Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)

2004-05-01 / 3. szám

«ItmiCOfcT

3. oldal

IIMÍ1YTŰ________________________

Ungvári Gyula A nyugati kultúra és társadalom hanyatlása

a tudomány, a technika és a gazdaság fejlődésének hátterében — 3.

Még egyszer a kultúráról

Amikor kultúráról szólunk, akkor természetesen nemcsak az ún. magaskultúrára (a magas szintű vallásos tudatra és érzületre, a filozófiai gondolkodásra, a tudományos orientációra, a jelentős művészi alkotásokra stb., tehát a magas szintű kulturális alkotó tevékenységre) gondolunk, hanem a mindennapok alsóbb szintű kultúrájára is. Szociológiailag megfogalmazva: nemcsak a kulturális elit munkásságára, hanem a nép kulturális megnyilvánulásaira, kulturális életére is. A kettő között szoros, megtermékenyítő jellegű kölcsönhatás áll fenn. Egyrészt a nép teremtő ereje olyan - anonim módon születő és pl. szájhagyomány útján terjedő - kulturális alkotásokban is megnyilvánul, amelyek megjelennek az elit iskolázottabb, magasabb szintű feldolgozásaiban (erre szokás mondani, hogy a kultúraalkotó ez esetben tiszta népi forrásból merít, gondoljunk pl. Kodály zeneszerzői munkásságára), másrészt az elit kultúraalkotó tevékenységének gyümölcsei - az általános és szakképzés, a kulturális rendezvények, kiállítások, a társadalmi érintkezés, napjainkban pedig már nagymértékben a tömegkommunikáció révén - behatolnak a nép széles rétegeibe, s ott, ahol erre fogadókészség („antenna”) van, kulturális fogyasztást indukálnak, majd egyes esetekben e fogyasztást követően utánérzés alapján másodlagos kultúraalkotó tevékenység kibontakozásához vezetnek. Az esetben, ha ez a tevékenység nélkülözi az eredetiséget, a kultúra hordozásáról, ha pedig mindez a kultúra mezében jelentkező népi vagy elitjellegű ténykedés valamely nagy értékű kultúra megsemmisítésére irányul, mégpedig anélkül, hogy a megsemmisítendő kultúra helyén új, magas szintű kultúrát hozna létre, a kultúra rombolásáról beszélhetünk. Ez utóbbinak döntő szerepe van a kulturális hanyatlás mértékében, terjedésében.

E dolgozat előző részeiben a kulturális rombolást, romlást a kultúra erkölcsitársadalmi tartományában, főként a fajfenntartáshoz, a családhoz, a munkához, az emberiét anyagi valóságához, ill. környezetéhez, a természethez való viszony és a globalizációorientált jogrend tekintetében mutattuk be.

Ami a kultúra alapvető elemeit illeti, ezek a következők: mítoszok és mondák, történetek, hősök, hiedelmek és vélekedések, a gyakorlati és elméleti tudás területei, szimbólumok, szokások és algoritmusok, a nyelvhasználat és a metakommunikáció elemei stb., és mindez az idő folyamatában mint gyökerek, hagyományok és új és eredeti alkotások összessége jelenik meg. Ezek az élet szinte minden területén megtalálhatók, így beszélhetünk pl. a következő tevékenységek, területek kultúrájáról is: a táplálkozás kultúrája (pl. az étkezési szokások sajátosságai), az öltözködési kultúra (pl. a divatok jellemzői), a lakáskultúra, az építkezések kultúrája, a munka világának szokásai, kultúrája, a testnevelés, a sport, a természetjárás kultúrája, a társadalmi érintkezés szokásainak összessége, illemtana, a szexuális kultúra, a családi élet, a háztartások szervezésének szokásai, a szabadidő-eltöltés, a különféle hobbitevékenységek kultúrája, az ének- és tánckultúra, a színház- és filmkészítés kultúrája, a szórakozások kultúrája, a politikai kultúra, az emberek és tevékenységek szervezésének és irányításának kultúrája, az alkalmazott technika kultúrája, így pl. a tömegmédiumok kultúrája, legújabban az internetezés kultúrája stb., stb. E területek mindegyikével kapcsolatban mindaz érvényes, amit az elit és a nép kulturális kölcsönhatásáról, a magas kultúra és az egyszerűbb kulturális megnyilvánulások kapcsolatáról fent mondottunk

