Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 2. szám
A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNAIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) oíjL. i o/,ui\ i nnjn vayl, vc,ix.jdo n ÁLL A VIHARBAN MAGA A M fí Itt VAKOM A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. 42. ÉVFOLYAM 2. SZÁM - 2003. MÁRCIUS-ÁPRILIS Ára: 2,25 US dollár Major Tibor MÁRCIUSI ÜZENET A negyvennyolcas szabadságharc összenőtt a magyar szívvel, össze a tavasz nyílásával, a naptár márciusi lapjával, politikai idealizmusokkal, az örök magyar reménykedésekkel. Vérünkké vált. Ha március 15-én nem tűznénk föl nemzetiszínű kokárdát, ha nem sereglenénk emlékező ünnepélyekre, mint akkoron apáink sorakoztak a kőbányai vásártéren, meg a Múzeum körúton, hiányosnak éreznénk magunkat. Mintha nemes szervet operáltak volna ki belőlünk, s már csak lélegzeni tudunk nélküle. Tartsuk is oltárán a nemzetnek ezt a szentségét! Az áldozat mindig termékeny, a sorsformálás mindig áldozathozatalra szomjazik, de az idő a bárányt is, a fehérlovat is lesodorta már az áldozati oltárról. Más került helyébe: a vak hit s a világos értelem szentséges fonata. Szabadságot álmodni, célt érni, elbukást kizárni. Az áldozatot nem az elbukásért vállaljuk, hanem a fölemelkedésért. Még nem rendeztek Magyarországon 1848 március idusa óta olyan lelkes hangulatban szabadságünnepélyt, mint 1939. március 15-én. Ekkor jegyezték be a magyar hadtörténelem évkönyvébe a kárpátaljai harcok honvéd hőseinek vitéz tetteit. Az ideiglenes határ mellett állomásozó honvédsereg március 15-re virradó hajnalban kapta a támadási parancsot: Fel Vereckéig! Ott messze az erdős Kárpátok ormain hatvannégy esztendővel ezelőtt egymás mellé leszúrt magyar és lengyel zászlókat lengetett a Kárpátok tavaszi szele. A fehérsasos piros-fehér lengyel és a Szűz Máriás piros-fehérzöld magyar zászlók újra találkoztak ott, ahol annyi száz és száz éven át lobogtak testvéri békességben egymás mellett... 1944 végzetteljes őszén, amikor az óriási túlerőben lévő vörös hordák a dél-erdélyi szorosok védtelensége következtében elárasztották egész Erdélyt, és nyomukban megmozdulhatott az alvilág, a csőcselék, előbújtak jól titkolt rejtekhelyeikről a moszkvai ügynökök, és hozzá kezdhettek gyalázatos és szégyenteljes munkájukhoz a magyarság lelki megrontásához a leigázó „felszabadítók” undorkeltő felmagasztalásához. Hősökként magasztalva az ázsiai sztyeppék félállati hordáit, felszabadítókként ünnepelve a rabló országfosztó gyilkos banditákat. Megdöbbenve szemléljük a magyarirtásnak és nemzetárulásának sötét gyalázatát, az emberi lélek visszataszító eltévelyedését. 1944 késő őszén ott látjuk Dálnoki Miklós Béla tábornokot, a szovjet által kinevezett „miniszterelnököt” a dr. Zsedényi Béla elnöklete és Vorosilov szovjet marsall legfőbb védnöksége alatt összeült „nemzetgyűlésben”. Ott van Vörös János is, a másik áruló tábornok és az elmaradhatatlan Tildy, Nagy Ferenc, Erdei, Szakasits. A hirtelen magyarrá vedlett Rákosi, Gerő, Nagy Imre, mint Sztálin reménységei. Ez ideglenes „nemzeti kormánynak” - bár néhány szökött katonán kívül egyébb ereje se lévén - első dolga volt megüzenni a hadat Németországnak. Elképedve, tehetetlenül és némám kellett tűrnünk azt a hazárdjátékot, azt az otromba és gálád történelemhamisítást, hogy Kossuth Lajos művének, kezdeményezésének a „nagy Sztálin” a beteljesítője, és azt a szabadságot, amelyért Petőfi Sándor életét áldozta, a Vörös Hadsereg hozta meg nekünk. Hány és hányféle változatban hallottuk annakidején a kossuthi figyelmeztetést: vigyázatok, hogy Magyarország a magyarok országa maradjon, csak éppen azt nem mondották meg a judeo-bolsevizmus szálláscsinálói, hogy Kossuth e figyelmeztetését a szláv, az orosz veszéllyel kapcsolatban intézte a magyar társadalomhoz. Beszédeinek, írásainak sok vaskos kötetében hiánytalanul megtaláljuk ragyogó politikai géniuszának minden megnyilatkozását, és így minden nehézség nélkül bebizonyítható, hogy soha arcátlanabbul vissza nem éltek politikussal és eszméivel, mint a bolseviki „magyar” moszkoviták Kossuth tanításaival. Amit Kosssuth a demokrácia századában hirdetett, homlokegyenet ellentétben áll azzal, amit Marx tanított. Kossuth