Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-11-01 / 6. szám
10. oldal RMGYflR SORSOK ttlîîVAKOfet Dr. Méhelÿ Lajos A magyarság múltja, jelene és jövője Csaknem négyszáz éve annak, hogy Szolimán tengernyi serege Eger várát ostromolta. A kis vár kétezer főnyi őrsége hetekig állta a harcot a százszoros túlerővel szemben, amely végül is megtört a magyar vitézségen. Az utolsó és legborzalmasabb roham előtti éjjel a vár egész őrsége dermedt álomba merült, csak a hőslelkű kapitány, Dobó István, virrasztóit ébren. Összefont karral állt a bástya ormán a Baba ágyú mellett és a körülötte hallgató nagy csendességben felemelte a szemét az égre. Holdtalan, felhős, hideg ég volt s csak egy kis tisztáson ragyogott egynéhány fehér csillag. Dobó levette a süvegét és térdre ereszkedve, az égre fordította a szemét.- Istenem! - mormolta, kezét imádkozásra illesztve -, látod ezt a rengeteg rabló, gyilkos hadat. Látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi elszánt népet... A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ, óh, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el Uram tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg... ez a kis Magyarország...1 A magyarok Istene meghallgatta Dobó könyörgését. A török seregnek ez az utolsó rohama is kudarcot vallott s az ostromló had szégyenkezve vonult el a rommá lőtt büszke vár alól. Ez 1552-ben történt, amikor a török már csaknem egész Magyarország ura volt. Az övé volt Buda, Esztergom, Fejérvár, Szeged, Nógrád, Hatvan, Veszprém, Pécs. A magyaroké csak a Felföld maradt és egy-két megye Ausztria mellett. A Dollo-féle törvény azt mondja, hogy ha a szervezet valamely szerve túlfejlődött, nincs a világon olyan hatalom, amely azt eredeti állapotába viszszatéríthetné s ha mi - ahogy gyakran történik - a nemzetek sorsát az emberi szervezetével hasonlítjuk össze, azt kellene hinnünk, hogy Magyarországnak török hódoltságkori állapota soha többé nem ismétlődhetik, azonban a tapasztalat fájdalmasan rácáfol erre, mert, ha formában nem is, de lényegben ma is ugyanúgy vagyunk, mint a török hódoltság korában voltunk. A trianoni gazság a Kárpátok medencéjében fennállott ezeréves magyar birodalomnak területe kétharmadát rabolta el s ma a világnak mind a négy tája felől ádáz ellenségek agyarkodnak reánk, hogy - mint egy déli újság január 29-iki számában közzétett belgrádi térkép bizonyítja - a nekünk meghagyott csonka országot is szétmarcangolják. A mai Magyarország is egy óriási haderővel körülzárt, ostromlott várhoz hasonló és miként a hős Dobó István tette, nekünk is fel kell fohászkodnunk, hogy ha a magyarok Istenének úgy tetszik, vegye el a mi életünket, de tartsa meg ezt a kis Magyarországot. Azonban a fohásszal nem szabad beérnünk, hanem meg kell keresnünk a magyar tragédia okait, valamint azokat a tényezőket is, amelyek fennmaradásunk biztosítékai. A történelem ragyogó betűkkel jegyezte fel az egri hősök: Dobó István, Bolyky Tamás, Bornemissza Gergely, Fügedy János, Mekcsey István, Pető Gáspár, Zoltai István és más jelesek neveit, akik a csodával határos vitézséggel küzdöttek a tengernyi túlerővel, mert honszerető magyarok voltak2 s én szentül hiszem, hogy még nem apadt el a hősi vér és a mi ellenségeink minden gálád igyekezete meg fog tömi a magyar fajhűség, hazaszeretet és férfias elszántság sziklaszilárd bástyáin. Ennek lehetősége azonban bizonyos külső és belső feltételektől függ, amelyekkel meg kell ismerkednünk, hogy bepillanthassunk az erők és események ama történelmi viszonylatába, amely nemzetünk sorsának kovácsa s hitünk és reménységünk forrása. A magyarság fajképének kialakulása Külföldi ellenségeink gonoszságból, egyes hazánkfiai pedig tájékozatlanságból azt hirdetik, hogy magyar fajról mai nap már szó sem lehet, mert az évezredes keveredés következtében a magyarság már teljesen elvesztette ősi bélyegeit. Vámbéry Ármin szerint „a mai magyarok a világ elképzelhető legtarkább népkeveréke, amelyben az árja elemek beolvasztása után többé egy csepp ural-altáji vér sem maradt"3, egy mai történetírónk pedig