A kalokagathia görög eszményének megfelelően a három leginkább alapvető érték: a jóság, a szépség és az igazság. Ezek közül a jóság lényegében az erény, ill. az erkölcsiség szinonimája. Mindenekelőtt ez adja az ember rangját, méltóságát s ez jelenti az ember legfőbb értékét. Egy másik alapvető kulturális érték a szépség. A morális és az esztétikai értékek - a vallási és a bölcseleti értékekkel együtt - a kultúra törzsállományát alkotják. így gondolkodott pl. Hitler is, amikor népi mozgalmának legfőbb (stratégiai) célját az olyan kultúra kialakításában és elterjesztésében határozta meg, amely megteremti a magasabb szintű embertípus szépségét és méltóságát (a méltóság fogalmában az erkölcsiségen túl benne rejlik a vallásos szükséglet és meggyőződés, a metafizikai abszolútum keresése és igenlése és a bölcsesség, ill. annak szeretete is). Összefügg ez Hitlernek azzal a másik meghatározásával is,

amely szerint a kultúra (mégpedig az ún. magas kultúra) az idealista lelkűiét gyümölcse. Más szóval a magasabb rendű valóságba, az eszményekbe vetett hit idealizmusa - nem ismeretelméleti, hanem értékelméleti idealizmusa - nélkül kultúra nincs. Nem elegendő tehát azt mondani, hogy lélektelen kultúra nincs (mert annak látszata valójában már csak gépies rutin lehet), de azt is meg kell állapítani, hogy a kultúra a jó és szép lélek vagy a lélekkel átszőtt okosság működése, a lélek napos oldalának termése. Ezzel függ össze az is, hogy az ún. tudományos igazságot miért lehet elkülöníteni a kulturális értékektől. Ti. azért, mert az a tudományos igazság, amely valamely adott tapasztalati vagy relácionális objektív valóság (érzékszervileg adott tény vagy logikai-matematikai összefüggés) pontos mása a tudatban (a tudás elemi egysége, amelynek megkeresése a tiszta tudomány feladata), nem lelki természetű. A tiszta igazság keresése, megtalálása és megfogalmazása a kognitív (megismerő) szellemiség működésének terméke. Természetesen a tudományos tevékenységet is áthathatja (pl. az ún. megszállott kutatók esetében) az idealista lelkűiét, csak úgy, mint az érdeklődés, a tudományos kutatás orientáltsága. (Gondoljunk pl. arra, hogy amíg az ókori görög matematika vezető ágazata a geometria, a középkori arab matematika élenjáró diszciplínája az algebra volt, addig a fejlett nyugati kultúra matematikájának igazán eredeti vezetőága az analízis, míg pl. a Nyugat mai spengleri értelemben vett hanyatló-civilizációs periódusában a valószínűség-számítás lépett előtérbe. Mindez ti. összefügg az olyan kulturális lelki tényezőkkel, mint pl. a görög kultúrának az anyagszerű egyedi testre irányultsága, az arab kultúrának a mágikus misztikum iránti vonzalma, a fejlett nyugati kultúrában a végtelenbe törő akarat középpontba helyezése és a modern, kulturálisan hanyatló nyugati mentalitásban a nagy tömegek és - a korábbi biztonságérzet megrendülése folytán - a fokozott biztonság előtérbe helyezése.) A tudományos érdeklődés, ill. idealista lelkűiét kulturális lelki meghatározottsága azonban mit sem változtat azon, hogy pl. a természetes számrendszerben a 2X2 = 4: olyan igaz állítás, amelynek csak kognitív szellemi tartalma van, lelki vonatkozása nincs. Az ilyen és ehhez hasonló állítások - ha érvényesek, akkor - attól függetlenül igazak, hogy hányán gondolják őket így, vagy hogy egyáltalán gondol-e rájuk valaki. Ezért is helyénvaló pl. az olyan felsorolás, amelyben a tudás a kultúrától különállóként szerepel, pl. így: „a tudás és a kultúra” s ezért nincs ellentmondás a dolgozatunk címében szereplő „kultúra” és „tudomány” szembeállításában sem. Ebből a szempontból a mindennapok kultúrájával kapcsolatban említett „tudások”, amennyiben a tudományos igazság rangján vannak s nem a mindennapok puszta vélekedéseit testestesítik meg, szigorúan véve nem lennének a kultúra fogalma alá vonhatók, aminthogy viszont a dogmatikai hittételekről vagy pl. egy filozófiai rendszer téziseiről szólva nem beszélhetnénk a hit vagy a tézisek igazságairól sem. Ha azonban tudjuk, hogy ez utóbbiak tárgya nem a tapasztalati vagy a relácionális létsík (nem az érzékszervileg megadott tények vagy a logikai-matematikai összefüggések világa), hanem a metafizikai és axiológiai létsík (az abszolútummal, a lét végső kérdéseivel és az értékekkel összefüggő dolgok), vagyis nem pusztán a kognitív szellemnek, hanem a léleknek olyan kulturális termései is egyszersmind, amelyeket a hívők vagy a bölcselők evidenciának tekintenek, akkor ugyanúgy szólhatunk a hit vagy a tézisek igazságairól, mintahogyan pl. a tisztán szellemi-elméleti jellegű ún. szervezéstudományt is tarthatjuk az emberi kultúra egyik fejezetének.

