Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)

2001-09-01 / 5. szám

Magyarellenesség megnyilvánulása a román viccekben és anekdotákban 2001. szeptember-október st itmtftet 11. oldal Az elemzés tárgya a www.bancuri.ro című romániai honlapon található, magyarokról szóló román viccek. A bennük megnyilvánuló ma­gyarságkép megegyezik az IMAS; a Metro Media, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem szakintézete és más közvéleménykutató inté­zetek által közölt, a magyarságról kialakult véleményeket összegző felmérések eredményé­vel. Mind az országos mintában megkérdezett személyek, mind a viccek 30-35 %-a magyarel­lenes, 40-45%-a semleges, elfogadja a magya­rokat, 15-20%-a pedig egyenesen magyarbarát. Mind a felmérésekből, mind a viccekből szte­reotípiákban megnyilvánuló, stabilnak tekint­hető magyarságképre következtethetünk: a ma­gyarok harciasak, agresszívek, lomha gon­dolkodásúak, ám - ellentétben (ahogyan ugyan­csak ezek a viccek lefestik őket) a lusta és tolvaj románokkal - szorgosak és sikeresek (mindezek bizonyítására lásd a honlapról válogatott, alábbi­akban olvasható viccválogatást). A magyarel­lenesség kisebb méretű e viccek tükrében mint a cigányellenesség, a honlapon található, mintegy 50 romavicc zöme rasszista. Ugyanakkor jelen­tős a viccmondók önkritikája is: több mint 70 vicc szól a butának és lustának tartott oltyá­­nokról. A románok magyarellenes magatartása nem különbözik lényegesen Magyarország többi szomszédos népének ez irányú magatartásától. A közvélemény-felméréseken és a szocioló­giai tanulmányokon túlmenően, e viccek két fontos jelenséget is megvilágítanak. Az egyik az, hogy a magyarellenességnek az antiszemitiz­musból átvett technikái vannak, a viccek 15 %-a zsidókról szólt eredetileg. A magyarellenes­ségnek (betolakodók, összeesküvést szőnek, ügyesek, titkos ceremóniákat tartanak) anti­szemita mintái vannak, így pl. a magyarok csúfneve, a „bozgor” hazátlant jelent oroszul (vö. bez górod), és a zsidók diszkriminatív meg­nevezése volt a cári Oroszországban. Az említett viccekből leszűrődő másik fontos jelenség az, hogy a románok számára a magyarellenesség jelképe és megtestesítője Gheorge Funar, kolozsvári polgármester. A román nemzettudat erőteljesen mítoszokban, jelképekben fogalmazódik meg, a magyarok megítélése sem tapasztalati, kritikai alapon történik, hanem inkább közhelyek alapján. A Funar által képviselt, a ‘90-es években létrejött új típusú magyarellenesség rendkívül veszélyes, a nácizmusra emlékeztető mechaniz­musa az, hogy mesterségesen keltett hisztérikus hangulatban szélsőséges, elvetemült érzelmeket gerjesztenek, amire a fiatalság különösen fo­gékony. Az ilyen legutóbbi eset volt például az, amelynek során futballmeccsről hazatérő, fel­­hevült román fiatalokat vezettek a kolozsvári magyar nagykövetség elé tombolni. Egyébként a jelzett honlapon lévő magyarellenes beütésű vic­cek többségének Funar a főszereplője. Tallózás a honlap tartalmából: Szélsőségesen magyarellenes viccek 1. A kolozsvári városi tanács ülésén mondja az egyik tanácsos: Szerintem még kellene egy szo­bor a városba. Rögtön jönnek a javaslatok: Legyen az a román paraszt szobra! Legyen a népviseletbe öltözött paraszt szobra! Jobb kezében legyen egy vasvilla, és harcoljon a ma­gyarokkal! A bal kezében legyen egy kötél, hogy a magyarok lássák, mi vár rájuk! S hogy az üze­net világos legyen, a kötélen lógjon egy magyar! Egy pillanatnyi csend után megszólal Funar: Jó, de a magyart naponta cseréljük. 2. Egy erdélyi úton nagy vértócsa. Hogyan jönnek rá a rendőrök, hogy az egy magyaré vagy egy kutyáé? Ha vannak féknyomok, akkor kutyáé. 3. (zsidó eredeti) Funar haldoklik, köréje gyűlt a rokonság, kollégái a pártból. Utolsó kívánsága: Meg akarom változtatni a nevemet Funér Györgyre. A pártkollégák elképednek, és megkérdezik, miért akar magyar nevet, hiszen annyi éven át harcolt a magyarok ellen. - Inkább haljon meg egy magyar, mint egy román - vála­szolja Funar. 