Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
mrrvAKOfct 5. oldal macrnnoK n KriRPhT-mtpencÉBen Nyékhegyi István A Trianont előkészítő hazaárulások leleplezése (1.) (Az alábbi, eredetileg 1938-ban megjelent tanulmány megismertet a Wersailles-i boszorkánykonyha szakácsművészetével. Az évtizedeken át szinte hozzáférhetetlen írás szolgáljon okulásul minden magyarnak, mielőtt kimondaná a „boldogító igent” a Trianonok Trinonjára, az Európai Unióra. -Ifj.T.L.) Nem akarok kitérni arra, hogy ugyanakkor, amikor a magyar baka oroszlánként küzdött az összes frontokon, amikor csapataink minden vonalon ellenséges területen állottak, idehaza egymásután jelentek meg mind gyakrabban és gyakrabban azok a közvélemény megmételyezésére törekvő cikkek, amelyek mindenfelé a kishitűséget terjesztették a lelkekben. Nem akarok pellengérre állítani egyes olyan sajtóorgánumokat, amelyek oly nagy örömmel adtak helyt hasábjaikon ezeknek a frontbomlasztó közleményeknek, hirdetvén a harctereken vitézül verekedő magyar katonáinknak, hogy itthon feleségük, gyermekeik éheznek, rongyokban járnak, hogy ezzel a gálád hazugsággal a családjáért aggódó apát, magyar csapatokat demoralizálják, amely újságvállalatok nagyszerűen értettek ahhoz, hogyan kell megteremteni az összeköttetést a szabadkőművesség aranyhídja segítségével, az üzlet szemmel tartása mellett, azokkal a hatalmaságokkal, amelyek lesben állottak zsákmányra éhes szemmel, mikor foszthatják ki gyáván, minden kockázat nélkül a népek országújára kitett, gúzsbakötött, tehetetlenül vergődő, ezer sebből vérző hajdani Nagy Lajos Magyarországát, amelynek partjait valamikor három tenger nyaldosta. Nem akarok azon újságközleményekre még csak gondolni sem, amelyeket tízezerszámra szórtak le csapataink fölött a harctereken, s amely az első lökést adta meg, hogy a magyar baka eldobja fegyverét, megtagadja az engedelmességet, és haza szökjön, mert nem akart idegen érdekekért harcolni, nem akarta családját bizonytalanságban hagyni. Nem beszélek a hírhedt, magukat felekezet nélkülieknek valló zsidó főiskolai hallgatókból összetoborzott Galilei Kör szégyenletes, az általános felfordulást, gondosan és fáradhatatlanul előkészítő gonosz munkájáról, mert nem akarok fájó sebeket érinteni, nem kívánom a múlt szellemeit még azzal sem kitüntetni, hogy felidézésükkel háborgassam lelkiismeretfurdalást sem érző isteni nyugalmukat. Ellenben bizonyítani kívánom a Páduában 1918. november 3-án az entente hatalmak és az Osztrák-Magyar monarchia között kötött fegyverszüneti szerződés 3. pontjával (Protocole deconditions d'Armistice entre les Puissances et Assaciées Alliées et l'Autriche-Hongrie.), hogy Magyarország történelmi határainak megváltoztatására a szövetséges és társult hatalmak sohasem törekedtek, bizonyítani kívánom, hogy a megkötendő béke alapjául ez a páduai Diaz-féle fegyverszüneti szerződés szolgált volna, amelyről Franchet d'Esperay is tudott, és ennek isme-retében utasította el magától a tárgyalást kérő Károlyi Mihály vezetése alatt előtte megjelent magyar küldöttséget, mint akinek nincs arra felhatalmazása a párizsi legfelsőbb haditanácstól, lévén attól egyedül Diaz tábornok megbízva azzal, hogy a monarchia és annak összes ellensége között megkötendő fegyverszünetet perfektuálja, hogy a Pádu-ában létrejött megállapodást felrúgó újabbegyezményt kössön. Természetesen, amikor Károlyiék nem tágítottak és kifejezetten hangsúlyozták, hogy a szövetséges és társult hatalmak részére