Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-09-01 / 5. szám
6. oldal «imAieöfct 2001. szeptember-október ERDEY ZOLTÁN ÖSSZEÁLLÍT ASA — Folytatás — A. fajok keveredésének bármilyen ideológiai, politikai, vagy hatalmi megfontolásból való elősegítése azért nemzetellenes bűntett, mely az adott nemzet lesüllyedéséhez, vagy beolvadásához vezet. Ugyanez más oldalról nézve emberiség elleni bűntett is, mert forrása azoknak a torz ideológiáknak, melyek minden korban a beolvasztó „felsőbbrendű” fajok szuperioritását hirdetik, és nem kevésbé kíméletlen faji asszimilációhoz vezetnek. A tradicionális jobboldal a leghatározottabban elutasítja a fajgyűlöletnek minden formáját, a fajok kiirtására, elnyomására irányuló minden törekvést, egyik legveszélyesebbnek tartva ezek között a liberális ideológiával álcázott cion-fasizmust, mely egy kevert világetnikum fölötti faji hegemóniára tör. A jelenlegi nemzetközi chartákat, irányelveket figyelve azonban megdöbbenve vehetjük észre azt is, hogy az emberek és rasszok közötti „egyenlőség” elve már régen nem több populisztikus frázisnál; egyike azoknak a még ma is hatásos tömegekbe oltott hamis illúzióknak, mellyel a nemzetek fölötti hatalmat szervezők valaha a tömegeket saját védőbástyájuk, a nemességük (nemzeti elitjük) ellen lázították fel. Az ENSZ brazíliai csúcskonferenciáját megelőző Iowa-i tanácskozáson a résztvevők között egy bizalmas iratot köröztek. Az ECO-92 Earth Charter-t kezdeményező dokumentum szerint az anglo-saxon nemzetek által vezetett ENSZ Biztonsági Tanácsa határozottan kinyilvánítja, hogy a nemzetek nem egyenlők és a világ népei fölött a nagyobb teljesítményt nyújtó népek jogosultak uralkodni. Ha pedig valakinek még ezek után is kétségei lennének a nagyhatalmi szándékok és a világ népeinek szánt sors felől, azokat „megnyugtathatjuk”: még elvi szinten sincs szó immár „egyenlőségről”, „nép, vagy nemzetjogról”, van viszont szó a halálra szánt népek kötelező együttműködéséről (compul-sory cooperation), amit az a 166 nemzet, melyeknek vezetői ingadozók (irresolute), helyi „kultúrák” által befolyásoltak és téves képzeteik vannak az Új Világrendről, nem is vitathatnak. A vita ugyanis halogatással járna és céljaink és szándékaink feladásához vezetne - mondja a fentebb hivatkozott ENSZ dokumentum e pontja. Látható tehát, hogy az Új Világrend szervezői maguk között, minden tagadásuk és demagóg jelszavuk ellenére, tisztában vannak a biológiai és történelmi realitásokkal, és tényként fogadják el a rasszok egyenlőtlenségét, azt, amit kifelé tagadnak. Arról azonban szó sincs, mintha ezzel azonos platformra kerültek volna velünk. Világosan rá kell mutatnunk az alapvető különbségre a két oldal, a liberális és a tradicionális jobboldal álláspontja között. Míg ugyanis a liberálisok a rasszok közötti genetikai különbségeket egy faji felsőbbrendűségre alapozott világhatalom megszerzésére, más fajok elnyomására, sőt, ellenük bevethető genetikai fegyverek kifejlesztésére akarják kihasználni (a géntérképek készítése éppen ezt a célt szolgálja, addig a tradicionális jobboldal a világ egységének és faji sokszínűségének megőrzésére törekszik, társadalmi vonatkozásban pedig fajvédő politikájával a rasszok és népek harmonikus együttélésének megvalósítására törekszik, elutasítva a soknemzetiségű (multiraciális) államot és társadalmat. Egy korábbi írásomban (Menekülés a liberális demokrácia csapdájából - Havi Magyar Fórum, 1997. aug. ) már röviden körvonalaztam azokat a lehetőségeket, melyek egy olyan tradicionális létszemlélet értékrend és paradigma váltás irányába mutatnak mely az élet tiszteletén alapuló értékrendjénél fogva erkölcsi alapon tiltana meg minden életellenes kísérletezést és faji hegemóniát, és megszilárdítaná azokat a nemzeti kereteket, melyek nélkül az emberi nem fejlődése és az emberi képességek minden társadalmi szintű kibontakoztatása nem képzelhető el. RASSZIZMUS ÉS ELŐÍTÉLET IVIindazokat, akik a tudományos vizsgálatokkal is alátámasztott mindennapi tapasztalat alapján tényként kezelik a rasszok közötti értelmi és egyéb különbözőségeket, előítélettel (prejudikálással), gyűlöletkeltéssel, bigottsággal vádolják. DUKE az értelmező szótárra hagyatkozva olvassa ugyanezeket a „bűnöket” vádolói fejére. Hogy ez mennyire nem szerencsés ötlet, és hogy milyen fogalmi zavarhoz, hibás szóhasználathoz vezet, arra egy korábbi írásomban már világosan rámutattam.