Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
tflTtVAKÖkt HIT El ERKOICI 7. oldal A TISZTÍTÓTŰZ ÉS A POKOL ( E tanulmányrészlet a keresztény ember számára nélkülözhetetlen tényeket tudatosít. Szerzője a Szent X. Piusz Papi Testvériség Jézus Szíve Papszemináriumá"-nak - Zaitzkofen, Németország - teológiaprofesszora.) A tisztítótűz Egy tisztulási hely, ahol azoknak kell szenvedniük, akik haláluk pillanatában ugyan a megszentelő kegyelem állapotában voltak, de bűneikért kiérdemelt összes büntetésüket még nem töltötték le. Létezése katolikus dogma. A Szentírás ezt mondja: „szent s jámbor gondolat... a halottakért imádkozni...., hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2 Mák. 12,46). A keresztények ezért minden időben imádkoztak halottaikért és lelkűk üdvösségére szentmiseáldozatot mutattak be. Erre már a legkorábbi időkből is vannak bizonyítékaink. Ezeknek a gyakorlatoknak azonban semmi értelmük nem volna, ha nem lenne tisztítótűz, hiszen a mennyország szentjeinek nincs szükségük imáinkra, a pokol elátkozottjainak pedig ezek semmit nem használnak. Már a józan megfontolás is azt mondja, hogy ésszerű dolog egy tisztítótűz létezése, hiszen bár sokan halnak meg Istennel megbékülve, de ezek közül sokan életükben mégsem törődtek eleget lelki üdvükkel, és nem igyekeztek vezekelni bűneikért. Ezért ők még nem készek arra, hogy a végtelenül szent Isten színe elé lépjenek, hanem lelkűk tisztulását, melyet a földön elhanyagoltak, még be kell pótolniuk. Bár a protestantizmus általában nem fogadja el a tisztítótűz létezését, a protestáns K. A. Hase-nek el kell ismernie: „A legtöbb haldokló túl jó a pokolra, de biztosan túl rossz a mennyországra, nyíltan be kell vallani, hogy e kérdésben a reformált protestantizmusban homályosság uralkodik.” Néhány szent, kinek természetfölötti tudás adatott a tisztítótűzről, arról biztosít bennünket, hogy a megholt lelkek maguktól rohannak a tisztítótűz lángjaiba, mivel világosan felismerik, hogy a maguk tökéletlen, foltos állapotában nem léphetnek Isten boldogságos látására. A tisztítótűzben szenvedő lelkek biztosak lelkűk üdvösségében. Ennek ellenére helytelen dolog lenne a tisztítótüzet könynyedén venni, hiszen a szentek arra tanítanak, hogy a tisztítótűz kínjai nagyon nagyok. Maga a legenyhébb szenvedés ott súlyosabb, mint az evilági legnagyobb kín. Genovai Szent Katalin mondja: „Aki ezen a világon kitölti büntetését, az néhány fillérrel egyenlíti ki ezer dukátos tartozását. Aki azonban bűneiért csak a következő életben vezekel, az néhány fillér helyett ezer dukáttal fizet.” Isten tehát bőkezűen jutalmazza a földön önként viselt szenvedéseinket és áldozatainkat, és kevéssel is megelégszik. A tisztítótűzben azonban az igazságosság egész szigorát el kell tűrni. Emellett a tisztítótűzben a szenvedést mindennemű megszakítás nélkül kell elviselni, míg ebben az életben még a legnagyobb kín is vigasztalással és szünetekkel súlyt bennünket. A tisztítótűz szenvedései biztosan különböző súlyosságúak annak az állapotnak megfelelően, melyben a lélek halála pillanatában volt. Egyes lelkek éppen csak átmennek a tisztítótűzön, másoknak viszont nagyon sokáig kell ott maradniuk: évekig, évtizedekig vagy akár évszázadokig. A szegény lelkek fő büntetése az Isten látásától való megfosztottságuk. Mikor a lélek elhagyja a testet, minden tévedés és szétszórtság megszűnik. A lélek akkor egész pontosan felismeri, hogy csak Isten a célja, hogy mindenen felül egyedül ő méltó a szeretetre, és semmi egyébnek nincs értelme. Ezt az Istent még nem birtokolhatni, látására talán még sokáig várni, jelenti a legnagyobb kínt a tisztítótűz lakói számára. Ehhez jönnek még más büntetések, azoknak a bűnöknek fajtája szerint, melyeket a lélek földi életében elkövetett. Miként azt fentebb már láttuk, a szegény lelkek önként mennek a tűzbe. Ezért súlyos szenvedéseiket a legtökéletesebb megadással tűrik, anélkül, hogy perlekednének vagy morognának miatta. Ezáltal a szenvedések türelmes elviseléséhez példaképül szolgálnak számunkra. Próbáljunk meg segíteni nekik azzal, hogy imádkozunk értük, búcsút nyerünk számukra és misét mondatunk érettük. Ezzel enyhíthetjük és megrövidíthetjük szenvedéseiket. A szegény lelkek meg fogják nekünk ezt hálálni azzal, hogy majdan ők járnak közbe érettünk. „Ha lelkünket a katolikus Egyházzal összhangba akarjuk helyezni, akkor igazi jámborsággal kell megemlékeznünk a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkekről, hiszen minden valószínűség szerint mi magunk is több-kevesebb időt ott fogunk eltölteni - vágyjunk erre, ez kiválasztottságunk jele lesz. Ha mi Isten szentségét és hasonlíthatatlan tisztaságát fel tudnánk ismerni, nem csodálkoznánk, hogy ő tökéletlenségeket fedez fel bennünk, melyek nem egyeztethetőek össze a Legszentebb Szentháromság szentségével.” (Lefebvre érsek, Lelki útmutató, 81. oldal). A pokol A pokol létezése a kinyilatkoztatásban egyértelműen szerepel. Üdvözítőnk gyakran beszél a pokolról, hogy óvjon bennünket tőle: „Ha jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, és vesd el magadtól, mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára vettessék” (Mt. 5,29). „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani” (Mt. 10,28). És a farizeusoknak ezt kiáltja oda: „Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését?” (Mt. 23,33). Ezen túlmenően Isten látomásban számos személynek megmutatta a poklot, mint például a Fatima-i gyermekeknek: „A Szent Szűz kitárta karjait... Mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki... Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek... Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott. Hála legyen Égi Anyánknak, aki korábban megígérte nekünk, hogy a mennybe vezet bennünket. Ha ez nem lett volna így, akkor azt hiszem, az ijedtségtől és döbbenettől meghaltunk volna” (Lucia nővér Fatimáról beszél, 100. o.). A pokol az isteni igazságosság egyik követelménye, mert ezen a földön az igazságosság nem mindig érvényesül. Naponta olvasunk például borzalmas gonosztettekről, gyilkosságokról, gyermekek szörnyűséges bántalmazásáról, megerőszakolásokról stb. A tettesek gyakorta nem kapják meg méltó büntetésüket. Nem igazságos dolog akkor, hogy van pokol? Milyen elképzelésük van azoknak az igazságról, akik úgy vélik, hogy nincs pokol, hanem mindenki a mennybe jut? De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: a pokolba nem csak a gyilkosok és veszélyes bűnözők kerülnek, hanem olyanok is, akik más súlyos bűn által elfordultak Istentől, és ezt őszintén nem bánták és nem gyónták meg (ahogy lehetőségük nyílt erre). A pokol büntetései szörnyűségesek, és semmilyen földi kínhoz nem hasonlíthatóak. A legsúlyosabb büntetés az Istentől való elvetettség, az Isten boldogságos látásából való kirekesztettség. Ha az ember evilágon nem is szenved az Istentől való elválástól, a pokol kárhozottjai már világosan tudják, hogy Isten számára teremtettek, hogy minden, amiben részük volt Istentől származott, és hogy egyedül Isten az, aki létüknek értelmet adhat. De mivel ők elfordultak Tőle, rettenetes meghasonlottságban, belső ellentmondásban élnek. A kárhozottak másik fenyítése a démonoknak való teljes kiszolgáltatottságukból áll. Mivel földi életükben a démonokat követték, most megérdemlik, hogy ezek kínzásától szenvedjenek. Hogy mit jelent ezeknek a gonosz szellemeknek védtelenül kiszolgáltatva lenni, arról talán valamelyes fogalmat kaphatunk a megszállottakról szóló leírásokból. Végezetül a kárhozottakat a pokolbeli tűz is kínozni fogja. Az Üdvözítő az Utolsó ítéletkor így fog hozzájuk szólni: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett és az ő angyalainak” (Mt. 25,41). És Jézus más alkalommal ezt mondta: „...jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre” (Mk. 9,43). Az az ellenvetés, mely szerint tisztán szellemi lények, mint amilyenek a démonok vagy a lelkek, nem szenvedhetnek anyagi tűzlől, nem tartható fenn. Ha a lélek ebben az életben annyira össze van kötve a testtel, hogy a test szenvedései az ő szenvedései is, akkor az is lehetséges, hogy ő is szenvedjen a tűztök Az igaz, hogy a tűznek nincs természetes ereje, amivel a léleknek árthat. De a pokolbéli tűz Isten büntető eszköze, így Isten természetfeletti erőt adott neki. Ezenkívül a test feltámadása után a kárhozottak testükön is elszenvedik a