Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)

2001-07-01 / 4. szám

6. oldal

$*lîtVÀKÔfct

2001. július-augusztus

JOBBRÓL NÉZVE

(Egy évvel a parlamenti választások előtt...)

tíárom éve, az 1998-as választási eredményeket jobboldali szempontból elemző írásomban (Havi Magyar Fórum, 1998. július) a FIDESZ-PP mellett az MSZP-t és az FKGP-t tekintettem a választások győztes pártjainak. Ebben, valamint egy előző, de sajnos csak jóval a választások után megjelent elemzésemben (Jobbról nézve: Választási körkép az 1998- as parlamenti választások előtt - Magyarok Vasárnapja, 1998. szeptember) körvonalaztam, hogy mi várható ezektől a pártoktól. Ma, három évvel ezen döbbenetes, a belső ellenségeink erejét és a magyar nép sorsa formálására való teljes képtelenségét egyaránt jól tükröző újabb politikai öngólunk után megvonhatjuk nemcsak ennek a három évnek, hanem egy tízéves, töretlen szociálliberális kormányzati ciklusnak is a mérlegét.

Elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy a választások győztes pártjai hozták a „papírformát”, egyedül a MIEP hároméves szereplése okozott némi csalódást.

A választási eredmények alapján és a politikai váltógazdaság szabályai szerint kialakított FIDESZ-FKGP-MDF koalíciós kormány feladata az antalli politikai-hatalmi folytonosság megőrzése, az 1989. március 15-én kötött nemzetáruló politikai „Paktum“ 3-20. pontjainak maradéktalan teljesítése és az ország szuverenitása utolsó nyomainak eltüntetése, nemzeti erőforrásaink teljes felszámolása volt.

Ennek a folyamatnak koordinátora és zászlóvivője a koalíció vezető pártja, a FIDESZ-PP, melynek politikai taktikájára egy látszólagos kettősség jellemző: demagóg, nem egyszer farizeus képmutatással használt nemzetieskedő szólamokkal, hatásvadász nyilatkozatokkal megnyerni a tömegek jóindulatát, de egyúttal gyakorlati intézkedésekei hatástalanítani minden pozitív, nemzeti célt szolgáló kezdeményezést. Tényleges politikáját megfelelő megvilágításban látjuk, ha végigtekintjük, hogyan épült be a fent említett, nemzeti újjászületésünket mindmáig akadályozó „Paktum” a koalíció hároméves kormányzati működésébe.

H a az 1. pont teljesülésében a kommunistákat „agyagba döngölő”, ma viszont éppen ezekkel a „bedöngölt” ex-elvtársakkal politikai szövetséget kereső Orbánféle FIDESZ-nek volt is valami szerepe - már a múlté, mert a szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról megtörtént.

Ugyancsak lezártnak tekinthető a 2. pont, a Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott - tegyük mindjárt hozzá: nagyrészt a magyar néptől elvett, vagy a mi pénzünkön épített és üzemeltetett - épületekért és javakért. (Arról viszont senki sem beszél, hogy Magyarország kárpótlása az oroszok által okozott környezetszennyezésért, évtizedeken át ki nem fizetett energia- és vízdíj számlákért, a kontónkra felvett dollár-milliárdokért - és ne soroljuk tovább - megtörtént-é? Biztosak lehetünk benne, hogy nem, különben tele lett volna vele a sajtó.)

A barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése a SZU — azaz a szovjet utódállamok szövetsége - és Magyarország között (3. pont) az ex-kommunisták (Martonyi) által vezetett magyar külpolitikánknak továbbra is részét képezi. Többek között e baráti politika jegyében őrizgetik ma is kegyelettel ötvenéves, „szabadságnak” csúfolt rabságunk egyik legfőbb szimbólumát Budapest főterén, az Országház és a Televízió-székház között.