(x) A szótárak és lexikonok nem tesznek különbséget előítélet és elfogultság között, mely utóbbira érvényes az a definíció, hogy előzetes tapasztalat nélkül, vagy annak ellenére alaptalanul kialakított negatív (vagy pozitív) vélemény. Az előítélet ui. nem bűn, hanem korábbi tapasztalataink, tudásunk alapján kialakított egyfajta „munkahipotézis”, mellyel csak az nem rendelkezik, aki nem tud semmit. Ha előítélet-mentességet várunk el valakitől, nem kívánunk tőle kevesebbet, mint azt, hogy minden korábbi tapasztalatát felejtse el, és sorozatosan ugyanabba a hibába, vagy gödörbe essen. Előítélet az élővilágban általános jelenség, mely mindig volt, van és lesz, amíg élet van a földön, és amelyre az önvédelmi reflexek egész sora, az emberi közösségekben pedig ezen túl a szólásokban és közmondásokban megfogalmazott igazságok és törvényszerűségek axiomatikus ismeretretrendszerre épül. A mindenkit megtévesztő fogalmi zavar abból ered. hogy az előítélet gyakran rögzül és a változásokat követni képtelen bigottsággá, elfogultsággá merevedik. Ilyen bigott, ellenvéleményt nem tűrő és a másik oldallal szemben elfogult álláspont az, amit az egalitariánusok, a fajok közötti egyenlőség hívei vallanak: A bigott embereket pedig nem lehet észérvekkel meggyőzni. DUKE öt pontba sűrítve vázolja azt a vitát, mely az Egyesült Államokban az egalitariánizmus és a szegregáció hívei között parttalanul dúl immár évtizedek óta. A számunkra sem ismeretlen retorikát érdemes megfigyelni. A faji egyenlőséget vallók szerint 1) a négerek egyáltalán nem kevésbé intelligensek, mint a fehérek (általános álláspont). De, ha kutatási eredmények százaival bebizonyítják nekik, hogy a négerek IQ-értéke igenis lényegesen és megváltoztathatatlanul alacsonyabb, akkor azt állítják, hogy 2) a hivatkozott eredmények elfogult, rasszista tesztekre épülnek. Bebizonyítva nekik, hogy a vizsgálati eredmények faji és kultúrális elfogultság mentesen végzett kutatások alapján születtek, akkor úgy érvelnek, hogy 3) a négerek alacsonyabb IQ-ja egyszerűen társadalmi és gazdasági tényezőkre vezethető vissza. Bebizonyítva, hogy az éles különbségek akkor is jelentkeznek, ha a négerek és fehérek szociális és gazdasági körülményei azonosak, akkor az egyenlőséghívők takarodót fújva arra hivatkoznak, hogy 4) azok a programok, melyek a környezet stimuláló hatására építenek, a néger gyerekek IQ-ját a fehérek szintjére fogják emelni. Rámutatva, hogy ezek a programok (pl. Head Start) egyáltalán nem eredményeztek IQ- növekedést a négereknél, az egalitariánizmus elfogult hívei kijelentik, hogy 5) az IQ egyébként sem jelent semmit. De, ha társadalomkutatók százainak véleményére hivatkozva bebizonyítják nekik, hogy az IQ és az iskolai és társadalmi-gazdasági előmenetel között szoros összefüggés áll fenn - visszavonulnak védállásaik mögé, elismerve az intelligencia biológiai meghatározottságát, mindjárt kijelentve azonban, hogy a négerek és fehérek szellemi fejlődése közötti különbségért a hiányos táplálkozás felelős - és a „vita kezdődhet elölről. Ezzel az oldallal polémiába bocsátkozni tehát annyi, mint lóval imádkozni. Meggyőzni őket nem lehet. Azt mondják ránk (mintha valami csúnyát mondanának!): rasszisták vagyunk, faji előítéleteink vannak. Jó. Minthogy a rasszizmus nem más, mint az emberfajták különbözőségére vonatkozó, tudományos és tapasztalati tényekkel alátámasztott előítéletrendszer, és semmi sincs benne abból, amit hozzá