatát lerombolják. A vallásos kultúrának, a keresztény szellemiségnek ez a rombolása a hagyományos erkölcsi és jellembeli értékek olyan romlásához vezetett és vezet, amely táptalajul szolgálhat az Európa-ellenes, a nyugati kultúrát romboló szemlélet számára. E szemlélet uralomra jutása a keresztény fehér népeket ingadozóvá, sőt, önnön érdekeik ellenfelévé teszi, szilárdságukban, következetességükben, akaraterejükben elgyengíti, aminek folytán e népek eszközzé válhatnak az olyan világuralmi tervek megvalósításának szolgálatában, aminők például a judeokrata körök tervei. Az anglomán liberalizmus ellen hatásos szellemi arzenált kínált a kb. 200 évvel ezelőtt kibontakozó romantika keresztény, nemzeti és szociális gondolkodása. A dekadencia jeleként értékelhető, hogy ez az irányzat nem tudott igazán kibontakozni s már a kezdeteinél vagy összefonódott a - jóllehet nemzeti - liberalizmussal (amely mögött viszont nem nehéz meglátni az erőteljes szabadkőműves kötődést), vagy pedig a benne rejlő szociális-szocialista eszmét közönséges individualista materializmussá torzította a nemzetközi judeokrácia, főként a nyíltan nemzet- és keresztényellenes marxizmus. A leginkább romboló szellem és annak hosszúra nyúló árnyéka A nyugati kultúra és társadalom értékeiben a legnagyobb rombolást kétségtelenül a marxizmus végezte, kivált annak judeobolsevista változata (vagyis a forradalmár ifjú Marx felfogásának leninista felmelegítése). S ez a megállapítás akkor is igaz, ha a NÉP késő lenini változata egy szerencsés oroszországi társadalmi és kulturális fejlődés kiindulópontja lehetett volna - ha Lenin és követői nem lettek volna marxisták. A marxizmus romboló hatására vonatkozó fenti megállapítás akkor is érvényes, ha a Szovjetunió és a szovjet hódoltságba vont országok sztálinista periódusában az alávetett népek olyan egyéni kulturális tulajdonságokat is felmutattak és a hagyományos erkölcsi értékekhez való hűségükről oly módon is tanúskodtak, amelyek adott esetben az emberi történelem aranylapjaira tartoznak (mint pl. a magyar 1956). Mert a sztálinizmus - a leninizmus ilyen irányú tevékenységét folytatva - a jakobinus terrort is messze felülmúlva üldözte a keresztény hitéletet, az egyházakat és a papságot, az általa hódoltságba döntött, gyarmati sorba juttatott népek nemzeti érzületét, az ember alapvető szabadságjogait. Az iparosítás és infrastruktúra-fejlesztés katonai stratégiai célú őrületének jegyében a történelemben példátlan despotizmussal és a kényszermunka (és kényszermunka-táborok) széles körű alkalmazásával vagy az ún. moszkvai és hasonló perek korábban elképzelhetetlen jellegzetességeivel a kultúra és a társadalom olyan elképesztő rombolását végezte el, amelyhez hasonlót a történelem krónikájában hiába is keresnénk. (Azt, hogy ebben a rombolásban a marxizmus abszolút dilettantizmusa is megnyilvánult, ékesszólóan bizonyítja a sztálinizmus ún. természetátalakítása, amely környezetrombolásban felülmúlta a nyugati civilizáció hasonló tevékenységét, de bizonyítja ezt a dilettantizmust a rendszerre jellemző csekély gazdasági hatékonyság, a beruházási építkezések túlzott elhúzódása vagy - kivált - a folyamatos hiány az elemi élelmiszerekből, ill. az a nem egyszer olyan tömeges éhínséghez vezető nélkülözés, ami már a cári Oroszország utolsó évtizedeiben is ismeretlen volt. Mindez különösen azért volt szembeötlő, mert ez az irányzat - a maga anyagelvűségével összhangban - a gazdaságot tekintette az emberi tevékenység leginkább meghatározó, legnagyobb figyelmet igénylő, legfontosabb területének.) Sztálin utódai alatt a kulturális és társadalmi rombolás valamelyest csökkent, de jelentős mértékű egészséges átalakulás nem ment végbe, mint ahogyan annak folytán sem következett be ilyesmi, hogy a harmadik világháborúval fenyegető moszkvai diktátort (Csernyenkót) az amerikai szuperhatalommal egyezkedni kívánó szovjet vezető (Gorbacsov) váltotta fel, majd felbomlott a szovjet birodalom és alkatrészei -többségükben gyarmati helyzetben vagy afféle cselédszerepkörben ugyan, de - a nyugati civilizáció részévé váltak, de legalább is az északatlanti befolyás alá kerültek. Kétségtelen viszont, hogy kulturális és társadalmi