Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-11-01 / 6. szám
tflttVAKÖfcf ClIinUOflTOTT TÖRTenCICm 3. oldal A magyarok egyik lényeges csoportja számára a Kommunista Párt melletti állásfoglalás nem volt nagyon nehéz. 1945 óta, a háború befejezésétől kezdve a nemzet a láthatatlan vallási vonalak mentén oszlott részekre, és ezek szorosan egybeestek a politikai pártok által meghatározott arcvonalakkal. Ez a tényező, amelyet szándékosan elhallgattak az 1956-os felkelés számos történetéből, drasztikusan fokozta a rendszer ellen izzó gyűlöletet: 1939-ben a 9 millió állampolgár közül több, mint 700 000 zsidó volt. Az újságok karikatúrái szakállal, pajesszal és kaftánban ábrázolták őket - ők uralták többnyire a jól fizetett szabadfoglalkozású pályákat. Magyarország náci megszállása alatt a vidéki zsidókat deportálni kezdték a külföldi munkatáborokba, míg a budapesti zsidókat gettóba gyűjtötték. Csupán 200 000 zsidó élte túl a háborút*, és ezek érthető módon felszabadítóként üdvözölték a szovjet hadsereget. Ez csak olajat öntött a közéletet átható hagyományos antiszemitizmus tüzére. Az egyik felkelő diákvezér, egy pártfunkcionárius fia, így magyarázta azt, hogy apja 1945-ben a kommunistákhoz csatlakozott. „Alapjába véve kis burzsuá volt” - mondta, amikor később az oxfordi egyetem szociológusai interjút készítettek vele. ,,Biztonság kedvéért csatlakozott a Párthoz. Ez a vágya nagyon erős volt, mint az a vágya is, hogy megbosszulja azt, hogy családját és egyes szeretteit a fasiszták megölték. Apám úgy gondolta, hogy a kommunizmus teljesen meg fogja oldani a zsidókérdést. Ez a tragédiája a zsidó értelmiségieknek Kelet- Európában” - tette hozzá. „Egyébként apám úgy gondolta, hogy amikor a kommunisták átveszik a hatalmat, előléptetik.” A méreghez csak némi pikantériát adott annak felismerése, hogy Rákosi vezető emberei, akik Moszkvából hazatértek, zsidók. Zsidó Gerő Ernő, a vékony, ravasz, feketehajú szervező zseni, a zárkozott, barátságtalan, nagy idegzeti energiával bíró pártfunkcionárius. Eredeti neve Singer Ernő. Már Kun Béla alatt is pártvonalon tevékenykedett és a spanyol polgárháború alatt vált hírhedtté. O az, aki Ramon Mercadert, a Trockijt 1940-ben meggyilkoló ügynököt beszervezte. Zsidó az egykori nyomdásztanuló Wolf Mihály, aki Farkas Mihállyá változott. 1948. szeptember 9-én lett Rákosi baljóslatú honvédelmi minisztere. O is részt vett a spanyol polgárháborúban, tíz évet töltött a csehszlovákiai kommunista ifjúsági mozgalom szervezésében, NKVD-s főtiszt lett Moszkvában, és soha sem hagyta el teljesen szlovák-zsidó éneklő akcentusát. Ebben a négyesfogatban a negyedikember Révai József, aki Rákosi ..Dr. Goebbels”-e, azaz propagandaminisztere lett. A rendszer vezetésének zsidó arculata mélységes népi ellenérzést okozott. Jay Schulman, egy amerikai szociológus, aki ezet a jelenséget vizsgálta, hangsúlyozza: „A kommunista vezetőket az általunk megvizsgált embereknek majdnem 100%-a zsidóknak érzékelte. Erre a velük folytatott interjúk bőséges bizonyítékot nyújtanak. Egy kiválóan képzett mérnök sértett hangon megjegyezte, hogy a zsidók hozták a kommunizmust Magyarországra, és ők azok, akiknek a legkevésbé származott káruk abból. Úgy látta, hogy a zsidók foglalják el a legjobb állásokat. Közel mindegyik pártfunkcionárius zsidó volt. Ennél is fontosabb, hogy a nép által gyűlölt állambiztonsági rendőrség