Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
WîîVAKOfct 3. oldal ÚJ IMI ÉRTÉ ICC (T TORTERElCm-folytatás az előző oldalról - zását és a sebesültek nyögését, akik alig tudtak mozogni a kötésük és gipszük miatt. A tábori ágyról odamászott az anyjához a frissen amputált lábú fiú, hogy védje őt. Aztán jött az, ami mindenen túltett: az egyik orosz elővette a pisztolyát, és előbb a fiút, majd az anyját lőtte fejbe. Ezek után nevetve dobták ki a holttesteket a töltésre. Megbénultam, és visszatarthatatlanul zokogni kezdtem. Akkor értettem meg, hogy tényleg »felszabadítottak« bennünket." (G. Williamson: A hűség a becsületem. Bp. 1998. 196-197.) Az Istent, hazát családot lényegének tekintő nemzetiszocialis világnézet elfogadhatatlannak tartotta a bolsevizmus európai jelenlétét. Nem az orosz katonák, hanem a bolsevizmus ellen állította hadba a német, magyar, olasz és a velük világnézetileg szövetséges nemzetek fiait. Ezekről a honvédekről - főleg a Waffen SS kötelékében állókról - írja a nemzetiszocializmussal saját bevallása szerint sem rokonszenvező Gordon Williamson, hogy „objektíve a hadtörténelem legnagyobb kitartással, odaadással, hatékonysággal harcoló katonái közé tartoztak.” Erre az a nemzetiszocialista világnézet kötelezte őket, amelynek eredményeit kénytelen elismerni: „1933. januárjában Hitler hatalomra került, melyből fiatalemberünk valószínűleg annyit érzékelhetett csupán, hogy az utcáról eltűnt az erőszak, apja ismét munkát kapott, s családjának nem kellett nélkülöznie többé. Valóban: a nemzetiszocialísták rövid időn belül helyreállították a rendet, az inflációt leszorították, s felszámolták a münkanélküliséget. A német nemzet, melyet a győztesek békéje megnyomorított és megalázott, új életre kelt. Mindezek után az lett volna különös, ha a német fiatalságot hidegen hagyják a nemzetiszocialisták sikerei.” Vonzotta a német nemzet fiait az, hogy „elit alakulatnál” szolgálhattak a Waffen SS soraiban. Testileg lelkileg megnemesítette őket a nemzetiszocialista hadsereg megparancsolta nagyon kemény kiképzés, a feltétlen engedelmesség, becsületesség, bajtársiasság, szóval „a legszigorúbb erőnléti és faji követelményeknek” való megfelelés. Gordon Williamson kollégája, John Lukacs szintén elismeri Hitler kivételes szellemi képességeit, műveltségét, elvhűségét, hazaszeretetét, művészi hajlamát. Olyan kutatók, mint például Johannes Öhquist vagy Lovass János, rámutattak arra, hogy a weimari nyomorból csak egy olyan világnézet tudta kiragadni a német nemzetet, amely a magántulajdon, az istenhit és a szociális érzék összhangját tekintette lényegének. Világtörténelmi tény, hogy a nemzetiszocialista és a hungarista hadseregnek ez adott erőt a világháború végső perceiben is. A szovjet és angolszász rémhírterjesztők ezért képtelenek voltak megadásra kényszeríténi az antibolsevista nemzetek hadseregeit. Hiszen 1945-ben nem legyőzték ezeket a hadseregeket, hanem csak kiütötték kezükből a fegyvert, anélkül, hogy a második világháborút előidéző problémákat megoldották volna. A bolsevista és liberális történészekkel ellentétben a nemzetiszocialista és a hungarista világnézet előítéletmentes kutatói méltán mutathatnak rá arra, hogy a második világháború teljesen eltér a világtörténelem minden addigi háborújától. Ennek okát azonban nem a világháború civilizációs körülményei-ben, anyagi és technikai erőfeszítéseiben látják, hanem a világháborút kirobbantó erők világnézeti versengésében. Mert mi volt a második világháború célja? Kontinenseken belüli területrendezés? Eszmei színezetű hatalmi harc? Netán addig ismeretlen fegyvernemek bevetési kísérlete? Noha mindezektől valóban nem volt mentes a második világháború sem, lényege mégsem a felsoroltakban rejlik. A második világháború ugyanis két világnézet harca volt. Az egyik oldalon az Istent, hazát, családot tisztelők, a másik oldalon az ezeket tagadók álltak. Habár az ókori és középkori világban is voltak