Szittyakürt, 2002 (41. évfolyam, 1-6. szám)

2002-11-01 / 6. szám

2. oldal »IttVAKfrtf 2002. november-december- folytatás az első oldalról -1957-ben a Free Europe Press kiadásában megjelent egy tanulmány: „A szabadságharc követelé­sei” címen. Ha az ember végigolvassa ezt a tanulmányt, az a benyomása támad, hogy az 1956-os nemzeti forradalom és szabadságharcnak nem volt más célja, mint az oroszoktól való megszabadulás és belső viszonylatban: Nagy Imre kormány élére helyezése. A szabad-európás krónikások és tanul­mányírók számára nem volt fontos, hogy a magyar felkelés már másnap teljes antibolsevista jelleget öltött. A forradalom azt is világosan eldöntötte, hogy a magyar nemzet nem fogadja el a kommuniz­musnak semmilyen, tehát „liberális” vállfáját sem, és mindenképp egy nem-kommunista állami és tár­sadalmi rend felé tör. A nemzeti forradalom politikai követeléseiben egy kezdeti „liberális-kommu­nista” rendszertől napok alatt egy polgári demokrata rendszerig jutott el, és nem volt hajlandó megáll­ni a „liberális-kommunista álláspontnál, a demokratikus szocializmus” határköveinél. Az 1956-os forradalmat megelőző elvtársi viták egyik legjelentősebb fóruma a Petőfi Kör volt.A forradalomban megnyilvánuló népakarat messze túlment a Petőfi Kör kommunista pártban gyökerező szemléletén. Erdős Péter, a magyarországi zsidó intellektuelek egyik jellegzetes kommunista vezető­je mondotta Budapesten, pár nappal az 1956-os októberi események előtt: „Az orosz-bolseviki dik­tatúra reakciója a kommunizmus alatt élő országok mindegyikében kialakulóban van. Kell egy új marxista irányzat, nehogy ez az ellenhatás a másik végletbe, a nacionalizmusba csapjon át.” Jónás Pál a Petőfi Kör forradalom alatt megválasztott elnöke az Új Európa c. politikai és kul­turális szemle 1966. októberi számában a „Petőfi Kör szerepe” címszó alatt így emlékezik az eseményekre: „Elérkeztünk 1956 októberéhez, és a Petőfi Körnek ekkor már mintegy ,nemzeti’ hírneve volt. Ezért a Kör vezetőinek az október 22-én alakuló, és október 23-án meginduló forradalmi események­ben történt állásfoglalása nem volt jelentőség nélküli. Való igaz azonban, hogy a Petőfi Kör október 22-i nyilatkozata kevésbé volt nacionalista, és kevésbé volt rendszerellenes, és igyekezett mérték­tartóbb lenni, mint az ugyanaz nap megfogalmazott határozat, amelyet az egyetemi hallgatók szervezetei tettek közzé a különféle hirdetőtáblákon és a menzák falain. A Petőfi Kör ekkor még csak a girondisták szerepét játszotta, a Kör vezetőinek ájlásfoglalását a nép hangulata messze megelőzte. A Kör akkori vezetőinek többsége úgy gondolta, hogy Nagy Imre, akit szeptemberben visszavet­tek a páitba, a dolgok törvényszerűségéből kifolyólag rövidesen kormányt alakít és akkor a „demokratikus szocializmus” eszméi nagyobb nehézség nélkül, strukturális változások elkerülésével oldódnak meg.E felfogás alapján született meg a Petőfi Kör rádiófelhívása a harcoló munkásokhoz és diákokhoz, amelyet Tánczos Gábor olvasott fel. Ebben a Petőfi Kör október 25-kén a rend helyreál­lítását kérte, és a fegyveres harcok megszüntetését óhajtotta. „Nagy Imre a miniszterelnök, követelé­seink valóra váltásának nincs semmi akadálya” - mondotta a felhívás - „szüntessétek be a harcot”. Amit a magyar nép akart. ,Magyarország népe - írta Jónás Pál - azonban gyökeres változásokat akart, nem pedig félmegoldásokat. Nem fél, hanem teljes igazságot, nem részleges, hanem teljes önrendelkezést, nem ,szocialista demokráciát’, hanem egyszerűen demokráciát. A Petőfi Kör felhívására a harcolók épp­úgy nem hallgattak, mint a többi felhívásra, a kormány különféle