vezető tisztjei is zsidók voltak. Azt mondta: „A mi városunkban azelőtt nem volt zsidókérdés. De a háború után azt láttuk, hogy ők teszik tönkre a magyar pártokat... Ez váltotta ki irántuk az ellenszenvet.” Egy másik ember, a Budapesti Műszaki Egyetem közgazdasági adjunktusa azt állította, hogy mivel a zsidók uralják a professzorokat kinevező bizottságokat, „mindig zsidók kapják meg ezeket az állásokat”. Paradox módon a kommunisták tevékenysége által kiváltott antiszemitizmus annyira áthatott mindent, hogy sok zsidó maga is „megfertőződött” ettől. A „nagy zsidók” a pártvezetésben annyira elnyomták a számos kis zsidó kereskedőt és kisiparost (ezek kifosztott és meggyalázott zsidók), hogy az utóbbiak elfelejtették saját zsidóságukat és csatlakoztak az általános közfelháborodáshoz. A gazdag zsidó kisiparosokból egyszerű kézművesek, szakmunkások vagy szabók lettek. Az értelmiségi zsidók gyermekeinek azt kellett tapasztalniuk, hogy megtagadják tőlük az egyetemre való bejutás lehetőségét. így a zsidók mézeshetei a kommunistákkal 1950 körül véget értek, noha sok zsidó maradt „megértő” a rendszer iránt. Képesek voltak kimagyarázni és mentegetni a rendszer legrosszabb túlkapásait is. Egy harmincnégy éves zsidó könyvkötő tíz évig szociáldemokrata volt, egészen addig, amíg pártja nem egyesült a kommunistákkal 1948- ban. Akkor kilépett a Pártból. Ezt mondta: „Amit a zsidókommunisták művelnek, a nép emlékezetében megmarad. Az emberek összekapcsolják nyomorúságos sorsukat a zsidókkal... A nép csak a húsz zsidó párttagot nézi a száz kommunista között és nem a többi nyolcvanat.” Olyan erőszakos antiszemitává vált ő maga is, hogy a felkelés alatt egy zsidó ávós tisztet a puszta kezével ölt meg. Azzal vádolta zsidó társait, hogy - amint mondta - „beosztásaikat a bosszúra használják fel”. Észrevette, hogy a háttérben antiszemitizmus keríti hatalmába az országot, de nem lehet látni, hogy Rákosi elvtársai bármit is tennének, hogy csökkentsék azt. „Furcsa dolog" - tanúsítja 1956-ban, „hogy az emberek az utóbbi években nem látják az AVO uniformisát máson, mint zsidón, és nem látnak a Kommunista Párt tisztségviselői között másokat, csak zsidókat”. Arról a napról álmodik, amikor egy bizonyos szökőár ellepi ezeket az elnyomókat, és megkezdheti saját nyomdászi tevékenységét. A felkelés után interjúvolt menekültek jelentős része antiszemita. Nem nehéz észrevenni az az alapvető ellenérzést még a legszemérmesebb menekült kultúrálarca mögött is. Néha a szociológusoknak kissé mélyebb vizsgálatokat kellett folytatniuk, de a hamu alatt ott izzott a parázs, ami várta, hogy rátaláljanak és megjelenjen az analitikus jegyzettömbjén. 1957. február 5-én a Cornell Egyetemen Dr. Richard M. Stephenson interjúvolta a fiatal Szalay Erikát, egy vallásos és vonzó lányt. „Minden kulcsfontosságú állás a zsidók kezén van” - mondta Erika. „Nem vagyok képes megérteni, hogy katolikusok és lutheránusok miért nem juthatnak ilyen állásba. Pápán sok zsidó él, de közülük egy sem végez fizikai munkát, és a feleségük sem dolgozott sohasem.” Nyugtalanul körülnéz, mintha biztos akarna lenni, hogy Stephenson munkatársai senki sem hallotta meg a megjegyzéseit. Stpherson megkérdezte: „Mit gondol, miért vannak a zsidók előnyben? A zsidók jobban támogatják a rendszert?” Erika vállat vont: „Nem tudom, de mivel a zsidók kezében vannak a kulcspozíciók...” Hangja bizonytalanul