Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-05-01 / 3. (4.) szám
2000. május-június WttVAKÖfct 7. oldal értékelésére legilletékesebbek saját állampolgárai. Ok tudják, ők érzik mit tett értük a rendszer ideológiája és az eszmét megvalósító vezetők. 1941. június 22-én elkezdődött a német-szovjet háború. A háború első szakaszában a német csapatok hatalmas területeket foglaltak el és hozzávetőleg 5 millió katonát ejtettek foglyul. Az elfoglalt területek lakossága és a hadifoglyok között megkezték a szovjetellenes alakulatok toborzását. „Nyilvánvaló, hogy azok, akik hajlandók voltak náci zászló alatt, német egyenruhában szolgálni, a szovjet rendszer nyílt ellenségei voltak. ” A francia vezérkar egyik szakértőjének megjegyzése: „1942 telén 200.000 segéderőt toboroztak ötmillió hadifogoly közül. 1943-ban számuk elérte a 800.000-t.” Ezzel szemben George Stein, az amerikai Columbia Egyetem 1965 tavaszán megvédett dolgozatában azt állítja, hogy: „a háború végén mintegy milliónyi osttruppe-tag szolgált a Wehrmachtban” - 1944-ben Köstring tábornokhoz, aki az önkéntes alakulatok parancsnokló tábornoka címer viselte, 650. 000 ember volt beosztva. Ezek többségükben, frontzászlóaljakat alkottak, de voltak munkazászlóaljak is. Tagjai között volt 110.000 turkesztáni, 110.000 kaukázusi, 35.000 tatár, 35.000 kozák Pannwitznál, 18.000 kozák pedig Domanov atamán tartalék seregében. Az első Vlaszov hadosztályt már meglévő zászlóaljakból állították össze. A másodikat további 10.000 emberből. A Luftwaffe hozzávetőlegesen 6000 önkéntest és 15.000 légelhárító tüzért fogadott be. A tengerészeihez is kb. 6.000 különféle nemzetiségű önkéntes lépett be. Végül megemlítik az első galíciai SS hadosztályt és a fehérorosz SS hadosztályt, valamint három lett, két észt hadosztályt, és végezetül 27.000 litvánt, akiket azonban a Wehrmachtnak rendeltek alá.” L. Alain Guérin: „A szürke tábornok” 74-76. old. Azért, hogy e hatalmas számot érzékelni tudjuk, összehasonlításként megemlítem, hogy a 2. (Doni) Magyar Hadsereg összlétszáma 203.000 fő volt. A háború folyamán természetesen német katonák is estek fogságba, számuk milliós nagyságrendben határozható meg. A szám megtévesztő, mert a foglyok jelentős része a fogságban elpusztult. Pl. Sztálingrádnál 90.000 német katona esett fogságba, de közülük alig 8-9.000 maradt életben. Az is bevett gyakorlat volt, hogy a fogságba esetteket - különösen a háború második szakaszában - a megadás után a helyszínen agyonlőtték. Azonban még így is milliók maradtak életben a fogolytáborokban. Ezek között a szovjetek is megpróbáltak Hitler ellenes alakulatokat felállítani. Azonban a német foglyok közül nem, hogy egy ezred, de egy zászlóalj, sőt egy századra való árulót sem sikerült toborozni. Kivételt képezett az a néhány tucat kommunista, akik hangszórókon és röpcédulákon keresztül próbálták átállásra bírni a katonákat. A fenti tények egyértelműen bizonyítják, hogy Churchill döntése, a német közeledés visszautasítása, a történelem nagy tévedése volt, mert egy sokkal kisebb „ bűnös rendszer ” ellen a Világ leggonoszabb rendszerével a bolsevizmussal szövetkezett. Németország ellen, a nemzetiszocializmus legyőzéséért a világra szabadította a legembertelenebb, legkegyetlenebb rendszert. Odadobva