azt mondja, hogy „a mai magyarság úgy, mint közvetlen elődjei is, fajilag atomizált, meghatározhatatlan egyéniség".4 Szerencsére ezt a „történeti igazságot" nem kell túlságosan komolyan vennünk, mert a faji kérdés megítélésében nem az a fontos, arai a történeti eseményekből több-kevesebb valószínűséggel kikövetkeztethető, hanem ami a különböző fajták kereszteződési törvényeiből matematikai kényszerűséggel következik! Ezen az alapon pedig ahhoz az élettani igazsághoz jutunk cl, hogy ámbár a mai magyarság már nem lehet olyan, mint amilyen a honfoglalás korában volt, még mindig nagyon távol van attól, hogy „atomizált, meghatározhatatlan egyéniség" legyen. Minderre kellő fényt derítenek a kereszteződés örökléstani törvényei, amelyek arról tanúskodnak, hogy a sokféle keverék egyén mellett a hazában és azon kívül még mindig nagy számmal vannak tisztafajú magyarok, akiknek ivadékai ezután is fenn fogják tartani a magyar fajiságot. A magyar nemzet csiráját abban az egységes ugor birodalomban kell keresnünk, amely mintegy 2500 évvel Kr. e. a mai Oroszország közepén, a Dnyeper és a Duna forrásvidéke s az Ural hegység nyugati lejtője között terült el. E nagy birodalom egyes törzsei az egységes ugor fajhoz tartoztak s az akkor még egységes ugor nyelvet beszélték és csak amikor a keletről benyomult bolgár-törökök a birodalmat kettészelve lakosainak egy részét északra, másik részét pedig délre szorították, csak akkor indult meg a népi szétkülönülés. A más és más természeti viszonyok közé került ugor törzsek szétkülönülése természetesen a faji bélyegek és a nyelv néminemű módosulásával járt, azonban az alaptulajdonságok érintetlenül maradtak s az azonos eredet világosan kitűnik abból a primitív szókincsből is, melynek szavai a természeti jelenségekre, az időbeosztásra, a testrészekre s az állatokra és a növényeire vonatkoznak. Az alábbi szemelvény az egyjelentésű magyar, vogul, osztyák, zűrjén, votyák, cseremisz, mordvin, lapp és finn kifejezések - hogy úgy mondjam - vérrokonságának a bizonyítéka. ugor népek kéz szem vér tél hat fon magyar kéz szem vér tél hat fon vogul két sém vür tél kát pun osztyák két sem ner tál kút pon zűrjén ki sin vir tol kvait pan votyák ki sin vir tol kvat puni cseremisz kil sinze vür tál kút pun mordvin kéd selme var tál a koto pona lapp gietta tsalbme varra dalve gutta tad ne finn kézi silme veri talvi kiinsi punoa Az ugor népek mai nap óriási területen vannak szétszórva. A skandináv félsziget jegestengeri partjától az ázsiai Ob folyóig, délfelé a Duna torkolatáig s a Volga könyökéig mindenütt élnek e fajta hordozói, akiket Sirelius szerint5 ekként lehet megkülönböztetni : I. Kelettengeri finnek Finnek 2.754.229 lélek, Karéliak 220.400 lélek, Vepszek 25.820 lélek, Y ótok 1.000 lélek, Észtek 969.776 lélek, Livek 1.500 lélek. II. Lappok Finnországban és a skandináv félszigeten 29.600 lélek. III. Volgái népek. Mordvinok 1.500.000 lélek, Cseremiszek 413.000 lélek. IV. Permi népek Votyákok 460.000 lélek, Zűrjének 302.000 lélek. V. Ugor népek Magyarok 8.892.300 lélek, Vogulok 4.886 lélek, Osztyákok 18.000 lélek, vagyis összesen 15.598.490 lélek. Sajátságos, hogy a nyelvileg egymáshoz legközelebb álló magyarok és az Ob folyó mellékén lakó vogulok és osztyákok az elterjedési terület két végpontjára kerültek, amit úgy is lehet magyarázni, hogy - mint Németh Gyula hiszi - valamikor a magyarok is az Ob mellékén tanyáztak s az ottani tágas pusztákon fejlődtek lovas néppé,6 én azonban sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a bolgárok a magyarokat mindjárt kezdetben délre szorították, ahol törökös népekkel voltak körülzárva és idők folyamán nagy mértékben eltörökösödtek. Ez mar csak azért is valószínűbb, mert ha a magyarok valóban az Ob-melléki lapályon lettek volna lovas néppé, azt kellene kérdeznünk, hogy akkor miért nem lettek azzá a vogulok s az osztyákok, akik ott is egyszerű halászvadász nép maradtak. Mielőtt a délre szorult ugorágnak további sorsát követnők, iktassuk ide az egységes ugor fajta anthropologiai képét, melynek legfontosabb vonásai a