elhalkul. Újra kezdi: „Abban a gyárban, ahol dolgoztam, a főnök zsidó volt.” Majd: „Nekik támogatniuk kellett a rendszert. Máskülönben hogyan kaphatták volna meg ezeket az állásokat?” Az interjúalanyok különbözőképpen fejezik ki magukat, de a válasz mélyén mindig ugyanaz rejlik. Egy mérnök, összehasonlítva a gyárakat a szovjet stílusú szövetkezetekkel, megjegyezte: „Ezeknek a szövetkezeteknek a vezetői mindig Cohenek és Schwarzok voltak.” Amikor azt kérdezték tőle, hogy ismer-e zsidót, aki az orvosi segédeszközöket termelő gyárban, ahol ő is dolgozott, fizikai munkát végzett, ezt válaszolta: „Nem. A zsidók mindig az irodában dolgoztak.” Egy másik magyar szenvedélyesen részletezte, mennyire sírt, amikor egy öreg zsidóval találkozott, mert az hasonlított gyermekkori barátjához, aki sohasem tért vissza a náci deportálásból. De a közelebbi kérdésekre dacosan megjegyezte: „Közismert tény, hogy a politika előterében a zsidók állnak.” Az amerikai analitikus kérdően nézett rá és „pogromot látott a szemében”, amint életszerűen hangsúlyozta a jelentésében. A férfi megerősítette definícióját: „Szívből utálom őket!” A sors iróniája, hogy a „favorizált zsidókra” vonatkozó közfelfogás sokszor nem felelt meg a valóságnak. Szász Béla, aki Rákosi külügyminisztériumában a személyzeti ügyeket intéző bizottság tagja volt, így emlékszik: „Rákosi kifejezetten azt mondta nekem 1947-ben vagy 1948-ban, hogy ne vegyünk fel zsidókat.” Azokban a zsidókban, akiket kizártak a kommunisták új társadalmának ezekből a privilegizált beosztásaiból, jelentős védekezési mechanizmus alakult ki. Ösztönösen tudták, hogyan kell úgy evezni, hogy a kellemetlenségeket elkerüljék. Egy tipikus eset: a magyar fasiszták 1944 novemberében egy harminckétéves ügyvédet munkatáborba vittek. Elvitték a két nővérét is. Anyjára nem tartottak igényt, mivel életkoránál fogva munkaképtelen volt. Az anya önként csatlakozott lányaihoz és velük együtt halt éhen 1945-ben. Amikor az amerikai csapatok felszabadították a mauthauseni tábort, az ügyvéd huszonhat kilós csontváz volt. Visszanyerte egészségét. 180 cm magas, jogi egyetemi hallgató lett és társadalmi osztályának csúcsára jutott. De mihelyt a határ az 1956-os felkelés alatt megnyílt, elhagyta szülőhazáját. Hetvenhároméves apja siratta egyetlen fiát, aki elhagyta, de a fiú úgy nyugtatta meg lelkiismeretét: „Több pénzzel segíthetem, ha külföldre megyek.” Az őt tanulmányozó amerikai pszichiátereket kíváncsivá tette az esete. Amikor megkérdezték tőle: „Őn, mint zsidó, kiket gyűlöl jobban, a nácikat, vagy a kommunistákat?”, nem tudott egyértelmű választ adni. 1957. március 22-én a specialisták egy csoportja bizalmasan megvizsgálta. Az ifjabb Dr. Lawrence E. Hinkle, a kommunista agymosótechnika szakértője, a Cornell Egyetem orvosi fakultásának társprofesszora a jelentésében ezt írta: „Ezzel az emberrel kapcsolatban az egyik legfigyelemreméltóbb dolog számomra az a mód, ahogy kialakította a túlélés technikáját.” Az ügyvédet még a legérzékenyebb témákkal kapcsolatban sem lehetett rávenni, hogy érzelmi tartalommal telített nézetnek adjon kifejezést. „Például nemcsak szenvedély nélkül tárgyalta, hogy a németek mit műveltek a zsidókkal, hanem még azokat az érveket is el tudta mondani, amiket a nácik hoztak fel antiszemitizmusuk mellett, és bizonyos mértékig hihetően csengett a hangja.” *A revizionista történészek újabb