síkon valódi drámai változás zajlott le annak során, hogy a szóban forgó országok átvettek bizonyos nyugati társadalmi és kulturális mintákat, de ezek közül is inkább a kevéssé követésre méltókat, gondoljunk csak a korábban össznépinek mondott állami vagyon privatizációnak nevezett szétlopására, az illegális vagyonszerzésre, korrupcióra, arra az erkölcsi csődre, amit a kommunista idők uralkodó osztályának cinikus komprádor burzsoáziává válása magával hozott. Ezekben az újonnan nyugatiassá váló országokban pl. mind az „egyenlőség” és a „demokrácia” gyakorlata, mind a magántulajdon szerkezete, mind a családi, kivált nagycsaládi életforma kulturális és társadalmi helyzete, mind pedig a vallásos hit, az egyházak vagy a hazafias érzület súlya, szerepe sok kívánnivalót hagy maga után, miközben minden korábbit felülmúl az a nagy mértékben judeokrata sugallatra történő idegenpártoló rasszizmus, családrombolás, valamint a talajgyökeres hazai faj védelmének az a legteljesebb mellőzése, ami e kultúrkörben a jövőt még kilátástalanabbá teszi, mint amilyen kilátástalan ez a jövő a nyugati kultúra fokozatos hanyatlásának mintáját követő és a szovjet rombolás mértéktelenségét szerencsésen elkerülő észak-atlanti és nyugat-európai országokban. Ráadásul részint a kommunista (álszocialista) gazdasági dilettantizmusból következően, részint a világuralmat megcélzó, katonailag determinált szovjet, ill. szovjetcsatlós politikából kifolyólag a kommunista országokban a proletárrá tett népesség anyagi helyzete messze nem érte el azt a szintet, amit a nyugati országokban a munkásosztály elért, és nem érte el azt a szintet sem, amelyet a kor színvonalán álló tudomány és technika - vagy akár ezek kommunista alkalmazásának mértéke - lehetővé tett volna. Igaz ugyan, hogy itt az uralkodó osztály és a proletariátus között a pénzbeli jövedelemkülönbségek jóval kisebbek voltak, mint a nyugati országokban és a fogyasztásbeli különbségek is jóval kisebbek voltak, mint sok színesbőrűek lakta országban a leggazdagabbak és a legszegényebbek között, viszont ha nem is formálisan, de rendkívüli vagyoni különbségek jelentkeztek, amennyiben a vagyont a rendelkezés jogához és lehetőségéhez kötjük. (Ti. a szovjet típusú rendszerben, annak hierarchikusan központosított, bürokratikus felépítésénél fogva mindenkinek akkora „vagyona” lett, amekkora az illető rendelkezési akció rádiusza volt, így pl. a hierarchián a csúcs felé haladva egyre nagyobb vagyonok, termelő stb. rendszerek kerültek egy-egy „elvtárs” kezébe, miközben a társadalom proletárok alkotta többségének semmi egyebe nem maradt, csak a „rablánc”, amitől e rendszerben megszabadulni aligha lehetett.) Egyébként az uralkodó osztályok anyagi javadalmazásának pénzbeli korlátozottságát bőségesen ellensúlyozták az ún. kedvezmények. Ez volt az örökség, amelyet a szovjet típusú rendszer maga után hagyott és amelynek romjain a 80-as, 90-es évek fordulóján végbemenő politikai és gazdasági rendszerváltozás nyomán - a kedvező tudományos-technikai változásokon túlmenően - jóformán semmilyen előnyös fejleménnyel sem találkozhatunk, sőt, demográfiai és erkölcsi-társadalmi tekintetben további hanyatlásnak lehetünk szomorú tanúi. A végső reménység Mindamellett ezzel a XX. században már egyre szekularizáltabb társadalommal, a már nem angol, hanem amerikaias módon az anyagi világot eszközből céllá változtató üzleties liberalizmussal a kulturális pusztulás távlatai még korántsem véglegesek. Az új társadalmi struktúrák és az új kulturális minták ugyan magukban hordják önnön pusztulásuk csíráit, de e csírák megsemmisítésének az esélyét is. Kétségtelen, hogy pl. az USA-ban ezen esély megnöveléséhez legalább is a délies jellegű, a konzervatív valláserkölcs alapjain álló - bár némely túlzásától megtisztított - liberalizmusra, az amerikai közép- vagy délnyugaton még ma is honos, inkább jeffersoni életfelfogásra lenne szükség, minthogy az is nyilvánvaló, hogy a mai amerikai társadalomban még bőven vannak egészségesen szaporodó családok, hatékony környezetvédelemmel is lehet találkozni, és a közelmúltban a Világkereskedelmi Központ lerombolása nyomán egészséges nacionalizmus ütötte fel a fejét az országban és