következők: Termete középmagas, vaskos és nehézkes; a férfi átlagos testmagassága 163 cm. Bőre fehér, de szürkés árnyalatú. Koponyája mérsékelten rövid. Arca alacsony és széles; alsó állkapcsa vaskos, nehéz. Orrtöve széles, lapos; orrháta homorúan ívelt s az orr csúcsa széles. Szem- és fogállása kissé rézsútos. Haja ritkás, egyenesszálú, durva, hamvasszőke színű; a férfi szakálla világosabb és bajusza még világosabb, csaknem szalmasárga. Szeme világos kékes- vagy zöldesszürke. Az ugor fajta őshazája a Moszkva s az Ural között elterülő rónaság, vagy, ha a jégkorszak viszonyaira gondolunk: a Fekete tengertől északra a jéghatárig terjedő terület. E fajta történelemelőtti idejéből nincsenek adataink, azonban nem kétséges, hogy sötétszinű testvérfajtájával, vagyis az alpesi fajtával együtt, fejlődéstörténeti összefüggésben áll Belső-Azsia alacsony termetű, rövidfejű és szélesarcú mongoljaival, amely kapcsolat azonban csak úgy értendő, hogy a mongol fajtával együtt közös gyökérből eredt, anélkül, hogy valaha (1.) igazi mongol lett volna. Ez az oka, hogy azok a kiváló mongol bélyegek, amelyek a mongol fajú egyéneken kiteljesedve találhatók, a mongoloid ugor és alpesi fajtán vagy aránytalanul ritkábban, vagy nem oly tökéletességben fordulnak elő. A mongol fajt jellemző mongolfolt, mongolredő és a kettéosztott járomcsont a mongoloid fajtákon is feltalálható, azonban a mongolredő gyakran csak epicanthus formájában van meg. A két mongoloid, jelesen az ugor és az alpesi fajta eredetileg egyformán sötétszinű lehetett és az alpesi e szint mai napig is megőrizte, azonban az északibb tájakra vándorolt ugor fajta bizonyos kiválogatódási folyamat következtében meghalaványodott* Az ugor fajtához a fentebb elősorolt népeken kivül az északi szlávok egy része is hozzá tartozik, aminek az a magyarázata, hogy a történelmi idők kezdetén az ugorok annyira öszszekeveredtek az akkor még északi fajú szlávokkal, hogy a szláv nyelvet is felvették, utóbb azonban fajilag megtisztultak, de a szláv nyelvet megtartották. Ilyenek a mai nagyoroszok, a keleti lengyelek, rulhének és tótok, akik tehát szlávnyelvű ugorok s mint ilyenek a magyaroknak faj rokonai. Az ősmagyarok műveltsége Az ősmagyarok műveltségi állapotáról nagyon kevés bizonyosat mondhatunk, mert az egykorú írók (Ibn Ruszta, Gardizi, El-Bekri, Dzsajháni és a tudós görög császár: Konstantinos Porphyrogennetos) feljegyzései nagyon hiányosak és sok tekintetben megbízhatatlanok. Az archaeologiai leletek is kevés útbaigazítást nyújtanak, azonban sokkal nagyobb számúak és'megbízhatóbbak azok a műveltségtörténeti adatok, amelyeket a nyelv szolgáltat. A magyar nyelv szókészletében különféle eredetű elemek vannak egymás mellett s ha ezeket - mondja Szinnyei József - a nyelvtudomány segítségével egymás fölé sorakozó rétegekké csoportosítjuk, ezek a rétegek a népnek részint ősműveltségét, részint műveltségben haladását tárják elénk. Szinnyei József nyelvészeti palaeontologiának nevezi a nyelvbuvárlatnak ezt a szigorúan természettudományi módszerét, amelynek segítségével nemcsak egy nép műveltségének egész fejlődéstörténete, hanem még fajának származástana is megállapítható. 1 Gárdonyi Géza, Egri csillagok, II. kiadás, II. kötet, 155. lap. 7 A Gárdonyi Géza regényéhez mellékelt névsorban 293 magyar név mellett mindössze 3 német van. 'Vámbéry Ármin, A magyarság bölcsőjénél, 1914,58. és 11. lap. 4 Szekfű Gyula, A faji kérdés és a magyarság; Napkelet, 1923, IX, 817. lap. 5 U. T. Sirelius, Die Herkunft der Finnen, 1924, 15. lap. 6 Németh Gyula, A honfoglaló magyarság kialakulása, 1930. 7 Szinnyei József, A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége. 2. kiadás, 1919, 51. lap. * E folyamat hasonló példája a cromagnoni fajtából létrejött északi és földközi fajta. Eredetileg mind a kettő sötétszinű, sőt fekete lehetett, de a jégkorszak végén észak felé húzódott északi fajta teljesen meghalaványodott, a délibb tájakon maradt földközi fajta pedig csak barnává lett. Forrás: Dr. Méhelÿ Lajos: A magyarság múltja, jelene és jövője. Bp. 1936. (folytatjuk)