amnesztia-ígéreteire, vagy a közigazgatás embereinek a fogadkozásaira. A forradalmi események néhány nap alatt merőben új képletet teremtettek, és Mikoján valamint Szuszlov látogatása később még a kételkedőket is megerősítette abban a felfogásban, hogy Szovjetunió hajlandó elfogadni a többpárt-rendszeren felépülő, demokratikus, semleges Magyarországot.” Eddig Jónás Pál a Petőfi Kör tevékenységéről. Jónás Pál a Szabad Európa Rádió „Hinter dem eis­ernem Vorhang” c. folyóiratának 1957. augusztusi számában, a magyar ifjúság forradalmi szerepéről írt „személyes beszámolója” ürügyén azzal dicsekszik, hogy mint a balatonszárszói szélsőbaloldali konferencia „veteránja”, mint próbálta kommunista hajlamú társaival 1944-45-ben a nemzet Szovjetoroszország ellen vívott honvédelmi harcát szabotálni és ellenálló erejét zülleszteni. Az 1945-ös országvesztés után az írók egy része maga is jelentős szerepet vitt a kommunista rend­szer fokozatos felépítésében, megszilárdításában. A rezsim rivaldafényében álló írók többsége nem­csak a rabigába hajtott nemzet igazi lelkületét és óhajait nem fejezte ki, hanem előljárt a valóság és igazság szándékos és tudatos meghamisításában, hazug ábrázolásában, és a rendszer gerinctelen kiszolgálásában. Az idegenvérű zsarnokok hiúságának legyezgetésében, propagandisztikus potenkin­­falvak felépítésében. Tisztelet az olyan kivételeknek, amilyen például Németh László, aki a nemzet magatartásával összhangban éveken át „belső" irodalmi száműzetésben vonult. A Petőfi Kör is csak a XX. pártkongresszus által engedélyezett liberális arcot mutató és sztáliniz­must szidó marxisták zajongása volt, akik a kommunista rabszolgaság keserű levét kísérelték meg édessé pancsolni, és elfogadtatni a magyarsággal. Az 1956-os forradalom és szabadságharc - hordozó erőit és célkitűzéseit tekintve - a legtágabb értelemben vett nemzeti forradalom és szabadságharc volt, és éppen ez volt benne a nagyszerű, a fen­séges, az elvitathatatlan nemzeti érték. ,M októberi magyar szabadságharc nemzeti jellegű volt, min­den bolsevista és marxista iránnyal élesen szemben állott" - olvasható a szabadságharcosok New- York-i, 1957. július 27-28-i kongresszusának Memorandumában. A Szabadságharcosok Kongresz­­szusán, amelyen Amerika minden részéről 1200 szabadságharcost képviselve szenvedélyes fel­szólalások hangzottak el Király Béla és vezérkara ellen, mert a Szabadságharcos Szövetséget a marx­ista oldalra akarták állítani. Az 1956-os forradalom és szabadságharc hallatlan morális értéke és beszennyezhetetlensége éppen abban rejlik, hogy semmiféle személyi kultusz, pártpolitikai érdem nem férhet hozzá, s így az egész világra kisugárzó eszmei vonatkozásának egyértelmű tisztaságát sem annak rajongói, sem ellen­ségei a maguk egyéni érdekeihez le nem láncolhatják, s kifelé ható politikai szuggeszcióit semminemű utólagos átértékeléssel el nem homályosíthatják. Magyarország külpolitikai semlegesítése, a többpárt-rendszer visszaállítása, teljes lelkiismereti-, sajtó-, gyülekezési és egyesületi szabadság nem revizionista-kommunista, hanem nemzeti-demokrata követelések. A kommunizmus elutasítása nem jelenti a kapitalista gazdasági és társadalmi rend visz­­szaállítását.Ugyanúgy a külpolitikában a szovjet uralmat nem akarták korlátlan nyugati domináció­­val felcserélni, hanem az ország semlegesítésére törekedtek. A nemzeti forradalmárok szeme előtt egy olyan gazdasági és társadalmi rend lebegett, amelyben a munkás tulajdonosa, illetőleg résztulajdonosa annak az ipari, mezőgazdasági, vagy más üzemnek, amelyben dolgozik. 