világnézeti hátterű háborúk, az istenhívők és istentagadók azonban korábban sohasem fordultak szembe egymással annyira, mint századunkban. Filozófusok, művészek és politikusok nem ok nélkül hangsúlyozzák éppen a huszadik században, hogy a korunkat meghatározó világnézeti versengésből senki sem maradhat ki. Vagy hős lesz valaki, vagy áruló, de nem lehet középszerűnek lenni. Az istenhívő világnézet katonái bebizonyították, csak az lehet hős, aki Istenben, hazában, családban egyaránt hisz. Aki bármelyiket is elveti, az az ellenkező világnézetet választja. A nemzetiszocialista és a hungarista honvédek a természeti törvényt, a Tízparancsolatot vésték szívükbe a fronton is. Hittek a lélek halhatatlanságában. Ezért többre becsülték a kultúrát a civilizációnál. A kultúra a szellemi lelki képességek érvényesítése a legmagasabbrendű életcélért, Krisztus követéséért. A civilizáció ennek anyagi és technikai tükörképe. Eszerint például civilizált embernek minősül, aki ápolt külsejű. A kulturált ember ennél több: az embert eszes lénynek tekinti, és nem akarja a külső megjelenést az emberi nem lelki-szellemi létmivoltával szembeállítani. Aki kulturált, a szellemet magasabb-rendűnek tartja az anyagnál, ennélfogva se nem materialista, se nem idealista, hanem realista. A magyar és német katonák a szó igazi értelmében kulturáltak voltak. A háború poklában is elsősorban a szenvedő néptársakat sajnálták, és nem a lerombolt házakat. Azok ugyanis igen rövid idő alatt helyreállíthatok, de az erkölcsi és szellemi romlás már nem. Maga Adolf Hitler nem a lerombolt német városokat sajnálta leginkább, hanem a német nép szenvedéseit, véráldozatát. Tisztában volt azzal, hogy a faji képességek állandók a történelemben. 1944. december 4-én Szálasi Ferenccel folytatott megbeszélése alkalmával kijelentette: „Aki nem adja fel saját magát, az érvényesül, mert létezik a világon egy felsőbbrendű törvény, amely a népek életrevalóságát mérve tesz igazságot. Itt úgyszólván bibliás hittel lehetne az igét idézni. Amíg csak egy igaz ember van a népben, nem pusztul el a nép. Az akarat, a kitartás erejével és a hit szilárdságával a legnehezebb sorsot is le lehet bírni.” A kitörésben résztvevők azért viselték el a bolsevisták megaláztatásait, mert tudták, ellenségeik a természetes erkölcsi világrenddel nem tudnak leszámolni. Kiüthet-ték kezükből a fegyvert, de nem irthatták ki lelkiségükből az ellenállás természetadta ösztönét. E katonák számára ismeretlen volt a liberális világrendszer kierőszakolta „világnézeti semlegesség”. Ezért vitathatatlan tény, amit egy bencés teológus, Borián Elréd nemrégiben írt: „a legpéldásabb fegyelem, nemzettudat a náci Németországban és a háborúra készülő Japánban volt.” A kitörés katonái tehát az Isten-haza-család egységéhez mindhalálig hűek maradtak, mert ők az örök szellemi és erkölcsi forrásokból merítettek. Teljesen idegen volt tőlük a bolsevista szovjet és a liberális angolszász életszemlélet, amelyet a maga tragikomikusságával érzékeltet egy 1944-ből fennmaradt „vicc”: „Dél-Olaszországban az egyik Roosevelt-gengszter mellbeüt az utcán egy olaszt és elveszi tőle az óráját. Az olasz megindultan mondja:- Uram, önök azt ígérték, hogy a szabadságot hozzák ide...- A gengszter elröhhenti magát: Hát nem hoztuk? Látja, itt még ilyesmit is szabad.” Mi az életszentség? „Szent? Akkor biztosan sokat imádkozik, böjtöl, sanyargatja testét, és minden misén részt vesz!” Az 1789-es francia forradalom óta a Talmud megszállottjai ezt a téves hitet próbálják elhitetni az emberiséggel. Felfogásuk szerint például „Az Ur törvénye lebegjen a szemed előtt!” tanítást az követi, aki a jeruzsálemi siratófal tövében bőr imaszíjakkal homlokára kötözi a Tóra kicsinyített mását, hogy az szeme előtt „lebegjen”. Mennyire más a Krisztus Anyaszentegyházának dogmáit teljes egészében elfogadó nemzetiszocializmusnak a vallás értékéről vallott felfogása! A nemzetiszocializmus szerint is az