Az esztétikai kultúra hanyatlása

A szépség (esztétikum) kultúrájáról ezúttal csak röviden szólunk. A kultúrának ez a sajátos világa természetesen szintén nem korlátozódik az ún. magas művészetekre és átfogja az élet, a mindennapok szinte minden területét. Hatása a tetszés (nem vagy tetszés) fogalmával írható le. Fontosabb területei: a nyelv esztétikája, ide értve a beszélt nyelv, az írásbeliség, a metakommunikáció szépségét, a közlés tartalmi igazságától és az okfejtés logikus voltától függetlenül az előadások és szónoklatok, ill. a dialógusok illeszkedését a helyes stílus követelményeihez, úm. a szabatossághoz, világossághoz és főként az alkalmazott nyelv szintaktikai és szemantikai sajátosságai megjelenítéséhez, ide értve továbbá

az írásjelek grafikai esztétikáját, pl. az iniciálékat vagy az ún. szépírást, de e körbe tartozik a metakommunikáció olyan esztétikai megjelenése is, mint pl. a pantomim művészet. A művészi nyelvi kifejezés felső iskolája a tágan értelmezett szépirodalom. Természetesen nemcsak az eredeti műalkotások szépsége fontos része az esztétikai kultúrának, de a fordításoké, műfordításoké is. A szépirodalom szépsége számos tényezőtől függ, így pl. a műfaji sokrétűségtől, az egyes műfajok sajátos jellemzőinek kiemelésétől, a stílus választékosságától s ezzel összefüggésben a megfogalmazás nyelvi gazdagságától, az előadásmód képzeletgerjesztő erejétől s ezzel összefüggésben fordulatosságától, s minthogy a szépirodalom általában gazdag erkölcsibölcseleti gondolatokban is (különösen érvényes ez az ún. esszé műfajában), annak esztétikuma igen összetett jelenség.

Az irodalomhoz hasonlóan különleges esztétikai jelentőségük van az olyan ún. magas művészeti tevékenységeknek, mint pl. a vokális és instrumentális zeneművészet, a képzőművészet (pl. művészi grafika, olajfestészet, szobrászat stb.), az építőművészet stb.