56 magyar népe, a szabad világ antibolsevista készségének katalizátora irányítója, tartalommal feltöltője és ideálja lett. Vétkes hiba lenne még ma is a szabadságharcot a személyikultusz igájába befogni. Sajnos mégis a negyvenhatodik évfordulójára újra feléledtek azok a reformkommunista tör­ténelemhamisítások, amelyek Nagy Imre vezetésével egyfajta revizionista-kommunista forradalom­má akarják átfesteni 1956 októberét. Nagy Imre a forradalom miniszterelnöke lett, de nem lett a forradalom tudatos vezére. Borsody István az Új Látóhatár 1976. december 15-iki számában Nagy Imréről, mint a „demokratikus kom­munizmus szellemi mentoráról” és az „eurokommunizmus magyar vértanújáról” emlékezik. Borsody szerint „Nagy Imre a nemzeti forradalom hevében vezette a kommunista pártot a demokratikus euró­pai kommunizmus útjára.” Ha ez így igaz, nem nehéz megállapítani, hogy Nagy Imre miért nem tudott a forradalom történeti vezérévé emelkedni. A magyar szabadságharc követelései és célkitűzései ellenkezője volt mindannak, amit most marx­ista alapon és szellemben akarnak belemagyarázni. Aki hajlandó együttműködni a reformkommu­nistákkal, akár társutasaikkal, az minden magyar szabadságtörekvésnek árulója. „Lehetetlen, hogy mi magyarok a bolsevizmussal alkudozzunk, vele szemben engedékenyek legyünk, neki jövőbeli szol­gálatainkat ígérjük. A bolsevizmus megkínzott, keresztre szegezett bennünket, lábbal tiporta a szabadságunkat s megtagadta a világ egyetlen üdvösségét: Jézus Krisztust..." A „Pesti srácok” valóban Prohászka mondása szerint cselekedtek. A budapesti sírok bármily messze vannak is, de köteleznek és arra intenek, hogy ne adjunk el semmit nemzeti jogainkból, magyar becsületünkből, és abból a hősi nemzeti magatartásból, amelyet Budapest 1944—45-ös védői és az 56-os szabadságharc ifjú küzdői tanúsítottak. A keserűség óráin sut­toghatják a szelek, hogy magukra hagyotton haltak meg a hősök. De éppen a magyar egyediilvalóság int arra, hogy csak magunkban bízhatunk. Ez a jobboldali nemzeti egységünk parancsa is. S ha így tudjuk élni a ránk kiszabott magyar sorsot, akkor egyszer az októberi szelek nem könnyet harmatoz­­nak, hanem örömet harsonáinak a budapesti kissírok fölött, és meghirdetik a jövőnek: „Mégsem volt hiábavaló!"-folytatás az első oldalról -tikai tapasztalattal rendelkező katonák jelentek meg. Kovács István vezérőrnagy, Király Béla vezérőr­nagy, Váradi Gyula vezérőrnagy, Maiéter Pál ezredes, Szűcs Miklós ezredes, Márton András ezredes, Kopácsi Sándor rendőr ezredes. Valamennyién a rendszernek elkötelezett hithű kommunisták. A forradalmárok részéről a különböző fegyveres csoportok képviselői jöttek el. Ezek zömmel fiatalemberek, akik egy hét alatt bátorságukkal, hősiességükkel vívták ki a parancsnoki megbízatást. Ezek alig rendelkeztek politikai tapasztalattal, nem látták át eléggé a csapdát, amit állítani szándékoz­tak a forradalomnak. Szerencsére a legtöbb felkelő csoport nem sétált bele a csapdába, és csak kevés hagyta magát megtéveszteni és lefegyverezni. Az igazi árulás azonban, csak ezután kezdődött. Október 30-án nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek újabb támadásra készülnek! A Budapestről kivonult szovjet csapatok a város körül ásták be magukat és megindult a határokon át a nagy létszámú, friss szovjet páncélos hadosztályok beözönlése. Ezt a legfelső katonai és állami vezetés nagyon jól tudta, mivel 1-2 napig - míg a repülőtereket meg nem szállták - a magyar légierő felderítő gépei erről pontos jelentést adtak. Ebben a helyzetben egy rádiószózat, egy mozgósító felhívás csodákat tudott volna művelni. Még állt a 100.000 fős hadsereg. Ha minden harcolni