önkéntes jogfeladással a páduai szerződésnél sok-kai kedvezőbb feltételek felajánlását hozzák magukkal volt kész Franchet d' Esperayt ezzel a szánalmas excursióval szóba állani nem tudva megállani, hogy Károlyiék előtt nyíltan is ne nyilvánítása irányukban érzett mélységes megvetését, amikor azok hazaárulásukról tanúbizonyságot tettek. Most, kereken 20 esztendő lefolyása után, amikor nemcsak a velük barátságban álló Olaszország, hanem Anglia, sőt Franciaország illetékes tényezői is tudatában vannak annak, hogy a Magyarországot feldaraboló békeszerződés a legszörnyűbb igazságtalanságok egyike volt, mert a trianoni szörnyűséget a leggaládabb félrevezetések, a tényeknek tudatos meghamisítása szülték, alkalmasnak vélem arra az időt, hogy az ismertetendő bizonyítékoknak, mint megfelelő konkrét jogalapnak felhasználásával a békeszerződések revízióját szorgalmazzuk a Tokio-Berlin-Róma-Belgrád tengely jogos igénybevétele mellett, amelynek következményeként Jugoszlávia barátságát is fokozottabban tapasztalhatjuk. Bizonyítani kívánom, hogy a legszörnyűbb sorozatos és tervszerű hazaárulások juttattak el bennünket arra a gyászos lejtőre, amelyen fokról fokra süllyedtünk lefelé midaddig, amíg Horthy Miklós nem vette kezébe Szegeden a nemzeti hadsereg fővezérletét, és hogy nekünk azokkal a hazaárulókkal semminemű érdekközösségünk nincsen, akik mindennemű emberi érzésből kivetkőzve Károlyi Mihály, Kún Béla és társai név alatt garázdálkodtak a nemzeti ugaron, béklyóba verve minden szabad megmozdulást és pusztították a nemzet erkölcsi birtokállományát, magukat önként felajánlották külső ellenségeink szolgálatába, akik őket emiatt nyíltan megvetették, mégis felhasználták a kedvező lehetőségeket, hogy megszállhassanak egy ezer esztendős történelmi múlttal rendelkező államot, szétdaraboljanak egy ideális geográfiai egységet, amelyet a Kárpátok koszorúja övezett, amelynek folyamrendszere egyenesen predesztinálta térületeinek megtartására, ahol azonban felborult a belső rend, megszűnt minden erkölcsi felfogás, amely hazaárulásokban élte ki magát és így veszedelmet jelentett a környező államokra is. A magyarsággal semminemű érzelmi közösségben nem álló érdektársaság, amely bitorolta a hatalmat minden jogalap nélkül, felrúgva a történelmi múltat, a csőcselék szabad prédájává engedve mindent, ami annak előtte szent volt, sutba dobva az ezer éves hagyományokat, a magyar alkotmányt, a Szent Koronát csak a maga pünkösdi királyságának emelt oltárokat és nem törődött azzal, ha utána az özönvíz nyeli el a magyar népet. A szövetséges és társult hatalmak a kommunista veszedelmet lokalizálandó Európa közepére a változott magyarországi helyzet folytán, ellentétben előző felfogásukkal, a kis entente nyomására belementek most már abba, hogy csapataikkal azok megszállják az ország legnagyobb részét. Most pedig átadom a szót Ajtay József ny. közigazgatási bírónak, aki a Magyarság karácsonyi számában Franciaország és a trianoni kényszerbéke cím alatt megjelent feltűnést keltő cikkében a következőket mondja: „Közeledünk kétévtizedes évfordulójához annak a merényletnek amelyet a monarchia, de különösen Magyarország feldarabolásával a páriskörnyéki békeszerzők nemcsak Magyarországgal és Ausztriával, nemcsak a józan ésszel és az elemi igazsággal szemben, de a Duna-medence népei, Európa békéje, sőt, saját jól felfogott érdekük ellen is elkövettek. Hogyan és miért történhetett ez a hihetetlen szörnyűség? Kinek milyen része volt az