A tapasztalatok mármost arra mutatnak, hogy hosszú távon folyamatos hanyatlás és egyre erőteljesebb rombolás megy végbe az évezredes nyugati esztétikai kultúra területén. Ez általánosságban (és egyetlen példán illusztrálva) a következőkben jelentkezik: mint

1. az egykor gazdag formavilág primitivizálódása, egyszerűsödése (hajdan nemcsak a hegedűszonátát, de a magyar nótát is a legfinomabb hangszeren, a hegedűn játszották, ma a popzene fő instrumentuma a legprimitívebb hangszer: a gitár),

2. az érzelmi, indulati gazdagságtól, a képzelőerőtől átitatott tartalom és előadásmód kiüresedése (a romantika korának heroikus realista festészetéhez vagy az impresszionista festészethez képest a nonfiguratív vagy absztrakt festmények csupán mázolmányok),

3. az esztétikum természeti, társadalmi-partneri összetevőinek marginalizálódása vagy eltömegesedése (gondoljunk az együtt muzsikáló családok és a popkoncertek csápoló tömege közötti különbségre),

4. a művészeti irányzatok, kulturális szokások erőtlensége, ingatagsága, változékonysága (a posztimpresszionizmus korában, az előző századforduló után szinte egyszerre jelent meg a dadaizmus, kubizmus, a futurizmus, expresszionizmus, a szürrealizmus rövid életű kakofóniája),

5. az eredetileg lelkiségtől, idealizmustól duzzadó kultúra merevvé, gépies rutinná válása (az eredetileg erkölcsi mondanivalót is hordozó, művészi filmeket felváltotta a futószalagon gyártott akciófilmek tömege),

6. a szép és értékes alkotások háttérbe szorítása a rövid, gyors és hasznos munkák javára (az egykori nagyregényeket szinte teljesen felváltották a rövid novellák, a még rövidebb karcolatok, miként a nem különösebben kelendő, nagy értékű, kézműipari egyedi darabokat az olcsó tömegáruk), s ami különösen riasztó:

7. Arany János ars poeticájával ellentétben nem a valóság égi másának ábrázolása, hanem a csúfságnak, a gonoszságnak és az értelmetlenségnek eleinte mint természetes, megszokott jelenségnek, majd - egyfajta szadomazochizmussal - mint kívánatos valóságnak a beemelése az esztétikai kultúra világába (gondoljunk csak előbb a pornográf álművészeire, majd az ún. performance-bemutatásokra vagy pl. a melegfesztiválokon előadott „művészi” produkciókra).

Támadás a keresztény vallás és Egyházak ellen

Végigtekintve a társadalom és a kultúra legújabb kori eddig bemutatott dekadenciáján és azokon a destruktív irányzatokon, amelyek e hanyatlásban oly nagy szerepet játszanak, könynyű szerrel felfedezhetjük, hogy életünknek mely részét támadja a leghevesebben a rombolás szelleme és mely rész az, amelynek hanyatlása maga után vonja kultúránk egészének a dekadenciáját. Minden kétséget kizáróan a vallásos meggyőződés, a hit az, ami a destruktív erők legfőbb céltáblája. Ebből az is következik, hogy e rombolás magának a Sátánnak a műve. Mert az istenhit az a tényező, amit az Isten kihívójának, a tagadás szellemének (vagyis a Sátánnak) mindenekelőtt le kell győznie, ha ő, aki az Isten teremtette ember lelkületének megszerzéséért „szállt ringbe” Istennel szemben, győztesen akarja elhagyni a harc mezejét.

A személyében egységes ember - mint ezt Szálasi (világnézetének kiindulópontjaként) megfogalmazta - alapvetően háromféle módon nyilvánul meg: mint „én” önmagát a dolgok középpontjába állítja (önmagát „megvalósítani” igyekszik, megfogalmazza igényeit, vágyait, hangsúlyozza jogait, vagyis önző, bár korántsem feltétlenül úgy, hogy mástól megtagadná segítségét), mint társas lény keresi a közösséget (közösséghez, mindenekelőtt családhoz, tágan véve néphez, nemzethez, hazához igyekszik tartozni, azt akarja, hogy elismerjék és szeressék, másokért, mindenekelőtt utódaiért áldozatra kész, felelősségteljesen igyekszik cselekedni, tisztában van kötelességeivel), végül - de korántsem utolsó sorban - mint a teremtett világ része keresi és igenli az abszolútumot (keresi, ill. elfogadja létének értelmét, a világ dolgainak elrendezettségét, a Teremtőt, gondjának legfőbb viselőjét).