A szovjetellenes tevékenységek megakadályozása és a határok kölcsönös megnyitása a (volt) Szovjetunió és Magyarország között (4. és 5. pontok) ma már csak úgy értelmezhetők, mint korábbi, félelemből fakadó olyan követelések, melyek a következő (6. és 7.) pontokhoz szolgáltak volna biztosítási háttérként. A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése és a volt kommunista titkosszolgálat, határőrség és rendőrség megvédése az esetleges megtortástól a ‘90-es rendszerváltást levezénylő Antall-féle

„nyugodt erő” egyik legfontosabb belpolitikai feladata volt. Ma már erről szó sem esik. A volt politikai bűnözők vagy kiemelt állami nyugdíjaikat élvezik, vagy felelős politikai és gazdasági kulcspozíciókat töltenek be. További büntetlenségükről a régi nómenklatúra „agyagba döngölt” ügyészei és bírái gondoskodnak. Folyamatos „feladatot” jelent a 8. pont is, a volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon. Ez egy olyan követelménye a Paktumnak, melynek teljesítése kizárólag egyéni belátáson múlott. Ami a megdöbbentő, de egyúttal nagyon jellemző is a belpolitikai életünkre, hogy egyetlen parlamenti párt sincs, mely a Paktumnak ezt a pontját önként ne teljesítette volna. Ma minden pártban nemcsak jelen vannak, hanem vezető helyeket töltenek be volt kommunista párttagok, és ez alól sajnos a MIEP sem kivétel. Ezért meg merjük kockáztatni azt az állítást, hogy ennek a szégyenletes és nemzeti függetlenségünket hosszú évtizedekre, ha nem évszázadokra felszámoló egyezménynek megalkotása és annak teljesítése a ma létező összes parlamenti párt és politikai vezető tevőleges, vagy hallgatólagos támogatásával történt és történik. E ponton át mérhető le leginkább egyes személyek és politikai pártok tényleges viszonya a hazánk ellen folytatott liberális összeesküvés ezen alapdokumentumához, azaz hazafias, vagy nemzetellenes magatartása. E pont teljesítésében nem elhanyagolható felelősség terheli magát a népet, azaz a választókat, személy szerint mindazokat, akik lelkiismeretlenül, saját és gyermekeik jövőjét feláldozva adták szavazataikat legutóbb is kommunista, vagy volt kommunista jelöltekre.

A 9. pont intézkedik az államvagyon átmentéséről a volt kommunisták kezébe. Ebben a pontban a FIDESZ vétkessége, nemcsak mint mostani vezető kormánypárté jelentős, hanem úgy is, mint a két előző kormányzati ciklusban az MDF-fel, SZDSZ-szel és a szocialistákkal is eredményesen együttműködött kollaborációs partneré. A gánti bányatulajdonos miniszterelnök és családja ugyanúgy haszonélvezője ennek a pontnak, mint a kormánytagok és a politikai és gazdasági vezetők többsége.

Elég átnézni a semmiből - azaz lopott vagyonból - milliomossá, sőt milliárdossá lett „vállalkozók” listáját, és láthatja bárki, hogy nincs azok között egy se a régi rendszer ellenfelei közül, de még olyan se, aki a kádári időkben „néma volt csupán, vagy csak lelkesedni rest”.

Ebben a pontban a ‘90-es módszerváltás egyik alapkövetelménye fogalmazódott meg: az, hogy a magyar nép fizikai kifosztásából (államosítások), majd közel félévszázados munkájából felhalmozott nemzeti vagyonra „privatizáció “ ürügyén a zsidó nagytőke és - cinkos támogatásával - a régi és az új gyarmatosítók kiszolgálói, politikai bűnözők, nem egyszer a magyar nép hóhérai, vagy közönséges tolvajok törvényesen rátehessék a kezüket.

Hogy ennek a szabadrablásnak érvényes színezetet lehessen adni, és azok a volt elvtársak se üthessék meg túlságosan a bokájukat, akik túl sokat találtak „eltocsikolni” maguknak, vagy hitsorsosaiknak, valamint teljesülhessen a már említett 6- és 7. pont is, a Paktum 10. pontja előírja, hogy az igazságszolgáltatást meg kell tartania volt kommunisták kezében. Ugyanezen pont hivatott biztosítékul szolgálni a 11. pont-hoz, hogy meg kell torolni minden zsidóellenes megnyilatkozást, megmozdulást és szervezkedést. Ezzel a ponttal a magyar igazságszolgáltatás - ma már nyugodtan állíthatjuk, hogy a külföldi is - zsákutcába került, tekintettel arra, hogy a gazdasági bűncselekmények elkövetői sorozatosan faji védőpajzsuk mögé húzódhatnak a felelősségre vonás elől. Olyan világ épül számunkra, ahol a nemzeti ügy védelmezőit nemzetközi bíróságok elé lehet citálni, a politikai és gazdasági bűnözők pedig nemzeti és nemzetközi törvények fölött állva fajgyűlöletet kiálthatnak bárkire, aki őket nevükön meri nevezni. A Göncz-féle „gyűlölet-törvény”, mely ezt a pontot szolgálja, éppen a közelmúltban egészült ki egy újabb törvény-javaslattal, mely ismét csak ez a bűnözői kört hivatott védeni.