4. János rendetlenkedik az ortodox templom körül. A pap mondja: Ha nem leszel fegyel­mezett, átkeresztellek Ionnak, és románt csinálok belőled. Mivel János továbbra sem fért a bőrébe, a pap átkeresztelte Ionnak. Hazaérve, János sorra elmondta az apjának, az anyjának, a testvéreinek: - Engem Ionnak hívnak és román vagyok. Azok pedig jól megverték. Egyedül maradva a kis János maga elé motyogja: - Csak tíz perce vagyok román, s ezek a büdös ma­gyarok máris bántanak. „Magyarbarát” viccek 1. Egy román és egy magyar beszélgetnek. Azt mondja a magyar: - Amikor mi bejöttünk Erdélybe, senki nem volt itt. Minden olyan szép volt! Mire a román: - Te mafla! Mit gondolsz, ki lopta el a lovaitokat?! 2. Többnemzetiségű csoport tagjai a nyelvek megtanulásának nehézségéről beszélgetnek. - Szörnyű a francia nyelv - mondja a francia. - Képzeljétek el, mi azt mondjuk, bordó, és azt írjuk, hogy Bordeaux! - Hát az semmi! - mond­ja az öreg székely. - Mi azt mondjuk, állomás, és azt írjuk, hogy „gara”. 3. Kolozsváron János és Pista kocsmázni men­nek. Futva közeleg feléjük egy úr: - Legyenek szívesek, mondják meg, hol van az állomás? - kérdi románul. Mire János: - Mi nem tudni. - Az úr továbbszalad, Pista pedig megkérdi:- Te János, miért nem mondtad meg, hogy hol van az állomás? Lekési az az ember a vonatot!- Hagyd csak! Azt mondják, hogy már 2000 éve itt vannak, tudhatnák, hogy hol van az állomás! 4. A világ összes népei részt vesznek egy versenyen. Mivel a románok utolsók lettek, elkezdenek sírni. Megkérdezik tőlük, hogy miért sírnak? - Mert a magyarok megelőztek! - mond­ják egyszerre. „ Magyar Jelen” Torontó, 2001. jún. Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult el... Dövényi Nagy Lajos (1906-1964) a legszámkivetettebb magyar írók egyike. Pedig a két világháború közti magyar próza egyik kiemelkedő művésze volt. Minden akkori jobboldali olvasó számára emlékezete­sek maradtak novellái és regényei, de leginkább a Rajniss Ferenc szerkesztette „Magyar Futár” című képes politikai hetilap hasábjain 1942. augusztus 26-tól 1944. december 20-ig heti folytatásokban közzétett regénysorozata, a legendás hírű „Tarnopolból indult el... “ Hogy ki is indult el Tarnopolból? Egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermeke, Brandstein Juda, az ő életútját ismerhetjük meg a regényből a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig. 1911-ben, 18 éves korában elhagyta szülőhelyét, a galíciai gabonakereskedelem központját, a ma Ukrajnához tartozó Tamopolt (ma Lvov), s batyuval a hátán, Magyarországra jött. Önálló mesterséget nem szerzett, mindig csak árut közvetített. Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolta a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mért nekik, hamisan tanúzott. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tett, az első világháború idején katonáskodás helyett papírtalpú bakancsot készíttetett a honvédeknek, amelytől lefagyott lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre költözött, külseje, hétköznapjai már nem is emlékeztették szüleire és Tamopolra, sőt egyenesen úgy viselkedett, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatta pajeszét, kikeresztelkedett, majd végül felvette a Balassa vezetéknevet. így lett Brandstein Judából Balassa Jenő. A fővárosban már vállalati vezérigazgató és kormányfőtanácsos, „telekspekuláns”. Ha valaki nem ismémé eléggé a XIX. és XX. századi magyar történelmet, és benne a zsidóság szerepét, azt hihetné, hogy a regényben leírt jelenetek, alakok csupán írói túlzásokon alapszanak, tehát ez csak rém­regény. Ámde aki csak egy kicsit is ismeri hazánk elzsidósodásának hiteles történetét, azon fog megdöbben­ni, mennyire valódiak Dövényi zsidó alakjai. Úgy írta le a tamopoli zegzugos utcák, a kaftános, uzsoraka­matból élő szatócsboltosok mindennapjait, mintha közöttük élt volna. Ugyanakkor a mai olvasó mindunta­­lanul érezheti, hogy