Istenhite személyiségének legmagasabb rendű rétege, ilyen irányú szükséglete szükségleteinek legfőbbike. Az Isten iránti szeretete, az Istenbe vetett bizalma és az Isten előtti személyes elszámoltatásához fűződő viszonya erkölcsiségének leglényegesebb fokmérői, minthogy tetteinek - amelyeket szabad akaratáról tanúskodó lelkiismeretén átszűrtén hajt végre - konkrét erkölcsi tartalmát ezek határozzák meg elsősorban. A magasrendű erkölcsiségről tanúskodó tettek az utolsó ítéletben üdvözülnek, ez esetben az ember halhatatlan lelke az örökkévaló világosság birodalmába jut. Erről közelebbit az ember evilági léte során nem sokat tudhat meg, egyet azonban bizonyosan igen, s erről „az embert megváltó Jézus Krisztus, a világtörténelem középpontja” (II. János Pál: Redemptor hominis ....) adott először számot. Megtudhatjuk azt ti., hogy van olyan emberi életmű, életpálya, „út”, amely Istenhez elvezethet s ez az út: Jézus követése, ami semmiképpen sem azt jelenti, hogy az embernek Jézust kell mindenekelőtt dicsérnie, hanem azt, hogy az ő tanításait kell megcselekednie (Hegyi Beszéd).

Az egyes ember viszont - ha erkölcsiségét a sutba dobja, ha lélektelenül él - erre az útra nem léphet, hiszen ez az út nem könnyű és olyan megpróbáltatásoktól göröngyös, amelyek legyőzése erkölcsi valónkat totálisan igénybe veszi, és ez a megállapítás még a legokosabb, legnagyobb kognitív tudással jellemezhető emberre is érvényes. Minthogy pedig az erkölcsiség nem olyasmi, ami születésünk pillanatától fogva egyszersmindenkorra kész adottság, ráadásul a lelkiismeret-furdalás (a bűnbánat) elnyomható, jogosan állapítható meg, hogy az embernek gyermekkorán és ifjúkorán át erkölcsi fejlesztésre, felnőtt korában, ill. öregkorában pedig legalább is erkölcsi karbantartásra van szüksége. Minthogy azonban mindenkor felvethető a kérdés: ha nem hiszek Istenben, ugyan mi tarthat vissza attól, hogy erkölcstelenül cselekedjek, nyilvánvaló, hogy az erkölcsiséget (amely nem téveszthető össze a konkrét erkölcscsel, mely utóbbi nem az emberi személyiség szubsztanciájából, hanem tér- és időbeli kereteiből fakad) a vallásos hitre kell alapozni. Másként szólva: vallásos hit nélkül biztos erkölcsiség nincs. Márpedig biztos erkölcsiség nélkül nincs biztonságos emberi társadalom és biztonságot nyújtó kultúra sem.

Minthogy viszont - miként Münchausen báró sem emelhette fel magát a hajánál fogva, hasonlóképen - senki sem lehet a bölcsőtől a sírig önmaga nevelője, az erkölcsi nevelés (fejlesztés és karbantartás) nevelő célzatú vallási erkölcsi szervezet nélkül el nem végezhető. Mindezek után aligha meglepő, hogy a kultúráttársadalmat romboló erők fő csapásukat arra az intézményre, arra a szervezetre igyekeztek és igyekeznek elsősorban mérni, amely erkölcsiségünk legfőbb őre és az Istenhez, Jézushoz vezető utunkon legfőbb támaszunk, egyetlen kalauzunk: az egyházra. Minden antiszociális, kultúra-ellenes, minden liberalista (az eredeti - bár korántsem tökéletes, de még a vallásos lelkülettel vagy a nemzeti érzülettel összeegyeztethető - liberalizmust napjaink szabadosságelvű liberalizmusává torzító) irányzat, ill. a világuralomra törő szabadkőműves és judeokrata körök fő csapásaikat a vallásos hitre, az Egyházra mérték és mérik. (A közönséges bűnözőkkel természetesen más a helyzet, ők nem foglalkoznak az ember lelkiségével, figyelő tekintetüket kizárólag az anyagiakra, ill. hatalmuk, befolyásuk lehetőségeire vetik.)- folytatjuk -