Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-03-01 / 2. szám
A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNAIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. XXXX. ÉVFOLYAM 2. SZÁM - 2001. MÁRCIUS-ÁPRILIS Ára: 2,25 US dollár Major Tibor ÉVEZREDÜNK ELSŐ MÁRCIUS IDUSÁN.. 1848 március 15-ike a magyar szabadsággondolat testet öltésének napja. Százados Habsburgi-rabbilincseket, szebben, tudatosabban és igazabban még népek nem törtek szét. „Európa örökös áldozatának történelmi csúcspotja volt ez a nap a magyar nép mély emberi és nemzeti lényegének gyönyörű megnyilatkozása - írta Nyíró József, Erdély, a magyarság és a nemzeti emigráció nagy írója az 1848/49-es szabadságharc századik évfordulójára emlékezve -, melyet többé nem lehetett határok közé zárni, kényszeríteni. Igazság, erő, szimbólum és mégis valóság, mely életalappá és erőforrássá vált. Valami csodálatos átlényegülés történt azon a napon, mint a szerény, egyszerű kenyérrel, mely isteni jóság és gondolat igézetesen nagy és örök akaratából az emberiség megváltásának hordozójává lett. A testet aztán lehetett feszíteni, az Ige azonban elérhetetlen minden emberi gazság, hazugság, erőszak és vérontás számára. Az 1956-os szabadságharc története, semleges Magyarország november 4-i vérbefojtása nemcsak a magyar nép, de szinte az egész művelt világ érdeklődésében újra felidézték az 1848—49-i szabadságharc emlékezetét. Az 1956 őszi magyar szabadságharc tragédiája nyomán, melyet éppen úgy az orosz harckocsik tömege taposott vérbe, mint ahogy az 1848—49-i függetlenségi háború erőfeszítései is a cári hadsereg beavatkozásához: Világoshoz vezettek. A Gasette Lausanne című francianyelvű svájci lap, a világosi fegyverletétel nyomán 1849. augusztus 30-i számában többek között ezeket írja: „A magyar felkelés sorsa már régen előrelátható volt, bár a magyarok, az európai népek általános rokonszenvéből némi reményt meríthettek. De ha ez a hősies harc véget is ért, ez a tragédia nem jelenti végét a harcnak azokért a fenkölt eszményekért, amelyekért a magyarok, - nem először történelmük folyamán - most is annyi vért ontottak. Az orosz fegyveres beözönlés egyike azoknak a tényeknek amelyeknek kihatása az egész európai politika - nyitott sebe gyanánt, még sokáig éreztetni fogja hatását. Mit tett a nyugati Európa a küzdő magyar nép érdekében? Meddő belső torzsalkodásokba merülve, az ügyesen elhintett gyűlölködésnek, elmésen kieszelt félreértéseknek és az ugyanilyen gyermekes ellentéteknek reménytelen tömkelegébe elmerülve, tehetetlenül nézte végig ezt a hősies harcot és ezt a megrendítő tragédiát...” Mintha csak 1956. november 4-én írták volna ezeket a száz év előtti sorokat A nemzet életereje azonban, ezt a kegyetlen csapást is leküzdötte éppúgy, mint Muhi és Mohács sorscsapásait, bár a roppant vér és anyagi áldozatokat melyeket e két életre-halálra menő küzdelemben szenvedett el, többé nem hozhatta be, Megfogyva hát, de töretlen életakarással, az elbukott szabadságharc romjain az 1867-es kiegyezéssel reméli felemelkedését elérni. Legalábbis ez volt ennek a korszaknak a hite. Egy fél évszázad után kiderült, hogy a Világosnál letűnt dicsőségünk csak szomorú előjátéka volt annak a Mohácsnál is nagyobb szerencsétlenségnek, amely elkerülhetetlenül sodorta nemzetünket Trianonba, s onnan két évtized botlásokkal, vétkes mulasztásokkal és bárgyú megátalkodottsággal terhes útvesztőkön át a II. világháború katasztrófájához. Az 1867-es kiegyezés után egy valóban új korszak vette kezdetét hazánkban, jellegzetes stigmájával e kort jellemző és uraló liberális eszméknek, azoknak e korba illő nagyszerű reformeszméknek, melyeket egyfelől Széchenyi István a másik oldalon Kossuth Lajos hirdetett meg, de mindkettő a maga világnézetének módján, a rohamosan kialakulásnak indult plutokrácia malmaiban különös keverékké zúzatott. A nagy szociális és társadalmi reformok helyett az iparosodás „szenvedélye” egymást követő hullámokban vette ostrom alá gazdasági életünk sáncait és egyre fenyegetőbb mértékben hatalmasodott el nemcsak a kis- és középbirtokos „osztályok“ feje fölött,de a.z úgynevezett „történelmi osztályok” felet is. Mire a nagy „gazdasági fellendülésből” a