Brandstein Juda korántsem csupán múltidéző figura: mintha itt élne körünkben, valamelyik plaza vagy szupermarket főnökeként, bankigazgatóként vagy pártelnökként, aki - írónk szavait idézve - „sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet - s aztán vége”. De nemcsak Juda erkölcsi feslettségét és material­ista mivoltát ismerhetjük meg a regényből, hanem a huszadik század első felének Magyarországát is, a zsidóság egészének a magyarságtól való lelki-szellemi idegenségét. Azon kívül aprólékosan bemutatja a keleti (askenázi) és a nyugati (szefárd) zsidóság egymás közötti hatalmi harcát, közismertebben az ortodox-neológ harcot. Zsidó alakjainak maga­tartásából arra következtethetünk, amit már Istóczy Győző az 1870-es években világosan felismert: a beolvadás faji-élettani és, szellemi képtelenségére. A regény egésze ugyanakkor azt a mindmáig időszerű történetpolitikai tanulságot hirdeti, hogy a főként neológ zsidókból álló zsidó világpolitika vezéreivel (a “judeokraták”-kal) szembeni szellemi, erkölcsi és anyagi harc nemzeti önvédelem. Dövényit 1945. október 13-án „kötél általi halálra” ítélte a „Népbíróságok Országos Tanácsa”. „Háborús főbűnös”-nek kiáltották ki a „Tarnopolból indult el...” miatt. Könyveit bezúzásra ítélték. Veres Péter közbenjárására 1946. január 7-én „államelnöki kegyelemben” részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés. (A baloldali bosszú azonban nemcsak őt érintette, hanem az elítélt regényt grafikákkal kiegészítő művészeket is: egyetlen sort sem olvashatunk róluk művészeti lexikonjainkban.) Életének utolsó két évtizedéről is csak annyit tudunk biztosan, hogy az 1956-os for­radalom s szabadságharc idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ámde a levert forradalmat követő megtorlás részeként visszakerült a rács mögé. 1963- ban kiengedték a börtönből. 1964-ben gégerákban hunyt Budapesten, a Zsidó Kórházban, hiányos orvosi kezelés következtében. 18 évig ült e regénye miatt börtönben. Találóan írta róla újságíró kortársa, Fiala Ferenc: „Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt.” A regény könyv alakban ez év júniusában került először a könyvesboltokba, a Gede Testvérek gondo­zásában megjelenő „Jobboldali Regénytár” című sorozat első köteteként. Ha Dövényit életétől megfosztot­ta egy természetellenes hatalom, művétől azonban senkit sem lehet tovább megfosztani. A lebilincselő ma­gyarsággal megírt regényt méltán tekinthetjük a zsidókérdés anyanyelvűnk elszigeteltsége ellenére világ­­irodalmi feldolgozásának. (A kötet megvásárolható vagy postai utánvéttel megrendelhető kiadójánál: Gede Testvérek Bt. 1385 Budapest 62, Pf. 849. • Tel.: 349-4552 Ára: 4800 Ft. - és minden jobb könyvesboltban.) Tisztelt Szerkesztőség! A Magyar Nemzet 2001.07.09-i számában helyt adtak Paskai László és Farkas Olivér közös nyi­latkozatának, amely erkölcsi jó hírünket igaztalanul rombolja és amely jelentős anyagi kárt okozott, ezért a tárgyilagos és pártatlan tájékoztatás, valamint az egyenlő elbírálás jogán kérjük, szívesked­jenek az alábbi válasznyilatkozatunknak teljes terjedelmében lapjukban helyet biztosítani. Tisztelettel: Gede Tibor Gede Testvérek Bt. 1136 Bp. Hollán Ernő u. 37. Tel.: 349-4552 Válasznyilatkozat az esztergomi prímás nyilatkozatára Kecskés Pál műve ügyében Megdöbbenéssel olvastuk Paskai László esztergomi prímás és Farkas Olivér, a Szent István Társulat igazgatójának közös nyilatkozatát a Magyar Nemzet 7. hó 9-i, valamint az Új Ember 7. hó 15-i számában Dr. Kecskés Pál „A bölcselet története főbb vonásaiban” című művének hasonmás kiadásával kapcsolatban. Nyilatkozatuk a kiadás előzményeit, körülményeit elhallgatva s így a kiadót hamis színben, erkölcsi hitelét rontva tünteti fel, sőt felszólítja a könyvterjesztőket, hogy ne működ­jenek közre a mű terjesztésében, amellyel a kiadónak súlyos anyagi kárt szándékszik okozni. Mint minden könyvkiadásban jártas kiadó tudja, hogy az elhunyt