a valláserkölcsi felfogást is számosán teszik magukévá (gondoljunk csak az abortusz elleni amerikai tiltakozások méreteire). Viszont sajnálatos, hogy a részlegesen fundamentalista keresztény republikánus elit a nemzetközi judeokrácia szolgálatába szegődik és az elsősorban a keresztény fehér népeket fenyegető vahabita iszlám terrorizmusával egy aktív globális imperializmust szegez szembe. Mind az USA-ban, mind pedig a nyugat-európai országokban töretlenül él a tudomány és a technika fejlődésébe vetett feltétlen bizalom, hiszen pl. az ökológiai helyzet javulását is ettől a fejlődéstől várják. Másfelől mind a fehér faj népesedési helyzete, mind az ökológiai helyzet egyre romlik és nemcsak a világ ma egyetlen szuperhatalmában, de az európai országokban is (ideértve az újonnan nyugatiassá váló országokat is). Figyelemre méltó, hogy amíg egyes mutatók tekintetében a helyzet Eszak-Amerikában rosszabb, addig más vonatkozásban az európai országok találtatnak lejjebb a lejtőn. Az európai népek közül talán csak az olasz és a lengyel nép vallásosabb az amerikainál, és a családok rombolása terén egyes európai országokban rosszabb a helyzet, mint az USA-ban. A bűnüldözés is hatékonyabb ott, mint itt. Másfelől a dolgozó társadalom szerkezete vagy pl. a környezetvédelem - hála az ökoszociális piacgazdaság rajnai modelljének és annak, hogy az egyébként sok kérdőjellel előrehaladó európai integráció is eredetileg erre a modellre épült - egyes európai országokban pl. jobb, amit az alapvetően a kis- és középvállalkozásokra épülő ipari szerkezet és a mezőgazdaságban a gazdaságosság elvének rovására támogatott családi gazdaságok súlya bizonyít. (Az egészséges gazdaságon belüli társadalmi szerkezetre az erős középosztály, a feltörekvő alsóbb helyzetű néposztály, mindenekelőtt pedig a hagyományos kultúrájú parasztság vagy a hozzá sok tekintetben hasonló vidéki dolgozó osztályok a jellemzőek és háttérbe szorul a burzsoá, egyre kevesebb a proletár embertípus. Ez a látomás volt egyébként a hitleri gazdasági-társadalmi felfogás alapja is, s ez tükröződik Hitlernek, a XX. század e Solonjának vagy Tiberius Gracchus-ának például a földbirtok-politikájában vagy a parasztsághoz való kitűntető viszonyában is.) Az újonnan nyugatiassá váló országok társadalmára, kultúrájára viszont nagy mértékben károsan hat, hogy nem alkalmazzák a gazdaság ökoszociális piaci modelljét, és mind a mezőgazdaságban, mind az egyéb gazdasági területeken nem támogatják eléggé a családi gazdaságokat, a kis- és középkategóriás ipari stb. vállalkozókat. Ma az USA az egyetlen szuperhatalom, de aligha vitatható, hogy ez a helyzete hosszú távon meg fog változni. Tény, hogy nagy háborúra 1945 óta nem került sor, de kérdés, hogy az emberiség örökre megmenekült-e a nagy háború veszélyétől, attól pl., hogy egy minden eddiginél szörnyűbb háború teljesen romba dönti nem pusztán a nyugati kultúrát, de az egész földi civilizációt. A fent említett irányzatok - hacsak az évszázadokon át világviszonylatban vezető nyugati kultúra nem tér vissza alapjaihoz és nem kap onnan új lendületet - tovább érvényesülnek: folytatódik a rombolás és a romlás és a valóságban „puha” (csupán szavakban jelentkező) keresztény fehér népek továbbhaladnak azon az úton, amely fajtánk kihalásához vezethet (mint vezetett az ilyen út a késő római népesség eltűnéséhez), sőt planétánk példátlan rombolása révén az ember földi létezéséhez is elvezethet, oly katasztrófához, amely még a XIX. század romantikusainak nagy többsége - vagy éppen Spengler - lelki szemei előtt sem jelentek meg. Ez azonban semmiképpen sem lehet a végső szó. Az Úr nem azért küldte el fiát, a Megváltót, hogy az ő küldetése évezredek múltával semmissé váljék és nem azért teremtette meg a nyugati kultúrát és a fehérember típusát, hogy - minden magas kultúrától függetlenül is - az értékeknek ez a csokra és ez a kultúraalkotó faj az enyészeté legyen. Nem is lesz, csak erősen kell hinni a szóban forgó értékekben és elsősorban ezek megvalósítására kell törekedni. Ha lesz hit, lesz energia és cselekvőképes akarat is a helyesen értelmezett szeretetre és összefogásra épülő újraevangelizációra, a sátán befolyásának megdöntésére. ❖ * *