szabad prédának Kelet és Közép Európa államait. Finnország Déli részének, Észtország, Lettország, Litvánia, Kelet-Poroszország, Kelet- Lengyelország, Kárpátalja, Beszarábia bekebelezése után, Lengyelországban, Kelet-Németországban, Cseh-Szlovákiában, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában és Albániában kollaboráns kormányok segítségévei gyakorolták a teljhatalmat és teremtették meg a rettegés birodalmát. A Világban mindenhol, Koreától - Kubáig, Középkelettől - Vietnámig, Afrikától Afganisztánig, ahol mód volt rá, a felszabadítás és függetlenségi harc hamis jelszavával, fegyveres konfliktusokat robbantottak ki. Mérhetetlen fegyverkezési versenyt kényszerített a világra, amibe végül maga is belebukott. 60 év elég történelmi távlat annak megállapítására, hogy a német győzelem, illetve egy 1940-ben megkötött Német-Angol béke sokkal kisebb veszélyt és veszteséget jelentett volna az emberiség számára. A Német Hadsereg legyőzte volna a Vörös Hadsereget, felszámolva a bolsevista rendszert, ezzel elejét véve az elmúlt 5 évtizedben milliók mérhetetlen szenvedésének és pusztulásának. Igaz, a zsidókat valószínűleg kitelepítették volna Európából, de az összemberiségszempontjából ez sokkal kisebb veszteség lett volna, mint a II. Világháború 50 millió és a bolsevizmus évtizedeinek 100 millió áldozata. Reménykedjünk, hogy az emberiség néhány milliós kisebbsége érdekében nem kerül sor hasonló történelmi tévedésre! Szalay Róbert történelemtanár BÚCSÚZTATÓ SOROK GÖNCZ ÁRPÁDHOZ Tíz éves uralkodás után nyugalomba vonul Göncz Árpád, Magyarország köztársasági elnöke. Miután a XX. század utolsó évében is elnyerte a „legnépszerűbb ember” címet a választók részéről, legyen szabad a róla való megemlékezést közölni egy olyan ember tollából, aki még ma is otthon él, sőt kötelessége volna származása folytán dicsérni a lelépő elnököt. A következő írás szerzőjét Domonkos Istvánnak hívják. Budapesten élő okleveles gépészmérnök. Jó barátom, akinek harcos, igaz és becsületes írásai több otthoni és külföldi lapban megjelentek. Az egész őszinte írásnak az a pikantériája, hogy ez a hetvenes éveiben járó ember, aki különben a Bajcsy-Zsilinszky Társaság tagja is, mindig fáradhatatlanul dolgozik az igaz magyar ügyért. Támadja az otthon hatalomban lévő sajtóban, TV- ben még mindig uralkodó kommunista elvtársakat, azoknak bomlasztó, nemzetellenes működését. Domonkos István — zsidóvallású magyar ember. A II. világháború alatt megjárta a hárorú poklát, mint munkaszolgálatos, de soha az akkor elkövetett, német nyomásra történt embertelen intézkedésekért nem az egyetemes Hazát, és annak becsületes 10 millió állampolgárát tette felelőssé, hanem azt az elenyésző kis réteget, mely kiszolgálta a nemzetellenes rendszert, ahogy ezt teszik ma név szerint a Gönczök, Horn Gyulák, Konrád Györgyök, Berend T. Ivánok, Pető Ivánok, Vásárhelyi Miklósok, Bauer Tamások, Princz Gáborok, Surányi Györgyök, Kuncze Gáborok és még sokan, hogy ne pazaroljuk tovább az időt nevük leírásával. Domonkos István őszintén leírta egy otthon megjelent cikkben, hogy a mi hazánk, Magyarország 1000 éven keresztül keresztényi hitben élt, nevelkedett, és a következő évszázadokban is ezt a hagyományt akarja töretlenül folytatni. Mi nem