gondolni, ragasztani szeretnének: a fajgyűlöletből, elfogadjuk „vádjaikat”. (Mert ha tiltakoznánk ellene, úgy járhatnánk, mint a debreceni villamoson az egyszeri cigány, aki egy másikkal összeszólalkozva - az utasok nagy derültségére - azt vágta a komaasszonya fejéhez, hogy „Eriggy mán te normális!” Mire a másik kikérte magának mondván: „Nem vagyok én normális, se anyám, se apám nem volt az!” Ergo: normálisak vagyunk, ellentétben azokkal, akik tagadják a tényeket és vágyálmaikból koholnak elméleteket.) Tudományos bizonyítékok alapján tudomásul vesszük a rasszok különbözőségét és kiépítjük erre alapozott előítélet-rendszerünket. A.merikában a legélesebb etnikai választóvonal a négerek és a fehérek között van. De egészen bizonyos, hogy hasonló diferenciák lennének kimutathatók egzakt vizsgálatokkal nemcsak a három emberfajta: fehér, mongol és néger, hanem a fajtaváltozatok (indián, maláji), valamint a primitív ősnépek keverékek, töredékfajták között is. Nagyon kicsi a különbség viszont Európa fehér rassztípusai: az északi, alpesi, a keletbalti, dinári, a mediterrán és a turáni (v. törökös) típusok között. Hazánkban - akár csak Európában - két kevésbé éles, de jól kimutatható etnikai határ figyelhető meg a befogadó nemzetek, jelen esetben a magyarság, valamint a cigányok és a zsidók között. Tokay kultúrális és antropológiai tényekre hivatkozva igazolja e két különálló, szétszórtságban élő etnikum: a fehér-néger keverék zsidóság (érdekes, de talán nem véletlen, hogy Jézus taníványai között az egyetlen zsidó, Júdás is néger volt! ) és az indiai eredetű, a társasközösségi élet alsó fokán megrekedt cigányság elkülönülését az európai rassztípusoktól. Az elkülönülés foka bár eltérő, mindkét típusnál elég nagy ahhoz, hogy a befogadó nemzet idegenül álljon velük szemben. Ez a faji idegenségérzet, és a zsidóság esetében a vallási tilalom a legkomolyabb, ma már szinte egyedüli akadálya annak, hogy e két szórvány-etnikum Európa nagyobb beltenyésztettségi fokú népeivel keveredjen, és e vérkeveredéssel azokban jelentősebb faji leromlást idézzen elő. Duke könyvének későbbi fejezeteiben csak társadalmi rész-jelenségekkel kapcsolatban érinti, de lényegileg nem magyarázza a fajkeveredés (kültenyésztettség növekedésének) negatív következményeit. A rasszkülönbségek figyelmen kívül hagyásának fő veszélyét az oktatás színvonalának csökkenésében látja. Ez azonban csak a kérdés egyik gyakorlati vonatkozása. Sokkal tragikusabb következményekkel jár azonban - mint fentebb már utaltunk rá -, ha a faji elkülönülés átlépi az iskolai csoporthatárokat és a faj-(vér)-keveredés síkjára tevődik át. Tokay példákkal igazolja, hogy a vérkeveredés ugyan egyetlen módja az egy társasképlet keretében élő társasközösségek eggyéolvasztásának, de csak akkor, ha a keveredő népelemek típusa nem nagyon eltérő. Ellenkező esetben a keveredés eredménye korcs lesz. Ezt a szomorú eredményt szemléletesen példázza Amerika fehér és néger (mulatt), vagy néger és indián (mesztic) keverék népessége. Amerikában, mivel a társasközösség extrém mértékű kültenyésztettsége miatt a típusjellegek, s ennek következtében a réteghatárok elmosódottak, az idegenségérzet már csak a fő raszszok (elsősorban fehér és néger) között képez választó vonalat. Ott e két nagyrassz keveredése akadályozhatja tovább leginkább a kultúra és műveltség fejlődését. Egyúttal Amerika zsidó megszállói ezzel az erőltetett fajkeveredéssel akarják elérni, hogy még sokáig ne alakulhasson ki velük szemben számottevő nemzeti ellenállás. Európában a világháború óta hasonló fellazító politikával egyengetik a zsidó világhatalom útját. A liberális demokrácia a másság-kultusszal, a fajok keveredésének előmozdításával (pl. vendégmunkásáradat, volt gyarmatokról való beözönlés) csökkenteni igyekszik a magasabb kultúrájú és fejlődési potenciálú európai társasközösségek beltenyésztettségi fokát (ez áll a LD „nemzetállam-ellenessége”
