Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 2. szám
«.oldal RÉGI dl AGYAR HIÚIT uittvakökt Padányi Viktor Adalékok Szent István élettörténetéhez (2.) ISTVÁN ÉS VÁSZOLY Amilyen elkeserítő módszerességgel torzította el egy „katolikus Habsburg” irányzat politikai érdekvédelme Szent István első magyar király tiszteletreméltó, és programmatikusan magyar alakját azzal, hogy a sokoldalú és gazdag Szent István-i eszmekör óriási anyagából következetesen az „egynyelvű ország gyengeségéről” szóló frázist ragadta ki, és mutogatta a nemzetnek dédelgetett németajkú kisebbségeinek és az idegen uralkodóház érdekében és igazolására, ugyanolyan alaptalanul és ugyanolyan merész felelőtlenséggel torzítják a magyar nemzeti egység és birodalmi gondolat halhatatlanul történelmi szimbólumát az „antikatolikus-függetlenségi” túlzás bizonyos képviselői „véreskezű gyilkossá” napjainkban, az „idegenimádat” sunyi szimbólumává aljasítva le a kereszténység és nyugatiság keretébe ágyazott magyar öncélúság és függetlenség programmjának örökérvényű és örökké időszerű megfogalmazóját, aki katolikus értelemben csak a katolikusok számára szent ugyan, de magyar értelemben mindnyájunk számára az lett, és az marad mindörökké... I. A megvakított Vászoly' all. szd. óta időrőlidőre visszajáró kísértete a magyar múltnak, és a körülötte terjengő homály egyike történetünk tisztázatlan rejtélyeinek. Az erre vonatkozó középkori forrásanyag - a magyar hagyományok, a két István-legenda, a magyar Gesták és krónikák éppúgy, mint az ezzel foglalkozó külföldi anyag - tartalma nagyon hiányos, előadásában érezhetően diszkrét, sőt ellentmondó, magán viseli bizonyos „agyonhallgatás” minden jegyét. Magából a szoros értelemben vett korból - az ezres évek negyedik évtizede -sem magyar, sem idegen feljegyzés, vagy egyéb közvetett dokumentum nem maradt fenn - ilyet legalábbis eddig nem találtunk. Első írásbeli értesülésünk az 1073-ban bajor földön írt Altaichi Évkönyvek magyar vonatkozású anyagából, valamint a Szent László korabeli Szent István-legendából és az ugyancsak az ő korában megírt első magyar történeti összefoglalászól a Gesta Ungarorum-ból származik, amely maga nem maradt ugyan meg, de későbbi, 12-ik, 13-ik szd-i feldolgozásaiból meglehetős teljességgel rekonstruálható. Mindezekben a forrásokban Vászoly megvakíttatását illetően vannak adatbeli és indoklásbeli különbségek, olyan adat azonban, amely Vászolynak az István elleni merényletben való részvételét állítaná, sem magyar, sem német forrásben nincs. Történettudományunk jelenlegi álláspontja ezzel szemben mégis az, hogy az István elleni merényletnek Vászoly volt a főbűnöse. A Vászoly tragédiájára vonatkozb fennmaradt írásbeli anyag az eset után 40-60 évvel került feljegyzésre, s a hagyomány, a magyar és a német források ellentmondásainak nyilvánvalóan az az oka, hogy a magyar feljegyzések idején a tragikus sorsú Vászoly unokája1 volt a király, s egyáltalán, összes Árpádházi királyainknak nem István az őse, hanem Vászoly. Ilyen körülmények között nem lehet határozottan tudni, hogy Vászoly nevének következetes elhallgatása az István elleni merénylettel kapcsolatban’, valamint Vászoly megvakíttatásának Gizella és Péter terhére való írása a Gesta Ungarorumban, vajon az uralkodó nagyapjának emlékét akarja-e kímélni, vagy Istvánét? Az udvari történetírók mindenesetre igen nehéz helyzetben lehettek, hisz a család ősét éppúgy nem vádolhatták egy ilyen aljas merénylettel, ha igaz is volt, mint ahogy az első szent király emlékét sem árnyékolhatták be egy kegyetlen tettel, ha Vászoly ártatlan volt a merényletben. A magyar feljegyzéseknél természetszerűen függetlenebb Altaichi Évkönyvek Vászoly megvakíttatását azzal motiválják, hogy ellenszegült Péter királlyá jelölésének, nem pedig azzal, hogy merényletet követett el István ellen. Mindenesetre arra, hogy Vászoly valóban el akarta volna Istvánt tétetni láb alól, az inkább egyházi vonalon fennmaradt hagyományon kívül tételes forrásanyag nincs. Hogy a főleg