nemzet magához tért,az ország feletti uralmának már csak látszat birtokosa volt. Iparban, kereskedelemben, az ország egész gazdasági életében éppúgy mint a szellemi élet terén a tamapoli országhódítók liberalizmus jellegzetes figurái lettek az urak. Ez a hatalmi étvágy kielégíthetetlennek bizonyult. Mohóságában eszét veszítve és kihasználva a nemzet fáradságát és belső szociális bajokat, az I.világháborus összeomlás utáni: rohamra indulva a teljes hatalomért kirobbantja az „őszirózsás forradalmat”, mely alig öthónapos bukdácsolás után a judeo-bolsevista proletárdiktatúrában adta teljes faji kiteljesedését. A trianoni országcsonkítás és a zsarnoki Monarchiától való elszakadásunk új helyzetet teremtett állami életünk síkján. Nemcsak a lehetőségét adta annak, hogy a monarchikus múlt szociális, gazdasági és társadalmi hibáját és vétkes mulasztásait jóvátegyük és felszámoljuk, hanem - teljes meggyőződéssel állíthatjuk - ezt parancsolóan írta elő éppen az országcsonkítás ténye által. Való igaz, hogy a trianoni aléltságából magához tért nemzeten az újjáébredés, az újjászületés és az élniakarás tudata vett erőt. Ez a hatalmas öntudatraébredés azonban hamarosan elposványosodott a pártpolitikai harcokban. Szerény „kurzus-politikává” szelídült, minden reformkezdeményezés vagy csak annak kísérlete is, a - kísérletezőkkel együtt - felszivatott az állam felett uralkodókezdetben láthatatlan Várbeli hatalmi körbe. Ha különböző pártokba is verődve, de alig pár év leforgása alatt kialakult egy intranzingens jobboldali front, amely a fasizmus és a nemzetiszocializmus csapásait követve, társadalmi és szociális reformköveteléseinek hovatovább erőteljesebb hangot adott. Az államhatalom azonban, teljes egyetértésben az államfővel, mereven szembehelyezkedett e reformkövetelésekkel. A rendőrállammá fejlesztett ország, minden karhatalmi ereje arra öszpontosíttatott, hogy a hatalomnak és államfőnek nem tetsző mozgalmakat visszaszorítsa és leszerelje. Ennek a garnitúrának és irányának a feje a Várban játszotta a Habsburgi császárok fényűzését, tetéző kiskirály szerepét és utolsó kis végrehajtó közege az a szolgabíró volt valahol a trianoni végeken, aki a maga portáján játszotta kicsiben a kiskirály szerepét, s megbüntette a parasztot, ha a trágyalé eső után véletlenül kifolyt az utcára, különösen a választások előtt... Nem mentség az, hogy a Teleki-kormány elkésetten 1940- ben földreform-törvényt hoz: háború van, az végrehajthatatlan. Nem mentség az, hogy lazítottak a hitbizományi törvényen is, és hogy Darányi 1937-ben telepítési törvényt hajt keresztül: hiszen közeleg a háború. A döntő fontosságú az, amit elmulasztottak 1920-1938 között. Nem a részletezés fontos, az általános kép a döntő: a herceg Esterházy 230.000 holdja szemben a 461.000 teljesen nincstelen magyar, - olyan, akinek se háza, se egy talpalatnyi földje nincs, csak a két keze, amit munkára kínál: ha kap aratórészt szűkén telik a kenyérre: ha nem kap munkát s aratást, fogcsikorgatva, éhesen kullog az ezerholdak kerítésén kívül... Ez az uradalmak kerítésén kívül éhesen kullogó, forradalmi elégedetlenségtől fűtött másfélmillió nincstelen magyar, ez várta 1944. telén vörös zászlókkal a falu végén a „felszabadító” szovjet hordákat. Ez fogadta félév mulya diadalkapukkal a földosztó Rákosit a vén községháza előtt. Szörnyű felelőssége azoknak, akik előkészítették Rákosi diadalmenetét a magyar mezőkre... Nem igaz az, hogy a trianoni ország tőkeszegénysége akadályozta meg a két háború között a nagyvonalú telepítést. A huszas évek közepén egy bizottság érkezett az USA-ból Budapestre, zsebében 30 millió dolláros ajánlattal, mégpedig a Duna-Tisza csatorna megépítésére. A csatorna két oldalán a tervek szerint 50.000 holdas öntözött kertészet létesült volna s ez 12 év múlva berendezetten az állam tulajdonába ment volna át - ingyen! Az ajánlat a minisztertanácsig sem tudott jutni. A csákmáték bűnlajstromához tartozik az a „lelkiség amely miatt tíz éven át nem lehetett keresztülvinni a Moskavits-féle hazai szeszkartel államosítását. Azét a kartelét, amely évente 20 millió aranypengő nettót emelt ki a dolgozó nemzet zsebéből, 15 év alatt tehát 300 millió békebeli pengőt. Ezt