Szittyakürt, 2002 (41. évfolyam, 1-6. szám)
2002-03-01 / 2. szám
A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR, (Petőfi) OZÍC1ÚZ.UIM nAJA VrtL, V e,i\e.o n ÁLL A VIHARBAN MAGA A M «lîîVAKOfcî A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. XXXXI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM - 2002. MÁRCIUS-ÁPRILIS Ára: 2,25 US dollár Major Tibor 1848. MÁRCIUS 15. A RÓMAI SZÁZADOS Jókai Mór szavaival élve: „Áldva legyen azoknak hamva, akik e nap diadaláért áldozatul adták magukat.” Százötvennégy esztendővel ezelőtt Kossuth Lajos és Petőfi Sándor lánglelke vezényelte a nemzetet. A „Talpra magyar” nyomán dübörgő honvédezredek rontottak rá Jellasich és Windischgratz magyar falvakat perzselő, fosztogató martalóc hadaira. Eresztékeiben recsegett-ropogott csapásaink alatt az évszázadok során gondosan felépített Habsburg uralom. Zsarnokságuk ellen kellett négyszáz éven át egymást érő szabadságharcokban védelmezni nemzetünk életét. 1848-ban az akkori idők legkorszerűbb fegyvereivel felszerelt hadosztályok kezéből rendre ütötte ki a fegyvert Görgey, Perczel, Bem, Damjanich és a többi megszentelt emlékű tábornok rosszul felszerelt, de Petőfi és Kossuth szellemétől tüzelt ezredek élén. Nem hazaárulók, nem idegenből beszivárgott jövevények szellemisége áradt Kossuth Lajos híres „megajánlási beszédéből,” melyben hitelt, hadsereget és fegyvert kért a nemzettől a zsarnokság ellen. A romlatlan nemzeti lélek szólott ajkán keresztül, mely függetlenségért, szabad Magyarországért kiáltott a robbanásig feszült elkeseredés tetőfokán. Petőfi Sándor lángoló lelke, mely a nemzeti forradalom extázisát arra a bilincseket szétpanttantó feszítő erejére fokozta, mely a talpraállt nemzet minden tettének mozgató erejévé vált. A legklasszikusabb nacionalizmusban fogant géniusz megnyilatkozás: e messze, a határon túlcsengő hang, mely halált és átkot kiáltott mindenre, ami idegen volt és ellenséges a nemzeti újjászületés útjában. Petőfi annyira szerette hazáját, hogy már 1844-ben a Honfidal című versében is „szentegyháznak” tekinti keble belsejében. Arcpirító szemérmetlenség és átlátszó ördögi taktikázás mozgató rugója az olyan bolsevista mesterkedésnek, mely az akasztófák tömeggyártására berendezett Magyarországon a kommunista diktatúra idején hivatkozni merészelt Kossuth Lajosra és Petőfi Sándorra, amikor Haynau ijesztő Lucifer-arcával vigyorog rá a terror alatt vergődő magyar népre. Talán még az árulásuknál is nagyobb megdöbbenést váltott ki a magyarság soraiban azoknak a politikai és irodalmi deszperádoknak az az igyekezete, hogy a maguk hitványságának igazolására a magyar szabadságeszmék és nemzet ideálok leghűségesebb, legrajongóbb szószólóit Kossuth Lajost és Petőfi Sándort a világtörténelem legbarbárabb zsarnokságának, a kommunista terrornak, a marxizmus és leninizmus őrült rögeszményének szolgálatába állították. Hősökként magasztalták és magasztalják ma is az ázsiai sztyeppék félállati hordáit, felszabadítókként ünnepelték és ünnepük napjainkban is a rabló, fosztogató és gyilkos banditákat, mintha 1945-ben szabadságot hozott volna a vörös horda nemzetünknek. Súlyosan sebesülve, véresen került ki a magyar szabadság ügye az 1848. március 15-én elindított küzdelmeiből. Az osztrák nem bírt velünk, még az ellenünk fellázított szláv és román segédnépeivel sem. „A Bácska magyar áldozatainak számát szintén becsülhetjük ötezerre, ép úgy, mint az erdélyi Alsó-Fehérmegyéét, a haza két megyéje tehát ártatlan áldozatul tízezer vértanút szolgáltatott a nép-szabadság szent ügyének. ” - olvassuk megrendülve Kacziány Géza: Magyar Vértanuk c. könyvében (1906). Az osztrákok hívására betört az országba kelet felöl az orosz, és a beözönlött orosz túlerő Paskievics generális vezetésével sárbatiporta a magyar szabadság szent ügyét. Akasztófák követték nyomon az orosz imperializmus első magyarországi betörését is... Kossuth Lajos beszédeinek, írásainak sok vaskos kötetében hiánytalanul megtaláljuk ragyogó politikai géniuszának minden megnyilatkozását és így minden nehézség nélkül bizonyítható, hogy még soha arcátlanabbul vissza nem éltek politikussal és eszméivel, mint a „magyar” moszkoviták és a bolsevizmus magyarországi szálláscsinálói Kossuth tanításaival. „A nagy eszme nagy áldozatokat követelt. Sokat vesztettünk vérben és vagyonban. De a veszteségek legérzékenyebbike: eltemetett nagy férfiaink, - írta Jókai Mór a Március Idusának 25. évfordulója alkalmából a „A Hon” című lapban -, Széchényi István, Teleki László, Nyáry Pál, politikai nagy