szerzők jogutódjainak felku­tatása rengeteg időt vesz igénybe, és nagyon sok esetben a ráfordított idő eredménytelenül jár. Ugyanis a jogutódok nagy többsége nem véteti magát nyilvántartásba a Szerzői Jogvédő Hivatalnál, vagy külföldön él, és így tartózkodási helye ismeretlen, vagy már ők is elhunytak. Dr. Kecskés Pál művének megjelentetését megelőzően felkerestük a Szerzői Jogvédő Hivatalt, ahol a szerző jogutódai ez esetben sem voltak jegyezve. Ezt követően megkerestük a szerző számos volt tanítványát, ismerősét és több intézményt is. Többek közt az Esztergom-budapesti Főegyházmegyét és a Szent István Társulatot is. Érdeklődésünk teljesen eredménytelenül járt. Mégis sikerült annyit megtudni, hogy sem az Esztergom-budapesti Főegyházmegye, sem a Szent István Társulat nem Dr. Kecskés Pál jogutódja, hiszen ellenkező esetben tudtak volna róla, és érdek­lődésünkre, különösen kiadási szándékunk tudatában (amit egyértelműen közöltünk) tudatták volna velünk. Még tanácsot sem tudtak adni, hogy mely lehetséges irányba folytassuk nyomozásunkat. Bár a Szent István Társulat közölte, hogy a jövőben szándékszik kiadni a szerző műveit, de ez ránk döntő befolyással nem bírt, hiszen mi az 1943-as kiadást kívántuk kiadni, nem pedig az ugyan­csak általuk 1981-ben megjelentetett rövidített, a kor szellemének, politikai és pedagógiai elvárá­sainak megfelelő változatát. Az a puszta tény, hogy a Szent István Társulat adta ki 1943-ban először az általunk megjelentetett művet, sem az 1943-as, sem a jelenleg hatályos törvények nem biztosítják részükre a kizárólagos jogot a kiadványhoz közel hatvan év után. Sőt, a szándéknyilatkozat sem jelent kizárólagos jogot, ezzel bizonyára Farkas Olivér is egyetért. Miután nyomozásunk zsákutcába került, a Szerzői Jogvédő Hivatal jogi tájékoztatása alapján két lehetőség állt előttünk: vagy lemondunk a kiadvány megjelentetéséről, vagy kiadjuk és a későbbiek­ben esetleg jelentkező jogutódokkal a megjelenés után rendezzük a jogi vonatkozásokat. Ez utóbbi lehetőség a kiadóknál jól ismert gyakorlat. A mű tudományos, pedagógiai és az általános műveltségi jelentőségére való tekintettel, mi az utóbbit választottuk, annak tudatában, hogy mindent megtettünk a jogutódok felkutatására és teljes mértékben jóhiszeműen jártunk el az ügyben. Mindezideig sem magánszemély, sem intézmény nem jelentkezett kiadónknál a jogutódlás ügyében. Különös módon az Esztergom-budapesti Főegyházmegye és a Szent István Társulat sem, ami a fentiek következtében természetes és elvárható lenne a keresztény szellemiséget és erkölcsiséget képviselő egyházi hatóságtó,1 és az ezt a szellemiséget terjeszteni hivatott kiadótól, ha az eltelt idő alatt a korábbi tájékoztatásának ellentmondó értesüléshez jutott, hisz a keresztény erkölcsiség szerint jóhi­szeműséget jóhiszeműséggel kell viszonozni, nem pedig rossz szándékkal. Az esztergomi prímás és Farkas Olivér a korábbiakkal ellentmondó nyilatkozata és magatartása számunkra teljesen érthetetlen, amelyre csak két lehetséges magyarázat adható: a kiadó vagy szándékos megtévesztés és félrevezetés áldozata a Szent István Társulat és az Esztergom-budapesti Főegyházmegye részéről, vagy (és mi ezt tartjuk valószínűnek) az esztergomi prímás és az Esztergom-budapesti Főegyházmegye esett áldozatul a keresztény szellemiségben járatlan, kezdő, felelőtlen hivatalnokainak és tanácsadóinak. Ha Paskai László az általunk fent leírt körülményeknek figyelmesen utána jár, bizonyára be fogja látni, hogy a méltányosság és a keresztény tisztesség megköveteli az erkölcsi jó hírünket romboló és jelentős anyagi kárt okozó nyilatkozatának visszavonását a sajtóban. Mindettől eltekintve mi továbbra is várjuk a jogutód vagy jogutódok jelentkezését (legyen az bárki vagy bárkik) a kellő dokumentációval, hogy az ügyet a keresztény erkölcs és törvény szellemében rendezni tudjuk. Ifj. Tompó László Gede Tibor Gede Testvérek Bt.vezetője

Next

/
Oldalképek
Tartalom