akarunk kozmopoliták, világpolgárok, kicsavart értelmű liberalisták lenni, hanem egyszerűen csak keresztény magyarok. Ugyanakkor azt is írja: „Tiszteljük Mózes tíz parancsolatát, és azzal is tisztában vagyok, hogy a mi kereszténységünk Mózes nacionalizmusa és Krisztus internacionalizmusának a keveréke, hiszen Jézus Krisztus is azt mondta: -„Menjetek híveim, és tanítsatok minden népet és minden nemzetet.” Domonkos István típusú magyarokkal nem volna nehéz eltüntetni a nézeteltéréseket, melyeknek bírálatát részünkről mindig fogvicsorgatva fogadja az elenyésző kisebbség és „feszítsd meg Őt” - antiszemitizmussal vádol bennünket. Most pedig következzen Domonkos István írása, melynek a címe: MADARAT TOLLÁRÓL... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mosolygós bácsi. Szerették az emberek, mert mindenkihez volt néhány kedves szava, szeretett színdarabokat írni, utazni, és politizálni. Abban az országban, ahol nagyapó élt, már régen nem volt király, pedig a népek úgy vágyódtak egy igazságos Mátyáshoz hasonló uralkodóra. Mit tesz Isten, egyszer csak beköszöntött a mesebeli országra a demokrácia, és egy nagy gótikus palotában összegyűltek az országnagyok, hogy - ha királyt nem is, de - államelnököt válasszanak. Hamar megegyeztek, nem sokat vitatkoztak, hiszen mindannyian jól ismerték az öreget. Volt, aki még egészen kicsi gazda korából, más emlékezett még, milyen derekasan küzdött ifjú korában az idegen zsarnokság ellen, és mit szenvedett hosszú börtönében, midőn ismét muszkavezetők kerültek a kicsi ország népének nyakába. Megegyeztek a honatyák és honanyák egyhamar, és megválasztották a mosolygós bácsikát az ország elnökének. Lön nagy öröm, és vigasság szerte a honban. Az újságok, a rádió és televízió ünnepelte az új elnököt, ő pedig szorgalmasan járta az országot, mindenütt mosolygott, parolázott a néppel, ifjakkal és öregekkel, nőkkel és gyerekekkel. Szereti is a sokaság, hiszen neki nincs más tennivalója, mint megtestesíteni a nemzet méltóságát, járhat külországokba, konferenciákra, itthon pedig ünnepségekre, avatásokra, vacsorákra. Kitüntetéseket is osztogathat, legtöbbször olyanoknak, akik azt nem érdemlik meg ugyan, de az őt elnöki székbe nyomó pártja ezt megköveteli tőle, amit ő hűségesen és alázatosan végrehajt. Történt egyszer, hogy megirigyelte egy nemzetközi gonosztevő, hogy ebben az országban kezdenek a dolgok jobban menni. Ez a gyalázatos folyvást azon törte a fejét, hogyan lehetne a nép és kormánya között viszályt szítani, és ezért megkezdtefelvásárolni az újságokat, majd a zsoldjába fogadott újságírókkal olyan dolgokat Íratott, amelyek egyre inkább azt bizonygatták, hogy itt minden a legrosszabbul megy, a törvényhozók balgák, a kormányon lévők mucsai (lásd Landeszmann rabbi nyilatkozatát később. R. L.), műveletlen és alkalmatlan bugrisok. Menjen el az életkedve a népnek, buktasson kormányt, legyen válság, esetleg anarchia, akkor lehet majd a zavarosban halászni, és akkor majd könnyen újra nyakába ülhet a népnek az a társaság, amelyet MAXWELL úr zsoldjába fogadott. Mosolygós nagyapó (Göncz Árpi) persze minezt nagyon jól tudta, hiszen tanácsadói, gazdái mind jóban voltak a szélhámossal. A sajtócézár busásan fizetett minden vazallusának. A megvásárolt lapok új nyomdát és felszerelést kaptak, aki pedig nem volt kedvére való, távozhatott a régi szerkesztőségből. Tetszett a dolog módfelett az elnök úrnak, (Göncz Árpi) és barátainak. Immár nem csak rádióban és televízióban, de az írott sajtóban is gátlástalanul lehetett szidalmazni a kormányt, gyalázni a nemzeti érzelmeket és vallásos erkölcsöt. Csak hát mindennek megjön egyszer a böjtje. Maxwell úr belepottyant a tengerbe, és állítólag meghótt. Én ugyan kötve hiszem: az efféle ördögnek hét lelke van, és egyáltalán nem biztos, hogy a szélhámosnak a testét húzták ki a vízből, és nagy sietséggel Jeruzsálemben eltemetett koporsóban Maxwell holtteste lenne. Az viszont hamarosan kiderült, hogy ez a nemzetközi csirkefogó mindenkit becsapott, milliárdokat sikkasztott és óriási adósságokat hagyott hátra. Fény derült még arra is, hogy mellesleg egynémely titkosszolgálatnak számára is dolgozott, és hogy nem a magyarság előnyére, az hétszentség... Meghalt a cselszövő, ezzel vége is lehetne a mesének. De még sincs vége, mert a jóságos Árpi bácsi nagyon megszomorodott a jó barát halálán és kiszaladt Angliába, Londonba az elárvult utódokhoz, hogy ország-világ előtt részvétéről biztosítsa azokat. Ki-ki döntse el magában, hogy méltó-e egy magyar államfőhöz ez a gesztus, A két ifjú örökös már szégyenpadon ül hazájában, (azóta felmentették őket és új üzleteket kreálva folytatják, ha nem is a megboldogult papa nyomdokain...) mert a csalások és rablások velük együtt mentek végbe. (Egykoron az angol politikus írta meg újságban: - Angliában kétféle igazságszolgáltatás létezik: egy a gazdagok, és egy másik - a szegények részére.) A Maxwelt pártfogó izraeli kormányt is megbuktatta azóta is az ottani nép, csak nálunk jár s kel vidáman az a Göncz Árpád, aki kitüntető barátsággal besározta nemcsak a saját becsületét, de foltot ejtett a magyar nemzetén is. A cikk pontosan hét évvel ezelőtt jelent meg a külföldi magyarnyelvű sajtóban, és csodálatos módon Göncz Árpádnak semmi baja nem történt. Sőt, újra megválasztották további négy évre köztársasági elnöknek, persze ismét pártja (SzDSz) ajánlására, hiszen nagyszerű munkát végzett, aminek bizonyítéka, hogy állandóan ő volt az ország „legnépszerűbb embere”. Arról csak az a felirat jut az eszembe, amikor az 1994- es választások után, Hóm Gyula pufajkás, elsősöprő győzelmével megjelentek egyes budapesti házfalakon a feliratok: - BIRKA NÉP... De ez nem zavarta Göncz Árpádot. Folytatta világkörüli útjait, melyeknek semmi köze nem volt az ország ügyes-bajos dolgaihoz. Sőt, uralkodásának utolsó évében még az angol királynővel is együtt ült a hintóbán és integetett mosolygós arccal az őt tapsolok felé. Azokat csak azért nem lehet elitélni érte, mert azt sem tudták, ki ül a hintóbán. Tőlük lehetett volna Ceausescu, Mugábe vagy Fidel Castro... Viszont Göncz Árpádot sem lehet elitélni, hogy tíz éves uralkodása alatt pártelnök volt, és nem magyar elnök. Ellenkező esetben rörtön Budapestre repült volna Tom Lantos, és figyelmeztette volna a Mérleg utcai köztársasági elnököt: ha nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, majd tesz róla, és azonnal interpellálni fog az amerikai kongresszus előtt. Ne felejtsük el - Kádár János is ágyban, párnák között halt meg. Rév ff y László Anglia