akaró bevonul a legközelebbi laktanyába, 1-2 nap alatt 300.000 főre duzzad fel a honvédség. A magyar hadseregnek hozzávetőleg 3000 olyan lövege (ágyúja) volt, ami alkalmas páncélosok elleni küzdelemre. Amennyiben ezek tüzelőállásban, harcra készen várják az ellenséget, meglepetésszerű első csapást mérhettek volna a támadókra. Ezután par­tizánharcra áttérve hetekig folytatódhatott volna az ellenállás, súlyos veszteséget okozva az ellen­ségnek. Ebben az esetben talán a szovjet vezetés is meggondolta volna a támadást! Mert ne felejtsük el, egy hazáját védő, mindenre elszánt nemzet mérhetetlen erkölcsi fölényben van a hódítóval szemben. Kortársként tanúi lehettünk, hogy Vietnámban és Afganisztánban a gyengén felszerelt, de hazafias lelkesedéstől fűtött nép legyőzte az Amerikai és a Szovjet Hadsereget. Nap­jainkban pedig a hős, néhány százezres csecsen népet nem tudja pacifikálni a százmilliós Orosz­ország. De lássuk, mi történt november 4-én? A szovjet támadás után mindössze 23 löveg vette fel a küzdelmet. Ez a 23 löveg 15 ellenséges egységet semmisített meg. 8 harckocsit, 1 személy és 2 tehergépkocsit, 1 páncélautót, 2 sorozatvetőt és 1 repülőgépet. Mi lett volna, ha mind a 3000 löveg tüzet nyit és 300.000 mindenre elszánt harcos veszi fel a küzdelmet több millió hazafi támogatásával? Tudom, nagy lett volna a veszteség, de nem lett volna nagyobb, mint amikor 200.000 ember menekült ki az országból. Ez is veszteség volt, nagyobb mint a Don­­kanyar, Mohács és Világos együttvéve. Most pedig lássuk, hogyan és kik szabotálták és árulták el a forradalmat? Mint az előzőkben említettem, a forradalom napjaiban a fegyveresek kezében volt a döntés. Volt néhány ezer forradalmár és volt egy 100.000 fős hadsereg. De kik voltak a hadsereg „for­radalmi” vezetői? Amikor Nagy Imre félrevezető taktikával „elismerte a forradalom győzelmét,” a hadseregben is „forradal­mi” vezetőket választottak. A Honvédelmi Minisztéri­um Forradalmi Bizottsága elnökének Váradi Gyula vezérőrnagyot választották meg, akit előzőleg csepeli kommunistaként javasoltak a hadseregbe. A Szovjet­unióban végzett katonai iskolát. A koncepciós perek idején „halálbíróként” ülnökölt és ítélkezett a megvá­dolt katonák fölött. 1956-ban már a páncélos és gépesített csapatok parancsnoka, és magáévá tette a „felkelők” elleni küzdelmet. November 5-én már Szolnokon tett hűségesküt Kádáréknak, elsők között írta alá a „Tiszti Nyilatkozatot”. Münich Ferenc az 1. számú parancsában ismét Váradi Gyulát nevezi ki a páncélos és gépesített csapatok parancsnokának, és közel fél évig - a megtorlás legvéresebb szakaszában - marad ebben a beosztásban. A forradalom Vezérkari Főnökének Kovács István vezérőrnagyot nevezték ki, aki 1942-ben zsidó munkaszolgálatosként került hadifogságba. Itt jelentkezett partizániskolára, és partizánként érkezett haza a szovjet csapatok mögött 1945-ben. Ezután fontos pártfunkciókat töltött be, majd miután Farkas Mihály lett a honvédelmi miniszter, szovjet pártiskolára küldik. Ezt követően gyors katonai karriert futott be. 1956-ban már tábornok. A forradalom első szakaszában a legszorosabb együttműködésben a Szovjet Hadsereggel tervezte és vezette az „ellenforradalmárok” elleni harcot október 28-ig. 29-én ő lett a VKF ! Hazaáruló utasításai égbekiáltó bűnök, melyeknek felsorolása oldalakat venne igénybe. Maiéter Pált nevezték ki honvédelmi miniszternek. Kapóra jött a kommunista elvtársaknak, hogy az időközben a világhírnévre szert tett Kilián-laktanyában tartózkodott Maiéter, aki azért ment ki a Kiliánba 25-én, hogy azt „megtisztítsa” a felkelőktől. Nosza! A Kilián