egész eszmevilága, mindaz, amiért harcolt, dolgozott és élt: a népuralom, a népjogok, a szabadságjogok, az úrbériség megszüntetése, a jobbágyság felszabadítása, a közteherviselés és a független Magyarország a népképviselettel és a parlamenti kormányzással a legszögesebb ellentétben áll a dialektikus materializmussal, a marxizmussal, a leninizmussal, sztálinizmussal, még inkább a proletárdiktatúrával, az osztálygyűlölettel, a terrorral és a moszkovita hódoltsággal. Kossuth Lajos az emberiség jövendő boldogságát csak a kereszténység nagy alapelveiből kisarjadva tudja elképzelni, amely alapelvek között a legnagyobb a szeretet. Marx elgondolásának legnagyobb hajtóerejévé a szeretet ellentétét, a gyűlöletet tette. A kommunizmus úgyszólván egyetlen mozgató ereje a gyűlölet. Az 1848-as szabadságharc kitöréséig Kossuth Lajost a külpolitikai kérdések csak másodsorban érdekelték. Minden erejét és energiáját a belső társadalmi, gazdasági és politikai reformokért vívott harc foglalta le. Amikor 1849-ben a dunai román fejedelemségekből beözönlő cári seregek vérbefojtották a magyar szabadság ügyét, Kossuth és vele az egész akkori magyar közvélemény figyelme a szláv veszedelemre, az orosz aspirációkra és terjeszkedési törekvésekre irányult. Ettől kezdve emigrációs irataiban is lépten-nyomon utalásokat, figyelmeztetéseket találunk az orosz imperializmus szándékairól és céljairól, a Monarchiát, Magyarországot és az egész Duna-medencét, beleértve a kisebb szláv népeket is a fenyegető súlyos veszedelemről. A hetvenes években, amikor az orosz-török háború már-már elkerülhetetlennek látszott, és világossá hogy a moszkovitizmus célja a kisebb szláv népek és az ortodox keresztények felszabadításának címén fennhatóságát kiterjeszteni az egész Balkán-félszigetre. Kijutni az Egei- és Földközi-tengerre, és birtokba venni a Dardanellákat is, ugyanakkor a legjobban érdekelt Monarchia vezetőinek magatartása arra mutatott, hogy hajlandók szemet hunyni az orosz igények fölött abban a reményben, hogy a török balkáni birtokaiból maguk is részesednek, ekkor Kossuth nagyszerű logikával, meggyőző érveléssel arról igyekezett meggyőzni a magyar közvéleményt és a bécsi kormányköröket, hogy minden oroszoknak tett engedmény szükségszerűen növeli a Monarchia, és legfőképpen Magyarországot fenyegető halálos veszedelmet. Ide vonatkozó megállapításai közül itt van elsőnek Simonyi Ernőhöz írott levele 1876 december végén. E levelében Kossuth mindenek előtt világosan és félreérthetetlenül leszögezi a következőket: ,,Magyarországnak nem kell, nem szabad magát a keleti kérdésben az orosz politika vontató kötelére akasztani engedni.” Ehhez nyomban ezeket a szavakat fűzi hozzá: ,,még a rettenetes szerencsétlenségnek vallott háborút is kisebb szerencsétlenségnek tartom, mint az orosz hatalom növekedésének megengedését." A debreceni függetlenségi nyilatkozat értelmi szerzője nem habozik kijelenteni, hogy az orosz kérdésben: ,,hazánk létérdekei az osztrák dinasztia létérdekeivel tökéletesen szolidárisak.” A keleti kérdés Kossuth Lajos szerint orosz hatalmi kérdés, és a leghatározottabban elítéli azokat, akik a kereszténység, a humanizmus, a szabadság és önkormányzat nevében foglalnak állást a törökök balkáni befolyásával szemben és az oroszokat kívánják a Balkán kis népeinek patrónusává tenni.- folytatás a második oldalon -TIBORC PANASZA (Részlet) „A jó merániak legszebb lovon / Ficzánkolódnak - tegnap egv kesej / Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk / Feleség- s porontyainkat kell befogni, / Ha veszni éhen nem kívánkozunk. / Ők játszanak, zabáinak szüntelen, / Úgy, mintha mindenik tagocska bennök/ Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk / Kéményeinkről elpusztulnak a / Gólyák, mivel magunk emésztjük el / A hulladékot is. Szép földeinkből / Vadászni berkeket csinálnak, a - / Hová nekünk belépni sem szabad: / S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény / Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk / Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek: / És aki száz, meg százezert rabol, / Bírája lészen annak, akit a / Szükség garast rabolni kényszerűéit." (Katona József: Bánk bán. III. Felvonás. 3. Jelenet.)