tűz kínjait. Pater Matthias Gaudron Erkölcsi megújulást! A nemzet biztonsága Minden nemzet joga és kötelessége megvédelmeznie tagjait, azok életét, vagyonát és a nemzet közös tulajdonát. Ami a honvédelmet illeti, a bolsevista uralomnak sikerült morálisan lezülleszteni. Nekik egy magát lélekben megadó nemzet kellett, amelybe beolthatták, hogy ilyen hadsereggel úgy sem mennénk semmire, tehát szükséges a nagy testvér jelenléte és megszálló védelme. Ugyanerre a kisebbrendűségi érzésre építenek a szociálliberálisok is. Valljuk be, a mai magyar ifjúság jelentős részéből hiányzik a katonai szellem. Még a néhány hónapos szolgálatot is igyekeznek megúszni, pedig az alapvető honvédelmi ismeretek elsajátítására igenis szükség van. Nagyon elbíztuk magunkat úgy gondolván, minket úgysem érhet soha semmi vész, ami mindig máshol, mással történik. Ne feledjük, egy nép mindig akkor válik kiszolgáltatottá, ha elbízza magát. Ideje rádöbbennünk, hogy a következő évezred a felelőtlen emberi beavatkozás következtében a katasztrófák évezrede lesz. Minél inkább képes megszervezni egy nemzet tagjainak megmentését és megvédését, annál inkább leküzdi a rá leselkedő veszélyeket. Az önzésükben és jólétükben eltunyult népek csak későn döbbennek rá kiszolgáltatottságukra. A védelem erőt jelent, ami mint tudjuk, az egységben van. Egy nemzet akkor tud úrrá lenni a nehézségeken, ha képes egyazon cél érdekében, egy időben, helyen kellő erőt összpontosítani. Ehhez pedig szervezettség, fegyelem és önfegyelem szükséges. Nézzük, miként viszonyulnak a liberálisok e háromhoz. A magyar nemzet szervezettsége? Már a nemzet fogalma is elfogadhatatlan számukra, nemhogy szervezettsége. Ne is törődjön egyik a másikkal. A dunántúli a tiszántúlival, majd elvégzi a gátépítést az, akinek az a dolga. Az adóalany meg nézze az egészet a híradóból úgy, mintha egy másik földrészen történne. Fegyelem? Utálatos dolog, mely ellenkezik a liberális elvekkel. Önfegyelem? Még gátolná a személyiség szabad kibontakozását. Sajnos, napjainkra oda jutottunk, hogy ha tíz magyar fiatalt próbálnánk egy időben és helyen ugyanazon célból összehívni, abból felét hiába is várnánk. A túlzott, vagy logikátlan fegyelmezés az egyénből ellenérzést vált ki, amely a liberális oldal felé sodorja. Az egyes ember csak akkor fogadja el a fegyelmezést, ha tudatában van annak ésszerű és célszerű voltával. Az engedelmesség pedig nem vakfegyelemre és a bütetéstől való félelemre, hanem a saját akaratból való önfegyelemre kell hogy épüljön, illetve arra a felismerésre, hogy a magyar ember egyéni érdeke és a magyar nemzet érdeke nem lehet ellentétes. Értékszemlélet-váltás A liberális értékszemléletet megfigyelve láthatjuk, hogy miközben toleranciát hirdetnek és önmagukat a rászorulók támaszaiként tütetik fel, olyan szellemiség honosodik meg általuk a társadalomban, amely azt kettéosztja: sikeresekre és sikertelenekre. Ez még nem is lenne fő probléma, de világukban az sem okoz gondot, ha valaki más embereken átgázolva, azokat kijátszva, erkölcsi szabályokat semmibe véve válik sikeressé. A veszély pedig ebben az értékszemléleti torzulásban rejlik, és az általa létrehozott társadalmi kiválasztódásban, mert nem a hagyományos emberi értékeket tekinti mércének, hanem az ellenkezőjét. Amikor manapság szembesülük a modem világ elanyagiasodásával - azzal, hogy leginkább az anyagi javak határozzák meg, ki milyen ember (milyen autója van, mily drága ruhát hord, milyenek az ékszerei?) -, kérdés: fontosabb az anyag az erkölcsnél? Ha nemzetben gondolkodunk, akkor az elismerés a nemzetnek tett szolgálatért jár. Ha emberben gondolkodunk, a megbecsülést az emberséges magatartás, ha magyarságban, a dicsőséget a magyarságért való kiállás jelenti. A modem világban gyakran tapasztalhatjuk, hogy intelligencián csupán a megszerzett tudás mennyisége és a logikai öszszefüggések felismerésének gyorsasága értendő. Az intelligencia, mint a viselkedéskultúra meghatározója, mellékessé vált. Olyan értékszemléletre van szükségük, amely alapja a nemzet erkölcsi megújulásának. Ha különbek akarunk lenni másoknál, olyan viselkedéskultúrára van szükségük, amely másoknál különbbé tesz. Mészáros Károly