elkövetett bűnben, hogyan és miért zuhantunk bele a trianoni szakadékba, amelynek mélységéből még mindig nem tudunk kimozdulni? Minderre a magyar közvélemény szabatos, tárgyilagos, világotderítő választ ma sem tud kapni. Nincs, aki a történelemtudós tárgyilagosságával a nemzet őszinte tájékoztatásának szükségétől áthatottan, világos, összefüggő, egységes képet tárna elénk, feldolgozva azt a rengeteg hivatalos, félhivatalos anyagot, számtalan naplójegyzetet, emlékiratot, ami azóta e kérdésre vonatkozóan a külföldön nyilvánosságra került. Mintha a magyar közvélemény nem is kívánná a könyörtelen igazság felderítését, mintha attól tartana, hogy a fátyol fellebbentése a történtekről megfosztaná a gondolkodásában mélyen gyökeret vert illúziók narkotikumától, amelynek bódító hatása alatt eddig oly kényelmesen ölhetett kezekkel, lelkiismereti furdalásoktól nem riogatva várhatta, a nagy csodát: a trianoni szömyítélet feloldását, a nagy pör újrafelvételét és az igazságos jóvátételt: Vajon nem attól félünk, hogy minden mélyebb betekintés a trianoni rejtélybe az önmagunk előtt eddig gondosan rejtegetett hibáinkra, mulasztásainkra, sőt bűneinkre is fényt derít, nem csak a másokéra, és ezeknek végzetes szerepét vetíti elénk abban a tekintetben, hogy ellenséges szomszédaink a párisi béketárgyalásokon miért arathattak oly könnyű győzelmet felettünk és miért fonhattak olyan hurkot nyakunk köré, amilyet éppen akartak? Talán nem akarjuk látni mindezt, mert „mea culpa”ra kényszerítene, és nem engedné többé, hogy egyszerűen és kizárólag Wilson, Clemenceau, vagy Lloyd George nyakába varrjuk a trianoni bűnt. Kizökkentene a tétlen csodavárásból, az igazság önmagától való győzelmébe vetett hitből, és arra serkentene, hogy a múltnak tanulságai - bármily keserűek is -, levonjuk, mulasztásainkból és hibáinkból okuljunk és most már világosan látó szemmel cselekvőén próbáljunk kiemelkedni a trianoni szakadékból. A múltnak leplezetlen ismeretére nekünk, sanyarú sorsban vergődő trianoni magyaroknak van leginkább szükségünk, ha nem akarunk továbbra is egy helyben topogva, elsorvadni a trianoni mélység fenekén. Legtöbben és a legtöbbször Franciaországot okolják a ránkszakadt szörnyű csapásért. Kizárólag Clemenceaunak, a francia tigrisnek műve volt - ezt hangoztatják - Magyarország könyörtelen feldarabolása és részeinek prédául dobása Franciaország éhes kis csatlósainak. Ugyanezt hirdetik másrészt a kisantant részéről is, mondván, hogy „Trianon Franciaország műve és így francia érdek és egyben erkölcsi kötelesség is Trianont mindenáron fenntartani. Aki tehát revíziót mer követelni, az beleütközik a kontinens legerősebb államának szuronyerdejében.” Mindezt sokan megerősítve látják azzal is hogy az elmúlt két évtized alatt a legmerevebben Franciaország ragaszkodott a trianoni és saint germaini status quo fenntartásához. A hivatalos francia külpolitika valóban ezt cselekedte, amint erre éppen a Magyarság mutatott rá ismételten leplezetlen nyíltsággal, a legélesebben elítélve a francia érdek szempontjából is érthetetlen és a legnemesebb francia hagyományokat egyenesen megcsúfoló ezt a magatartást, amely különben a legkiválóbb független szellemű francia írók, publicisták és politikusok részéről is számtalanszor részesült megbélyegző bírálatban (Daniélon, De Monzie, Desthieol, Tisseyre Fabra-Lute, Morhard, Margueritte, De Bonnefon, DuPuis, Esray, Dami, Barthélémy, Donmerque, Gobrou, Labradelle, Roux, Debous Pozzi, Allizé, De