ember és az Isten viszonya a vallás lényege. Nem a szertartás, a liturgia biztosítja a vallás természetfölöttiségét, hanem az erkölcsi törvények követéséhez nélkülözhetetlen önfeláldozás. A szertartás, a liturgia csak eszköz Isten követésében, de egyik sem cél! Az erkölcsi törvényeket ugyanis nem helyettesítheti semmilyen liturgikus cselekedet. Vannak magukat vallásosnak mondók, akik szerint ha valaki minden vasárnap legalább egy misén részt vesz, máris eleget tesz Isten iránti kötelességeinek. Ha történetesen vasárnap délelőtt édesanyja haldoklik, akkor is inkább elmegy szentáldozni. Meghalhat édesanyja, de misére csakazértis elmegy, mondván, hogy Istent jobban kell szeretnie édesanyjánál is. Aki így értelmezi Szent János apostol már idézett szavait a szeretet rendjéről, semmit sem ért Krisztus tanításából. A nemzetiszocializmus tanítása alapján az állapotbeli kötelességek teljesítésénél földi létükben nincsen fontosabb. A híres jezsuita teológus, Bangha páter is azt írta: „Nem az az igazi katolikus, aki sok apróságot tud s aki ott van minden processzión, novénán és triduumon, hanem, aki a hit, a kegyelmi élet s az evangéliumi erkölcs útján járva, jellemes viselkedésével mindenkinek javára s épülésére szolgál, aki teljesíti Isten iránti kötelességét, de nem marad el az emberi, családi, hivatali és hazafias kötelességek terén sem." Sem a vasámaponkénti szentmise, sem a rendszeres böjt, sem a mégoly gyakori gyónás, sem bármilyen szép ájtatossági akció nem mentesít az állapotbeli kötelességektől. És ez akkor is igaz, ha egyes papok mást tanítanak, így például nemrégiben egy jezsuita (Bálint József) elmélkedett a nemzetiszocialista katona kötelességteljesítéséről. Leírta egyik paptársa találkozását azzal a német SS-katonával, aki a Budapest egyik óvóhelyén haldoklott és örömmel vette a katolikus pap lelki segítségét utolsó órájában. „Nézze - mondta neki a pap -, maga már nem tud beszélni. Én úgyis tudom, hogy maga végigrabolta, kegyetlenkedte az egész háborút. Ezt most teljes szívéből bánja meg. Pár pillanat és ott áll az örök Bíró ítélőszéke előtt. Gondoljon most vissza egész háborúban töltött éveire, tett-e valami jót is?” „Igen - suttogta a haldokló - egyszer egy szegény, öreg, beteg lengyel asszonynak egy egész kenyeret adtam.” „Hát nézze, válaszolta az atya, ez a jócselekedet a maga dokumentje, igazolványa. Ezzel jelentkezzen az Úristen előtt és meglátja, irgalmas Bírójára fog találni.” Ez a „gyónásismertetés” teljes joggal háborítja fel a keresztény embert, aki az olvasottak alapján a következő kérdéseket kénytelen feltenni. Melyik katona nem „kegyetlenkedő”? Miért bűn a katonai hivatás? Egyáltalán mióta kell meggyónni a kötelességteljesítést? Bizony, az „Angyali Doktor”, Aquinói Szent Tamás nem ezt tanította. Álláspontja szerint minden teremtmény csak a saját létformáját megőrizve azonos önmagával. A kutya csak kutyaként azonos önmagával. Nát még mennyire érvényes ez az emberi nemre! Például egy magyar ember vagy magyar emberként él, vagy hitvány emberként. Egy magyar csak magyar módon lehet szent, mint Capistranói Szent János. És ez az Egyházon belül is érvényes. Egy ferences csak ferences módon lehet szent, egy domonkos csak domonkos módon, egy piarista csak piarista módon. Szent Tamás nyomán szentnek azt az embert tekintjük, aki egy bizonyos erény gyakorlásában tör emberfeletti magaslatokra. Nemcsak papok lehetnek szent életűek, hanem világiak is, akik például a hazaszeretet terén emelkednek az átlag fölé, mint apostoli királyunk, Szent István. Az 1945. február 11-i kitörés hősei ilyen értelemben voltak szentek: a keresztény és nacionalista nemzetek Európáját védték a bolsevizmus ellen. Ez volt számukra a legtökéletesebb istenszeretet és emberszeretet. A német és magyar katonák e közös célért egy szívvel, egy akarattal harcoltak a végsőkig, mert komolyan vették jelmondatukat: "Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át. "