egyházi személyek által írt gestákban és krónikákban vannak homályos és név nélküli célzások erre, és hogy történettudományunk Vászoly bűnösségét fogadja el, annak főleg az a háttere, hogy az ártatlanul megvakított Vászoly súlyos csorbát ejtene az első magyra király és az Egyház egy szentjének figuráján, már pedig ez sem egyházi, sem nemzeti szempontból nem volna kívánatos. Ezzel szemben húsz Árpádházi királyunk ősapját egy aljas bűnnel beszennyezve áldozatul dobni ártatlanul annak a kétségtelenül fontos érdeknek, hogy Szent István erkölcsi integritása töretlen maradjon, nemcsak igazságtalan volna, hanem történelmileg is abszurdum, elvégre történelmi kérdéseket szavazással nem lehet eldönteni, még akkor sem, ha az írásos bizonyítékok homályban hagyják a kérdést. Mi sem áll távolabb jelen sorok írójától, mint hogy ebben a kérdésben bármilyen perdöntő megállapítást is megkockáztasson, hiszen itt bárminő apodiktikus forma is megbocsáthatatlan merészség volna. Mivel azonban az utolsó évtized során egyre gyakrabban észlelhető az az ijesztő tünet, hogy bizonyos körök, otthon és idekint egyaránt, igyekeznek Istvánt „véreskezű gyilkosnak” beállítani, s ez a felfogás történelmileg nem eléggé képzett közvéleményünkben egyre erősebben terjed, az István-Vászoly komplexummal mégis foglalkozni kell. II. Az István-Vászoly komplexumra vonatkozó történelmi forrásanyag nem sokkal több, mint amennyit a fentiekben már elmondottunk róla. Vászoly Taksony fejedelem unokája, Mihálynak, Géza fejedelem öccsének fia, s így Géza fia István elsőfokú unokaöccse volt, akit gyermekkorában apjával együtt bizánci szertartás szerint megkereszteltek a Géza-féle térítési hullám idején. Tudjuk, hogy hosszú ideig raboskodott Nyitrában, forrásaink szerint „fiatalos kicsapongásai miatt”, javítás céljából, a valóságban azonban inkább a királynak szánt Imre zavartalan utódlásának biztosítására. Az eredeti, ősi magyar joggyakorlat - a senioritás - szerint ugyanis a soronkövetkező utód Vászoly lett volna, mint a család seniora - mint ahogy Gézát sem Istvánnak, hanem Koppánynak, az Árpád nem akkori seniorának kellett volna követnie - az újonnan bevezetett nyugati utódlási rendszer volt az egyenesági, vagy ilyen utód nemlétében az alkalmassági utódlás, amelynek azonban ekkor még nagy országos ellenzéke volt. Hogy mennyire az utódlás kérdésé körüli ellentét volt az oka Vászoly nyitrai rabságának, mutatja az, hogy Imre váratlan halála után kibocsájtják és a király utódává akarja tenni. Tudjuk azt is, hogy Vászoly megvakíttatása és megsüketíttetése Nyitrában történt, s azt Buda fia Sebős nyitrai királyi ispán hajtotta rajta végre, ami igen elgondolkodtató körülmény, mert a király elleni merénylet Fehérvárott vagy esetleg Esztergomban történt, és az István-legenda szerint a király a merénylő vétkét megbocsájtotta, miután ez - bizonyára valami jelentéktelen ember bűntársait megnevezte. „Másnap a király parancsára felkeresték és elébevezették a cinkosokat, kik fölött ítéletet téve, szemüket kitolatta, bűnös kezüket levágatta.”4 Tudjuk még, hogy Vászoly három fia, Levente, Endre és Béla bántalom nélkül elhagyták az országot, ahová csak a Vatha-féle lázadáskor, 1047-ben, a felkelők hívására tértek vissza. Tudjuk, hogy Buda fia, Sebős egy évvel István király halála után, Péter uralkodása első évében, 1039-ben halt meg egészen fiatalon. Buda, István közelebbi környezetéhez tartozó „udvari ember” volt, éppúgy, mint pl. Doboka, is, akik az új rendszert teljesen átvevő aulikus magyar nemzedékhez tartoztak. Doboka fiát, Szolnok ispán a Sebős generációjából a Vatha-féle lázadáskor a Duna partján álló tömeg követelésére annak a csónaknak a gazdája szúrta le és dobta a folyóba, amelyen menekülni akart a pesti révnél, tehát „udvari ember”, Péter-párti aulikus volt az is, s valószínűen ebből a kategóriából való volt Sebős is. Hogy Vászoly megvakíttatása mikor történt, arra sem a magyar, sem a német forrásokban, konkrét adat nincs, mint ahogyan arra sincs, hogy mikor