kutatásai perdöntőén bizonyítják, hogy a zsidók rendkívüli módon felnagyítják háborús veszteségeiket, politikai és anyagi előnyök céljából. Ezért természetesen a magyarországi zsidóság veszteségeit is szándékosan felnagyítják. A hazai zsidóság veszteségeiről pontos adatok nincsenek, de a revizionista becslések 30-40 (legfeljebb 50) ezerre teszik a magyarországi zsidóság veszteségeit. (A kiadó megjegyzése.) Mi történt 65 évvel ezelőtt? Ez a hónap rejtette magában a magyarság boldog ünnepét. Végre megértek a reményvetések: az ország immár a felvidékkel együtt leírhatatlan örömben ujjongott. 2-án hangzott cl Bécsben a döntés, amely nekünk ítélte a magyarlakta Felvidéket. 7- én Csallóközbe, Rozsnyóra, Beregszászba érkeztek csapataink. 8- án Budapestre utazott Rothermerc lord, hogy részt vegyen a kassai bevonuláson.- Párizsban, egy Grünspan nevű aljas galíciai, zsidó siheder, lelőtte a német követség tisztviselőjét (von Rath), akinek máját roncsolta szét a gyilkos golyó. Németországbana népharag felperzselte a zsinagógákat és a zsidókra egymilliárd bírságot vetettek ki. 10-én meghalt Kernál Atatürk. 11- én vonult be a magyar katonaság Horthy Miklós kormányzóval az élen- Kassa városába, a kormány tagjainak és a közélet kitűnőségeinek jelenlétében.- Hetek óta erősödött a ruszin fölkelés. 12- én tartotta a két Ház, ünnepélyes ülését, amelyen a főrendek és a képviselők egyhangú ünnepélyességgel szavazták meg a Felvidék visszacsatolásáról szóló törvényjavaslatot.- Rendeleti úton több lapnak megvonták az engedélyét, el kellett némulnia a trágár tartalmú Új Magazinnak és megszűnt a poshadt erkölcsű Színházi Elet is. 22-én hatvan képviselő kilépésével kettéhasadt a Nemzeti Egység Párt (NÉP). 25-én Fiala Ferenc: „És mégis győzünk" című cikke miatt elkobozták az Összetartást. 1-én jött a hír Romániából, hogy Zelea Codreanut, a Vasgárda volt - tízesztendős kényszermunkára ítélt - vezérét tizenhárom társával együtt, szökési kísérlet közben agyonlőtték.- Napvilágra kerültek az Imrédy-kornány első szociális rendelkezései - a kisemberekre vonatkozóan - a születési segélytől, a családi pótlékról, az álláshalmozások megszűntetéséről és a tisztviselők temetkezési illetményéről.- Rátz Kálmán (huszárkapitány, közgazdasági író - ez tőlem, B.F.) országgyűlési képviselő belépett a Hungarista Pártba, mely jelentős erőgyarapodást okozott a magyar nemzetiszocialista mozgalomban. 5-én megnyílt a magyar-cseh határon az áru- és postaforgalom valamint fokozatosan megindult a vasúti közlekedés is.- Csehország élére a gonoszlelkű és külföldre emigrált Benes Ede helyére Hátha Emil dr. került az elnöki székbe.- Franciaországban a konrunisták által sugalmazott sztrájk kudarcba fulladt.- A zsidókérdés láza tovább rázta Európa egész testét. A letelepülést célzó Madagaszkár ötletét, újabb és újabb helynevek bővítették ki. Szó volt Ausztráliáról. Chiléről, Kenyáról, sőt Mexikóról is. A belpolitikai események azt mutatták, hogy a szétporladó rendszer, agóniájával küzdött, ellenben a nemzetiszocializmus diadalmasan élt a lelkekben és az eltűnő 1938-as esztendő peremén, így mosolygott fel: Jövünk, itt vagyunk és győzedelmeskedünk a magyar nép boldogulása jegyében! Vége Forrás: Első Nyilas Kalendárium. Felelős kiadó: Fiala Ferenc. Összetartás kiadása. 1938. Összeállította: Bellák Frigyes (Szombathely). Csontos Péter (Budapest), forrásfelkutatása alapján