A12. ponttal kapcsolatban szintén pártegyetértés uralkodik. Ez kimondja, hogy meg kell akadályozni a jobboldati, vagy szélső jobboldali pártok szervezkedését és indulását. Igen, valóban nagy veszély, hogy az ébredő nemzet végre egy olyan politikai erőt hozhatna létre, mely felborítva ezt a „kéz-kezet mos” status quo-t, bele talál tenyereim a baloldal sok évtizedes gazemberségébe és végre tiszta közéletet teremt, mely ismét gazdává tenné a magyar embert saját hazájában, és visszaadná önbecsülését, hogy felemelt fejjel járhasson a világban.

Ettől félnek nagyon a cion-bolsevista, liberál-szocialista ellenfeleink, és nem csoda, hogy minden eszközzel meg akarják akadályozni a jobboldali erők összefogását. Az elkeserítő csupán az, hogy a nemzeti oldalon is a jobboldal feltámadásával riogatják a marxista történelemkönyvek frazeológiáján kiművelődött, ideológiailag tájékozatlan közvéleményt éppen azok, akiknek ez a jobboldal lehetne potenciális támogatója. Pedig egyedül a jobboldal programja lehet ellentmondásoktól mentesen és következetesen nemzeti. A nemzeti oldal nem lehet jobboldal-ellenes, ha nem akar saját nemzetével szembe kerülni. Minden olyan mozgalomnak, mely bármilyen formában támadja a jobb oldalt, joggal megkérdőjelezhető őszinte nemzeti elkötelezettsége.

A nemzeti oldalon a baloldaliság veszélyes ideológiai konfúzió forrása volt már a múltban is - egyfajta politikai „fából vaskarika,” és mindig karöltve jár a nemzeti érdekek feladásával, a politikai kompromisszumokkal és kollaborációval.

Ebben a pontban egyedül a MIEP politikai vezetését marasztalhatjuk el; a többiektől, mint ellenségeinktől, ugyanis nem is vártunk mást, és velük nincs is miről beszélnünk.

A 13. pontban szintén nagy a FIDESZ által vezetett kormány felelőssége. Ez a pont kimondja, hogy állandóan hangoztatni kell, hogy a (trianoni békediktátum által kialakított) magyar határok véglegesek és azokon nem lehet változtatni.

Emlékszünk még a FIDESZ képviselőcsoportja szégyenletes viselkedésére, amikor a parlamentben a trianoni vita során - még az Antall-kormány idején - kivonulásukkal tiltakoztak a kérdésnek még csak a felvetése ellen is. A párt támogatta a törvénytelen „alapszerződéseket”, melyekben az akkori kormány hazaáruló politikusai ezeréves nemzeti területi jogokról „mondtak le” szomszédaink javára. A FIDESZ-kormány egyértelmű bűne, hogy a történelmi helyzetet külföldi utasításra ki nem használva lemondtak a déli határrevízió kínálkozó lehetőségéről, kimerítve ezzel a hazaárulás minden kritériumát.

A FIDESZ-kormány csak úgy, mint a többi parlamenti párt, maradéktalanul betartja a 14. pontot is, miszerint a magyar kormány nem tarthat fenn kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel, csoportokkal. Itt, a 12. ponttal kapcsolatban elmondottak szerint ismét csak nem a baloldalt hibáztatjuk - teljesen természetes, hogy ők nem tartanak kapcsolatot a külföldi jobboldallal sem. De a MIÉP-től, melynek az oszthatatlan magyar igazság és az egész magyar nemzet képviselete, védelme és zászlóink alá szervezése lenne a feladata, joggal elvárható lenne, hogy megszólítsa és programjába beépítse a talán legtöbbet szenvedett, kitaszított, jogfosztott, de hazájához végig hű maradt, és nemzetünket nemzeti érdekeinket mindvégig méltón és hűen képviselő nemzeti emigrációnk politikai integrálását, mintegy: lelki repatriálását. Azonban minderre addig semmi kilátás, amíg magában a MIEP országos és helyi szervezeteiben egyre többen vannak a más pártokból átigazoltak, erősödik a „színe-hagyott” kommunisták és a zsidó-keresztény papság befolyása.