történt a merénylet. Annyit tudunk csak, hogy Imre herceg 1031-ben bekövetkezett halála után, Szent István „hosszas és súlyos betegeskedése” idején. Az eddigiekben előadtunk körülbelül mindent, amit a források az István-Vászoly komplexumról elmondanak. íme, ennyi az, amin a Vászoly bűnössége felőli magyar történettudományi álláspont alapszik. Mivel pedig mindebben sehol sincs az, hogy Vászoly valóban részes volt a merényletben, az álláspont alapja igazában csak egy vélemény, amely két tényen alapszik. Az egyik az, hogy István király ellen merényletet kíséreltek meg, a másik meg az, hogy Vászolyt megvakíttatták és megsüketíttették. E két történelmi tény öszszekombinálásából vezette le a magyar történelemtudomány Vászoly bűnösségét, mégpedig, mint láttuk, a tételes forrásanyag ellenére. A probléma az, hogy jogosan-e, indokoltan-e, elegendő alappal-e? A sorok írója szerint: nem. Ez a „nem” nemcsupán azon alapul, hogy a közismert középkori magyar és német forrásokban egyetlen egy olyan állítás sincs, amely az „igen” mellett szólna, és hogy Vászoly bűnössége csak később keletkezett, és semmivel sem igazolt és semmivel sem igazolható kombinációja két történelmi eseménynek, amelyeknek kapcsolata nem feltétlenül szükségképpi. Ez a „nem” sokkal többen alapszik, és e sorok írója ezekre a körülményekre kíván itt néhány mondattal rámutatni. Az első mindjárt az, hogy Vászolynak egy ilyen merényletre semmi komoly oka, ahogy a bűneseteknél szokták mondani, motívuma nincs, hacsak nem a türelmetlenség. Mikor kiszabadul Nyitrából, a király legalább 62 éves5, s nem sok ideje lehet már hátra, annyival inkább, mert István „hosszan és súlyosan beteg”. Egy keménykezű zsarnok elleni merényletre esetleg volna motívum, húsz évvel előbb István ellen egy merényletre esetleg lett volna motívum, de egy beteg aggastyán elleni merényletre motívum nemcsak Vászoly számára nincs, hanem általában nincs. A 11. szd. egészségi és életviszonyai mellett egy 62 éven felüli ember aggastyán, hisz az átlag-életkor jóval alacsonyabb, mint ma, különösen Árpád családjában. A 25 Árpád-uralkodó közül mind össze négyen érték el 413 év folyamán a 60 évet, legtöbbjük nem érte el az 50-et sem. A második az, hogy Vászolynak a trónöröklési lehetőség Imre halála után meg van adva. A király őt akarja utódává tenni, s ez nemcsak Vászoly esetleges motívumait zárja ki, hanem esetleg motívumot jelent másoknak, akiknek reményeit ez a királyi elhatározás - keresztezi. A harmadik az ítéletvégrehajtás helye és módja. Miért kell egy bűnös és aljas merénylőn egy távoleső határszéli várban az ítéletet végrehajtani, ha egyszer ott él a király környezetében Székesfehérvárott, s ha egyszer a többi cinkoson ott, helyben hajtják végre az ítéletet? Miért nem vágják le Vászoly kezét is, mint a többiét, mikor ez is egyike az államfő elleni merénylő törvényben kiszabott büntetéseinek? „Ha a tehetősebbek közül akad hűtelen, romlott, eskütörő, hitszegő ember, keze elvesztésével fizet hűtlenségéért.” A negyedik elgondolkodtató körülmény az, hogy az Altaichi Évkönyvek merényletről egyáltalán nem beszélnek, csak Vászoly megvakíttatásáról. Hóman Bálint forráskritikai megjegyzése szerint ez valószínűen onnan van, hogy az Évkönyvek írója Endre menekült fiának, Salamonnak környezetéből veszi magyar értesüléseit, s Salamon érthetőleg nem beszél nagyapja bűnéről. Ezzel szemben van németországi magyar emigráció már korábban is, Salamon előtt is. Péter 1041 és 1044 között környezetével szintén Németországban él, tele gyűlölettel a magyar nacionalista reakció iránt, s ugyancsak alapos értesüléssel a Vászoly-komplexumot illetően, amelynek egyenesen trónját köszönheti. Miért nem beszél ő, és környezete a merényletről? Az ő előadása - amellett, hogy harminc évvel közelebb van az esethez, mint Endre fia, Salamon a hetvenes években - egészen bizonyosan nem szépítené az Altaichi Évkönyvek előadását Vászolyt illetően, hanem ellenkezőleg. S Péter hűbéresévé is válik III. Henrik német-római császárnak, aki