Vienn, Fiandin, stb.) (Folytatás a következő számban) Ebéd éhező kárpátaljai gyerekeknek A beregszászi 6. számú magyar iskolába járnak a város szegény gyerekei. Egy őszvégi reggelen végigkérdeztem a gyerekeket, hogy ki mit reggelizett. Bizony visszatérő válasz volt, hogy olajos kenyeret. Sokan tízóraira is ezt hozták magukkal, mint nálunk a háború után. Aztán volt 25-30 gyerek, aki nem reggelizett, de tízórait sem hozott magával, ők déli egy óráig étlen-szomjan ülnek az iskolapadban. Rajtuk szerettem volna segíteni a tízórai akcióval. Adományokból összegyűjtöttem 20 ezer forintot. Margarint, májkrémet vettünk, hozzá mindennap friss kenyeret, főztünk hozzá teát is. Micsoda örömmel vonultak le a nagyszünetben tízóraizni. S még utána is meghúzódott egy-egy gyerek a tanári ajtaja mellett, s szerényen érdeklődött, nem maradte még egy szelet kenyér. A Simon gyerekek fent laknak a Beregszász melletti hegyen, Kuklyában. Naponta 12 kilométert gyalogolnak. Délután négy órakor megtátogattak a beregszászi szállásomon, s kiderült, aznap még semmit sem ettek az iskolai tízórain kívül. Édesanyjuk elment a piacra árulni, s a mára főzött ebéd már tegnap este elfogyott. Kenyér sem volt otthon, a sajt, szalámi számukra megfizethetetlen. így nyelték az éhkoppot, majd este esznek, ha édesanyjuk elkészíti a hústalan, káposztából vagy krumpliból, babból álló ételt. Egy édesanya írja Nagybolzsováról: „Gondoltam, hogy nagyon nehéz lesz négy gyerekkel, de hogy ennyire leszegényedünk, azt azért nem hittem volna. Sajnos, odáig jutottunk, hogy még kenyérre sem jut. Most, hogy három iskolásunk van, majdnem egész kenyér kell nekik a táskába, nem beszélve a zsírozóról. Azért bátorkodtam írni, mert szeretném, ha a gyerekek eljutnának Magyarországra. Nagyon szégyellem, hogy ilyen koldulásra kényszerültünk, de ez sokat segítene rajtunk (A karitászban felöltöztetjük a gyerekeket.) Itt a tél, de se meleg ruhánk nincs, se tüzelőnk, de a jó Isten segítségével csak alakul majd, és jobbra fordul a sorsunk. A férjem már ötödik hónapja távol van tőlünk, bent Ukrajnában dolgozik, s csak novemberben jön haza. Munkájukért terményt és olajat fognak kapni. Pénzt nem tud fizetni a kolhoz. Elnézést a csúnya írásért, de gyertyafénynél írok. Mostanában kikapcsolják a villanyt este és regget is.” Másnap meglátogatott az édesanya Beregszászon. Reggel már nem vott kenyerük. A gyerekek is káposztalevest ettek. Tízórai nélkül ülték végig a hat órát az iskolában. Ebédre megint az üres káposztaleves maradéka várta őket. Nem üres, mondja az édesanya, ha nem is hús, krumpli van benne. Kárpátalján nagyon sok éhező magyar gyerek van. Megpróbálok minél több gyereknek ebédet befizetni az iskolában, már ahol van főzés. A Los Angeles-i 103. számú Tollas Tibor Fetnőttcserkész Csapat 1000 dollárt küldött Ebből a beregszászi 6-os magyar iskolában 40 gyereknek befizettem az ebédjét, egészen az iskolaév végéig. Más adományokból a kígyósi iskolában 10 gyereknek, a mezőkaszonyi iskolában pedig tízórait készítenek a legszegényebb gyerekeknek az adományokból. Egy gyerek havi ebédje ezer forint. Aki tudná vállalni 2-3 gyerek havi ebédjének a befizetését, azt kérjük, küldje el adományát a Szent Adalbert Misszió Alapítvány számlájára: 1020 1006-5001 5676, ezt a Kereskedelmi és Hitelbanknál vezetik. Isten áldása kísérje minden támogatónkat! A Atányi László tanár 1119 Budapest, Etele út 23. Telefon: 203-3201, Honlap: www.extra.hu/atanyilaszlo E-mail: atanyi.laszlo@freemail.hu