A 15. pont kötelezi a magyar politikát (sajtót, állami és pártvezetőket), hogy a románok, jugoszlávok és a szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot. Ennek a pontnak is - mely a 13. és a következő 17. és 19. pontokkal összefüggésben értelmezendő - maximálisan eleget tesz a jelenlegi kormány csak úgy,

mint az előzők. A felsorolt szomszédos trianoni utódállamokkal szemben még akkor sem hangzik el „barátságtalan” nyilatkozat, amikor azok bennünket gyaláznak, nemzeti érdekeinket és életterünket szándékosan és súlyosan veszélyeztető beruházásokat létesítenek, vagy azt károsító tevékenységet folytatnak. (Pl. a tiszai cián-szennyezéssel kapcsolatban egyedül Csurka István merte kimondani az igazságot, a románok hadüzenet nélküli környezeti háborút viselnek ellenünk.)

A Paktum 16. pontja a kommunista hatalomfolytonosságot és az ‘56-os szabadságharcot követő kommunista terror háborús bűnöseinek védelmét szolgálja. Eszerint az 1956-os eseményeket, mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik.

Jóllehet számos nagytekintélyű történészünknek az utóbbi időben szűkebb körhöz szóló fórumokban (szaklapok, Magyar Fórum, a rádió Vasárnapi Újság c. műsora) megengedték hogy az e pontban megfogalmazottakkal ellentétes véleményt fejthessenek ki, a hivatalos politika álláspontja azonban változatlan, amit legjobban szemléltet a moszkovita Nagy Imrének, vagy Maiéter Pálnak ‘56-os mártírként való kezelése, és a szabadságharc összemosása a forradalmat megelőző valóban reformkommunista színezetű tüntetésekkel.

Hogy hazánk véglegesen egy olyan várhoz váljon hasonlatossá, melynek falait ledöntötték, kapuit megnyitották vizesárkait és kútjait betömték, és védőit lefegyverezték, a trianoni diktátum szellemében fogant 17. pont előírja, hogy a magyar hadsereg létszámát egyharmadára kell csökkenteni. Akik ezt a pontot, Zrínyi intelmeit figyelmen kívül hagyva, lelkesen végrehajtották, nem átallották Szigetvárott a magyarok egyik legnagyobb ellenségének és pusztítójának, Szulejmán szultánnak szobrot állítani. A szobrot ugyan nem a jelenlegi kormányzati időszakban állították, de Orbánék már harmadik éve vannak hatalmon és a szobor még mindig áll... Zrínyi pedig foroghat a sírjában.

A 18. pont szerint a rendszerváltás után a Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerősítheti gazdasági befolyását a magyar életben. így történt. A volt elnyomóinkat az ex-kommunisták, az újakat a liberál-demokraták képviselik, és mindenki őket szolgálja, aki bármelyikükre szavaz.

A felelősséggel ellentétben a hülyeség csak nő, ha kollektivizálódik. A 19. pont szerint Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására. Ebből a mondáiból érdekes dolgokat tudhatunk meg. Azt pl. hogy Magyarországon a „nemzetiségeket” különös gazdasági és politikai jogok illetnék meg az államalkotó nemzettel szemben. Azután a szöveg azt sugallja, mintha idáig (1990-ig) a nemzetiségi jogokat az orosz megszállók garantálták volna, és most, hogy távozni kényszerülnek, garanciákat kémek arra, hogy e jogokat ezután sem éri sérelem.

Tekintettel azonban arra, hogy Trianonban minden olyan területet elvettek Magyarországtól, ahol nem magyar etnikum akár csak vásárok alkalmával is megfordult, és melynek a nevét az utódállamok politikusai a „béketárgyalásokon” egyáltalán ki tudták mondani, számottevő nemzetiség nem maradt magyar földön. A két kozmopolita nemzetiségünktől, a cigányoktól és a zsidóktól eddig sem tagadta meg nálunk senki azt a lehetőséget, hogy mindenkire érvényes törvényeink szerint gyakorolhassák fent említett jogaikat. Ma hazánkban egyetlen gazdaságilag és politikailag jogfosztott etnikum létezik: a magyarság. De nem hiszem, hogy ez a pont ránk vonatkozna. Viszont ezen érthetetlen pont szellemében a tíz éve uralmon levő liberál-szocialista, liberál-demokrata kormányok egymást túllihegve szítják hazánkban a nemzetiségi ellentétek parazsát, „kisebbségi önkormányzatokkal”, kisebbségi törvényekkel, alapokkal, segélyprog