az óriási összeget egy olyan államban, amelynek nettó költségvetése (tehát állami üzemek nélkül) az 1930-31. költségvetési évre összesen 340 millió pengőre rúgott. A szeszkartel tehát 15 év alatt nettó annyitvágott zsebre, amennyiből kitelt volna a magyar állam költségvetése. A hazai jobb és szélsőjobb álláspontját, akik a II.világháború előtt és annak egész időtartama alatt tudatosan álltak antibolsevista közdelmükben a Berlin-Róma tengely vonalán - innen várva a trianoni nemzet szabadulását -, csak félsikert eredményezett: 93.000 négyzetkilométerről 172.000-re nőtt az ország területe, lakossága 9.5 millióról 14.5-re. Az, hogy ennek a gyarapodásnak hasznát csak rövid ideig élvezhette népünk, ez nemcsak a volt magyar jobboldal tragédiáját jelenti, hanem egyben az egész nemzet tragédiáját és szerencsétlenségét is. A magyar jobboldalnak nem volt igaza, amikor a Berlin-Róma tengely győzelmére tett a Várbéli irányzattal szemben, amely angolszász győzelemre játszott de félelmetesen igaza lett annak bejóslásában, ami következik, ha az antibolsevista tengely veszít. A konzervatív irányzatnak igaza volt abban, hogy Hitler a végén elfogja veszíteni a háborút, de megbocsáthatatlan bűne azért, mert nem számolt azzal és nem készült fel arra, ami jönni, fog, ha a tengely valóban háborút veszít! Kolozsvár főterén az országot és aszszonynépét meggyalázó orosz hordák parancsnokát egy magyar főúr, gróf Teleki Béla, mint felszabadítót, a magyarok felszabadítóját magyarok alól, hódolattal üdvözölte és köszönetét mondott neki ezért. Emlékszünk egy gróf Zichy Ladomérre is, aki 1944. őszén családi tradícióból vállalkozott muszkavezetőinek. Igaz, hogy a család egyik jelesét Görgey tábornok közel 100 évvel előbb ugyanilyen deliktumért felhozatta. A második világháború végét megelőzá évtizedben a baloldali falukutatók csoportosulása a „harmadik út”, illetve „oldal” látomása a magyar viszonyokra, először a társadalompolitikára, majd később a külpolitikára korlátozódott. A „harmadik út” ideológusai majdnem kivétel nélkül baloldali írók és olyanok, akik azoknak tartják magukat. Annak az irányzatnak képviselői és hívei, amely „falukutató irodalom” vagy „népi” irodalom néven ismeretes. Az utóbbi megjelölés azért pontatlan, mert akadtak és akadnak „népi irók” szép számban, akik nem baloldaliak, s következőleg nem is „harmadik-utasok”. Gondolunk itt Oláh György: „Hárommillió koldus” című könyvére, vagy Milotay István: „Ismeretlen Magyarország” című útinaplójára, ahol először húzta meg Eszterházy Pál reménytelen szorgalmától írva a mammut hitbizományok fölött a halálharangot. Mindez még jóval a híres „falukutatók” előtt történt. Ha pedig a későbbi vértanú Imrédy Béla nevezetes kaposvári beszédére gondolva, ahol ötszáz holdban jelölte meg azt a birtokhatárt, mely a földreform kötelezettségeitől mentesülni fog, a magyarok országában akkor elmondhatjuk hogy a zsidó-bolseviki „proletárdiktatúrát” követő ellenforradalom nagy reformeseményei a hamu alatt tovább izzottak végig egy egész trianoni negyedszázad alatt. Senki sem vitatja a „népi” íróknak és falukutatóknak a harmincas évek közepétől fogva kifejtett társadalomkritikai munkásságát. Könyvek jelentek meg a magyar agrártársadalom sanyarú gazdasági és szociális helyzetéről. Tudatosították a magyar közvéleményben a földbirtokmegosztás égbekiáltó igazságtalanságát. Támogatták a gyökeres földreformra törő, széleskörű, egyre erősödő politikai és társadalmi erjedést. Ezeket az érdemeket azonban felülmúlták azok a vétkes hibák, amelyekre a falukutató írók egyrésze magát - agrárszocialissta elfogultsából - a későbbiekben ragadtatta. Az „urak” ellen irányuló osztálygyűlöletük oly mértékben haladta meg nemzetszeretetüket, hogy - akarva-akaratlan - a nemzetet széttagoló, osztályharcos nemzetközi marxizmus és kommunizmus karjaiba sodródtak. Hiábavaló a legnagyobb tekintélyű,legműveltebb, pártállásra való tekintet nélkül köztiszteletben álló, a szó legnemesebb értelmében „független” magyar iró, Németh László, figyelmeztetése is az 1943. augusztus 23-28-a közt a „harmadik oldal” problématikájának megvitatására megrendezett balatonszárszói konferencián. Ott tartott előadásában Németh