fájdalmaik elviselhetetlen terhe alatt törtek össze: Szemere, Bajza, lelkűk szétbomlásával előzték meg testi halálukat. Petőfi lánglelke és Vasváry honszerető szíve ismeretlen csatamezőkön tűntek el kortársaik közül, a Március 15-i nap ifjai közül legtöbb panasztalan keserveit megnyugtatta már a sírban, mártírjaink síremlékeit faragja már az utókor, s Batthyányi Lajos nagy alakjára mutat a csak sejteni tudó ivadék...” Petőfi Sándornak a nemzet dalnokának költői formába öntött imádsága nem délibábos látomás, hanem prófétái jövendölés, 1956-os a nemzeti forradalom és szabadságharc alatt lépett ismét a megvalósulás útjára! Jókai Mórral valljuk, hogy „minden búzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848. Március 15-ének emlékét dicséri, ahogy a néphit szerint minden egyes búzaszem hegyére oda van nyomva a Patrona Hungáriáé szent képe.” A Magyar Március 1946. óta nemcsak a szabadságharcot jelenti nekünk, hanem miként az 1849-es és 1956-os október, a mártíromságot is. 1946. március 12-én végezték ki Szálasi Ferenc nemzetvezetőt. 1944. október 15-ig, a Horthy árulás napjáig voltunk, akik bár jobboldalon álltunk, nem tartoztunk se fanatikus, se lelkes hívei közé. Ha mindenben egyet is értettünk vele és mozgalmával, a stílus-különbség árnyalatai itt-ott tartózkodásra kényszerítettek. Igaz, nem tartoztunk azok közé sem, akik a hatalomátvétel után vadul törtettek a mozgalom felé, hogy túlkiabálják magát a Nemzetvezetőt is, és letapossanak, kikönyököljenek minden régi hungaristát, minden sokat áldozott és szenvedett mozgalmi harcost. Az emigrációban is sokszor akadnak ilyen neofiták, akik ki akarják sajátítani Szálasi Ferenc nevét, és elő akarják írni mindenkinek, hogy milyen mértékben legyen hungarista, jobboldali, kivel barátkozzék, kivel levelezzék, mit írjon, mit mondjon. Vagyunk azonban sokan, akik a római századossal tartunk, aki már csak a keresztfa alatt mondhatta el : „Bizony, Istennek Fia vala ez!” És én úgy hiszem, ez volt a legőszintébb megtérés. Mert a névtelen római centurio nem akkor állt Krisztus követői közé, amikor még a pálmaágak lengedeztek, és a nép örömujjongása, s az égi hatalomátvétel reményei kísérték a jeruzsálemi utcákon, hanem akkor, amidőn meglátta őt a halál dicsőségében. Sokan mi is csak 1946. március 12-én mondottuk el: „Bizony, igaz magyar vala ez.” S azt hiszem, ez nagyobb csoda, mintha valaki azért követte, mert állást, hatalmat, vagy bármit kapott tőle. A római impérium büszke katonája, a hatalom részese és hordozója, akkor térdelt a Keresztfa elé, amidőn már a Megfeszített palástjára is kockát vetettek, amidőn már nem volt hatalma és nem adhatott semmit. Szálasi Ferenc életének és mártírumságának az a legtisztább csodatétele, hogy halálában egyesíteni tudta maga mellett a régi ellenfeleit, az otthoni nemzetet, a száműzötteket, legalábbis az idealistákat. Magát a nemzetet. És még azt az idegen, francia újságírót is, a modem kor római századosát, aki azt írta a mártírhalál nagy drámájáról: „Gránit! Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett miniszterének holtteste előtt. Egyenletes biztos léptekkel megy a halál felé. Aztán egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat: odahajol a Feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne, vagy szemében ott ülne a félelem, vagy hogy nyelvével megérintené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget és egy érem reszket a mellén néhány pillanatig. 15 óra 30 perc...” S a római centurió már az ő szavaival mondja: NAGYPÉNTEK NÉLKÜL NINCS FELTÁMADÁS!... Marschalkó Lajos Jászay-Horváth Elemér : Húsvéti harangok Örömet hirdetnek, Örömöt a boldog Szíveknek, híveknek. Fényt küld a magasság, Félre borús bánat! Az élő Igazság Föltámadt, föltámadt. Akit megcsúfoltak, Kit megfeszítettek, Kit, mint véres holtat Sziklasírba tettek. Ám nem lehet halva, Ki maga az élet: Harmadnap hajnalra Föltámadt, megéledt. ^sitcùnculaÆ Sírját mázsás kővel Le hiába zárták, Fegyveres erővel Hasztalan strázsálták. Se kőnek, se vasnak Nincs azon hatalma Kit égi magasnak Vár szent diadalma.. Húsvéti harangszó, Örömet hirdetve, Édesdeden hangzó Bús magyar szívekbe, Kiknek igazsága Ármánytól lebírva, Fekszik meggyalázva Trianoni sírba. Szép országunk testét Keresztre feszíték, Keserves keresztjét Gúnnyal nehezíték. Hatalmába veték Fegyveres őröknek: Halálát hírdeték Biztosnak, öröknek. Ám gonosz kéz tehet Reá mázsás követ: Sötét Nagypénteket, Bíbor Húsvét követ. Lesz itt még vigasság, Eloszlik a bánat: A magyar Igazság Föltámad, föltámad!