mellesleg kétszer is jár Magyarországon, előbb, mint békekövet apja veresége után, majd mint Péter támogatója és hűbérura. Péter legitimitása egyébként is fontos politikai kérdés a császár számára, különösen Endre trónfoglalása után, amely nem „hűbéri” alapon, hanem egyenesen a császár akarata ellenére történik a Pétér elleni második lázadáskor. Endre legitimitását a császári udvar vitatja, s apja merénylete kitűnő érv volna különösen a Szentszék felé. Miért hiányzik mindez? Miért csak a hetvenes években bukkan fel a Vászoly-ügy a német forrásokban, s miért csak Péter-ellenes előadásban? Végül ötödször, kizárja Vászoly részvételét a merényletben Vászoly jelleme maga. Vászoly talán nyers, pogány; antikeresztény és konok ellenzéki, de semmi esetre sem az aljas, sunyi, gyáva, alattomos merénylők fajtájából való, s erre számos közvetett bizonyíték van. Az első, hogy neki elég lett volna a trónért a kereszténységet csak színlelnie, amint ezt sokan tették abban az időben a csak felületesen keresztény magyar társadalom tagjai közül, sőt elég lett volna néhány ígérettel msgnyugtatnia a királyt. Ha aljas, alattomos jellem lett volua, meg is tette volna, de nem tette: Sorsa bizonyítja ezt. A második az, hogy fiai mind kiváló, lovagias és jelentékeny személyiségek. Béla egyenesen a lengyel világ bámulatát és rajongását váltja ki vitézségével, férfiasságával, lovagi erényeivel, s később otthon is rokonszenves egyéniség, s ha két évi uralkodás után a legheroikusabb körülmények között törött csontokkal, belső vérzéssel hordágyról irányítva utolsó csatáját meg nem hal, történetünk egyik legnagyobb uralkodója vált volna belőle, aki egy Szent Lászlót nevelt fel nemzetünknek. Vászoly fiait a nyitrai rabság leszámításával, pogány módra Vászoly maga neveli'’, aki többek között teljes tudatában van annak, hogy ő Árpád dédunokája. Vajon miért kell három pompás fiú apjának és nevelőjének, egy Árpádházi hercegnek aljasnak, „kicsapongónak”, alattomosnak, egy beteg öreg ember életére törő gyávának lennie; mikor Árpád óta a családban ilyen karakter egy sincs? Azért, mert pogány? A keresztény egyházi személyektől származó középkori magyar forrásanyag propagandajellege a kereszténységet ellenző, pogány Vászoly lefestését illetően érthető és nyilvánvaló, s ennek a körülménynek egyetlen forráskritikus szemét sem lenne szabad elkerülnie. Mindezeken felül pedig ott van érthetetlen körülménynek István személye és szerepe maga, István öregember, halála felé halad, s ezen szuggesztióit betegsége csak növeli. Mélyen vallásos is, és belső meggyőződésből az, annyira, amennyire csak Cluny aszkétikus századának egy produktuma tud vallásos lenni, annyira, amennyire csak a neofiták rajongása képes. Számtalan bizonyíték van arra is, hogy nagylelkű is. A merénylet végrehajtójának is megbocsát. Miért nem bocsátana meg hát tulajdon unokatestvérének? Ez az István már nem a birodalom-teremtő kemény személyiség; nem a vasöklű férfi. Ez az István már nem az a 28 éves szilaj fiatalember, aki harcban elesett nagybátyja holttestét tisztességes eltemetés helyett négyfelé vágatja és kapura szegezteti. Ez az István már halálrá készülődő, az Örök Bíró ítéletét váró aggastyán, az öregek bölcsességével és óvatosságával, a sírjuk felé ballagok expiáló attitűdjével, az Isten irgalmáért könyörgők irgalmasságával. 1 Idegenes írással: Vazul. : Szent László. ’ Legrégibb forrásaink nevek helyett „négy előkelő udvari embert” említenek igen óvatosan. 4 Szent István nagyobb legendája. 5 Szent István 969-ben, vagy 970-ben született. 6 Száműzetésük idején apjuk tragédiájakor mind a három Vászoly-fiú pogány s közülük kettő, Endre és Béla, külföldön keresztelkedik meg. ’ I . ... ... ... .. :igSSi A Szittyakürt világhálózati honlapja elérhe a következő címen: http:// web.cetlink.net/~szittya (email) címe: szittya@cetlink.ne1 (email) címe: szi etlink.net Kérjük kedves olvasóinkat, akik számítógéppel és email-lel rendelkeznek, küldjék be címüket a SZITTYAKÜRT email iére __ è I