világhírnevét mossuk össze a kommunista ezredes nevével, és máris igazolva van, hogy a kommunisták voltak a forradalom vezetői, hősei. Pedig Malétemek annyi köze volt a forradalomhoz, mint egy kazánkovácsnak az agyse­bészethez. Maiéter a II világháborúban a Keleti-fronton esett fogságba. Ludovikás tiszt létére beállt partizánnak, és fegyverrel harcolt előző bajtársai ellen. A háború után ezek a „partizánok” lettek a szerveződő kommunisták fegyveres támaszai. Maiéter ezután - a többi elvtárshoz hasonló - katonai karriert futott be, 1956-ban a Műszaki Építő Dandár parancsnoka. A forradalom alatt csak a felkelőket lőtte és lövette, egyetlen parancsot nem adott ki a szovjetek ellen, sőt kijelentette, hogy a szovjetek el­len soha nem fog lövetni, mert mindent nekik köszönhet. Szovjet kitüntetéseit végig büszkén viselte. Ilyen katonák mentek tárgyalni Tökölre november 3-án. Csak a katonai kérdésekben teljesen járatlan laikusoknak lehet bemesélni azt a történelemhamisítók által unalomig szajkózott mesét, hogy a küldöttség a Szovjet Hadsereg kivonulásáról akart tárgyalni. Erre az időpontra a Szovjet Hadsereg teljesen megszállta az Magyarországot. A repülőterek, lak­tanyák, stratégiai pontok, hidak, útkereszteződések körbe voltak zárva, és a szovjet csapatok ugrásra készen, kiinduló állásban várták a támadási parancsot. Ezt a küldöttség tagjai nagyon jól tudták, hiszen napok óta tömegével kapták a jelentéseket a szovjet csapatok mozgásáról. Nem lehetett kétségük afelől, hogy rövidesen sor kerül a forradalom leverésére. Minden értelmes, gondolkozó ember előtt világos és egyértelmű az a tény, hogy a küldöttség azért ment Tökölre, hogy a forradalom leverése utáni helyzetről tárgyaljon. A világ hadtörténelmében nincs arra példa, hogy a hadsereg három legfőbb vezetője, a Honvédelmi Miniszter, a Vezérkari Főnök és a Hadműveleti Csoportfőnök egyszerre menjen tárgyalni a támadásra felkészült ellenség főhadiszál­lására. Jellemző a küldöttség összetétele is. Mindhárom katona megbízható elvtárs volt. Kettő közü­lük a II. világháborúban partizánként harcolt a szovjetek oldalán. A Szovetunióban végezték katonai iskoláikat. Ráadásul a küldöttséggel ment egy civil főelvtárs is, Erdei Ferenc, aki szintén a Szovjet­unióból hazatért közismert politikus volt. Árulásukat és szándékukat mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a szovjetek kérésére hajlandónak mutatkoztak a magyar hadsereggel letetetni a fegy­vert. Elkövették azt a megbocsájthatatlan bűnt, aminél nagyobbat katona nem követhet el. A szovjet katonai térképeken berajzolták azokat a pontokat, ahol nagyobb ellenállásra számíthattak a szovjetek. Meggyőződéssel állítom, hogy a főtiszti és tábornoki kar döntő többsége ezekhez az árulókhoz hasonló múlttal és szellemiséggel állt a forradalom „mellé”. A Honvédelmi Minisztérium tisztjei, a hadtest, a hadosztály, az ezredparancsnokok és a melléjük beosztott politikai és pártapparátus tagjai voltak - elenyésző kivételtől eltekintve - a forradalom kerékkötői, végső soron elárulói. Ezek a forradalom első szakaszában a felkelők ellen harcoltak, A forradalom győzelme után szabotálták a forradalom kibontakozását, november 4-e után elárulták a forradalmat! Ezek az elvtársak ma megbecsült nyugdíjas ezredesek, tábornokokként magas életszínvonalon élnek, miközben a forradalom hősei, - akik még életben vannak - sokéves börtönbüntetés után, évti­zedekig harmadrendű állampolgárként vegetáltak, ma is elfelejtve, elhallgatva, szegényen tengetik napjaikat. Mikor valósul meg a valódi történelmi igazságtétel?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom