Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-01-01 / 1-2. szám
2000. január-február «ItîVAKÔfcî 3. oldal HITVALLÁS AZ ÁTKOK ÉS DÜHÖK SODRÁBAN Nagy és becsületes harcunkban magunk mellett érezzük a Magyarok Istenének segedelmét. Lapunk 39. évfolyamának első számával nem önmagunkat akarjuk ünnepelni, hanem a Szittyakürt olvasóit. Ünnepelni akarjuk nemzettestvéreinket és alázatosan hajtjuk meg fejünket áldozatos előfizetőink és támogatóink előtt. Kemény, fegyelmezett és áldozatot vállaló szekértábomnkat nem lehet szétzúzni! A Szittyakürtben él a nemzet igazi szelleme, melyet Prohászka hirdetet az egyetemi templom szószékéről, Gömbös a Magyar Faluból, a magyar vértanuk: Imrédy a Magyar Megújulás Pártjából és Szálasi Ferenc a Hungarista Mozgalom elejéről! Mindig az lebegett szemünk előtt, hogy a Hungarizmus nagy igazságait, állam és társadalomfejlesztő erejét a kommunizmusból felszabaduló magyar nép számára hasznosítsuk. Tisztában vagyunk azzal, hogy forradalmi szavunknak a zsidó-bolsevizmus mellett van még egy halálos ellensége, az országhódító liberál-kapitalizmus. Mindkettő ellentétes a magyar népakarattal és mindkettő egyformán a zsidó világuralom funkciója. Beletartozik az az igazság is, hogy a szavazatokból, választásokból, szónoklatakból csak áldemokrácia születhet. Demokrácia akkor jön létre valóban, ha a nemzet elhivatott vezetőinek kormányzásában a nép fiai saját vágyaiknak, törekvéseiknek a lehető megtestesülését megérzik. Ilyen demokrácia megtestesülése hazánkban a nemzeti radikalizmus győzelme nélkül elképzelhetetlen. A kapitalizmus meg annyit ér, amennyit a nemzetgazdaság hasznából a népnek juttat. A tőkésgazdálkodásnak akkor van jogosultsága, ha nem a tőke profitál a nagytőkés javára aránytalanul, hanem a gazdálkodás haszna oszlik meg egyenletesen azok között, akik munka, anyag, pénz befektetésével, forgalmazásával, és nem utolsó sorban: a fogyasztással - nyereséget is hoznak létre. A vádak, a rágalmak, a dühök és a gyűlöletek soha úgy fel nem sisteregtek a Szittyakürttel szemben, mint az elmúlt két hónap alatt. A mi gyűlöletünkben nincs világnézeti ellentét ellenfeleink között. Az úgynevezett „mérsékelt” jobb-oldal olyan kiadósán piszkolja 1944. október 15 történelmi jelentőségét a mint judeo-bolsevizmus vagy annak kapitalistává vedlett hordaléka. Úgy tüntetik fel az ország védelmét, mint ha a magyar antibolsevista harc, nem tudatosan vállalt történelmi feladat lett volna, hanem egy kis „náci” csoport kétségbeesett hatalmi küzdelme. Elhallgatva, hogy 1919. junius 24-én a magyarság akkori ifjúságának legjobbjai, a ludovikás tisztjelöltek rohanták meg elsőként a kommunizmus patkány-diktatúrájának stratégiai állásait. Az államhatalmi változás 1944. október 15-én sem egy párt vagy társadalmi tagozat akciójának következménye volt. Igazságként álljon itt nyilasozó-nácizó” sunyi ködösítés helyett: „József kir. herceg, Serédy hercegprímás, Bárdossy és Imrédy volt miniszterelnökök, báró Perényi és Tasnády- Nagy házelnökök, az ország legmagasabbrangu bírái, az országgyűlés túlnyomó többsége, a hadsereg és tisztikara tettek tanúságot az 1944: XI. t.c. (Horthy kormányzó lemondása és Szálasi ideiglenes államfővé emelése) mellett. Koaliciós kormány alakult, melyben a nemzeti pártok mindegyike képviselte magát. Az országgyűlés törvény útján (1944: XI. t.c.) Sopronban tette át székhelyét s az ország elvesztéséig (1944. ápr 12.) együttműködött a koalíciós kormánnyal. Sopronban a felsőház ülésén József királyi herceg is megjelent. Liptay Lajos Sopronban szavát hallatta. Farkas és Zákó tábornokok Szálasitól, mint ideiglenes államfőtől nyerték kinevezésüket és a kormányt szolgálták. „József kir. herceg e tények helyességét hozzám 1953. szeptember 18-án in-tézett levelében szintén lerögzítette. Azóta is több levélben hangsúlyozta, hogy az 1944: X. t.c. törvényerejét elismeri, a törvényt megtartja és az általa életrehívott Honvédelmi Tanács is e törvény alapjára helyezkedett. Liptay Lajos felsőházi tag nekem küldött levelében lelkesen helyeselte Horthy kormányzó lemondásának érvényességét megvilágító, az Amerikai Magyar Hang 1953. augusztus 10-i számában közzétett államjogi cikkemet” - olvasható Dr. Szemák Jenő m. kir. Kúria elnökének nyilatkozatában. (Magyar Nemzeti Ifjúság. 1956. VI. évf. 9/ 10 szám. Regensburg.) A trianoni békediktátum után az 1921: XIV. t.c. kizárta a Habsburg királyi családot a magyar trón birtokából. Azonban a család ama tagjai, kik a magyar életközösségbe léptek, megkülönböztetett politikai és társadalmi kitüntetések birtokosai lettek. Az 1926: XXII. t.c. szerint ők a magyar országgyűlés felsőházának tagjai. József kir. herceg magyar jusson a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. 1944. október 17-én József kir. herceg tábornagy is felhívja a nemzetet az önvédelmi harc folytatására. Horthy Miklós lemondását követő Koronatanácson a kommunizmus elleni további harcra, a Magyar Szent Korona Országának utolsó talpalatnyi rögéig tartó védelmére, Szálasi Ferenc felhatalmazására szavazott! Az 1939. június 10. napjára összehívott magyar alkotmányos országgyűlés alkotta meg az 1944:X. törvénycikket. „Mi az 1944: X. t.c. alapján alakultunk Honvédelmi Tanáccsá, melyet az Országtanács és a két Ház egyhangúlag elfogadtak s mindkét Ház elnöke törvényként kihirdettetett” - olvasható József királyi herceg 1953. szeptember 18-i Dr. Szemák Jenő m. kir. Kúria elnökéhez küldött levelében. Majd 1955. április 15-én: „Én az 1944: X. törvény alapján állok s ide fogom vezetni az általam összetartott magyar katonai emigrációt.” Az államhatalmi változásnál a német birodalmi kormány a magyar nép érzékenységére súlyt kivánt helyezni s a teljhatalommal felruházott Rudolf Rahn nagykövet Berlinből azt az utasítást kapta, hogy német szempontból is szükséges államhatalmi változást (vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó lemondását) az országgyűlés útján szorgalmazza. Ez az államhatalmi változás alkotmányszerűen következett be és az országvédelmében senkinek sem kellett „partizánkodni” a németek oldalán. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) németország főcsoportvezetőjének (Szilágyi ezds.) előterjesztésére a bonni munkaügyi miniszter V.a. 2-1133/55 számú rendeletével a magyar véderő tagjait a hadigondoskodás tekintetében a volt Wermacht szolgálatosaival egyenlő elbánásban részesítette. Nemes és szép gesztus volt ez a volt szövetséges iránt, mely szövetségi hűségét a háború utolsó puskalövéséig megtartotta. Csepelen estem fogságba. Elfogyott a lőszerünk, kitörni nem tudtunk, elfogtak bennünket - idézzük megrendültén egy magyar csendőr feljegyzését. - Húsz foknál nagyobb hidegben félmesztelenre kellett vetkőznünk, levetni a csizmát, amit az oroszok húztak fel rongyaik helyett. Délután megérkezett egy kifestett hölgy. Orosz egyenruhában, de jól beszélt magyarul, hiszen ennek a földnek ette kenyerét, csak nem magyar volt. Elénk állt, ránk parancsolt, hogy most táncolnunk kell. Csárdás ütemre ordítanunk kellett az „Ébredj magyart”, s táncoltunk, órákon át. Ez volt a híres Szálasi csárdás. Kéjes mosollyal járt köztünk, s aki nem táncolt kedvére, annak hátán csattogott a kancsuka. Hány csendőr szemét verte ki, hány hátából patakzottá vér, nem tudom, de valamennyien véreztünk. Akkor fennhangon bejelentette, hogy aki hajlandó a védők ellen fegyvert fogni, az kiállhat. Minden bűnét megbocsátják. Egyetlen nem akadt, aki csak megmozdult volna. Folytatódott a szörnyű tánc. Egymás után estek össze a fagyott lábú, kivert szemű, betörtfejű csendőrök, de egy sem állott az életre félre! Másnap megjelent Szebenyi-Schwarz „államtitkár” elvtárs fenyegetett, ígért, könyörgött, hogy harcoljunk a védelem ellen. Egyetlen feleletet nem kapott. Álltak a kakastollasok új csárdásra, új kínokra készen, de egy sem emelt fegyvert a várost védő hősök ellen. Délután kivittek bennünket a Duna-partra, végig kellett nézzük, miként lökdösték a jég alá élve az elfogott nyilasokat. Voltak legalább százan. Akadt, aki intés nélkül ugrott bele a lékbe, de könyörögni egyet sem láttam, pedig voltak köztük 15-16 éves fiatal fiuk is. Ordítozták, hogy mi következünk, ha nem fogunk fegyvert. Nem tettük. Napokig végignézették velünk százak le gyilkolását, táncoltuk a csárdást, de nem lettünk árulók. Életben maradtam, börtönbe vetettek. Ót ujjamon nincs köröm. Lábamban ma is érzem a Szálasi csárdást: De ha mégegyszer ott kellene állnom, ma is ezt tenném!” Emléküket övezze a kitartás és a hűség koronája. A trianoni országcsonkítás mindenkor a magyar gondolatvilág fókuszába illő, de különösen most, amikor február tizediké, az 1947. évi szuper-trianonos Párizs évfordulójával jelentkezik a magyar emlékezésben. A római kereszténység kialakítása attilai örökségünkben Szent István királyunk műve, melyre egy évezred viharzó történelmével, magyar vérrel-verejtékkel együtt örök igények és jogok rakódtak. Ha majd a mi karunk felett is ítél a történelem, ehhez a történelmi igényhez, az ősi jusshoz való rendíthetetlen ragaszkodás szabja meg elsősorban a mutató állását a magyar becsület mérlegén. Harcban legyőzetni más, mint országot veszejteni. Csonkán-kiraboltan őrizni a történelmi Magyarország eszméjét és eszményképét, szintén más, mint lemondani, alapszerződésekkel és politikai aprópénzért árulgatni azt, ami nem egy-két vesztes nemzedéké, mégkevébbé egypár élrejutott politikusé, hanem azoké a magyar nemzedékeké, melyek a múlt és a jövő népi és nemzeti életfolytonosságában egyaránt örök történelmi tulajdonosok. Néhány idiótává torzult roncs-magyaron és gyászmagyaron kívül a második világháború végéig nem is akadt közöttünk senki, aki lemondott volna az ősi örökségről, vagy árulta volna kicsinyben-nagyban. Magyarország és Csonkamagyarország kérdésében egy volt a nemzet gazdagtól koldusig, zsellértől hercegig - a revizió szellemében küzdő Horthy-országvezetésnek nem volt ellenzéke. Az ősi földről való lemondás az „alapszerződések” trianoni béke-diktátumait garantáló országvezetésnek azonban otthon és idegenben annál inkább - ellenzéke az, aki magyar. Tudatában vagyunk annak, hogy az 1944. október 15. hatalomátvételnek is voltak súlyos visszaélései. Azonban, akik az egyes pártközegek túlkapásaiból rajzolják meg a hungarista karaktert, azok a magyar nemzeti karaktert hamisítják. Mindszenty József hercegprímást veszprémi püspök és felsőházi tag korábban a Felsőház mentelmi bizottságához intézett levelének befejező mondatai pedig így hangzanak: „Ami általában a múltamat illeti: csak egészen szerényen, de önérzettel utalnom kell arra, milyen irodalmi és hitszónoki működést fejtettem ki évtizedeken keresztül éppen a bolsevizmus istentelen és nemzetgyilkos működésével szemben, milyen nagy részem volt Muraköznek a Szentkoronához való visszacsatolásában. A jövőre nézve pedig főpapi méltóságom és multam teljen bizto-siték arra, hogy ország törvényeit, közigazgatási rendszabályait megtartom és megtartatom úgy, amint arra felsőházi tagságom is kötelez.” Mindszenty József hercegprímás élő magyar szentként mindenkor a szentistváni magyar birodalom gondalatát képviselte. A Muraköz visszaszerzésénél játszott szerepére való hivatkozása minden felesleges beszédnél jobban bizonyítja, hogy a történelmi magyar határok visszaszerzésének szolgálatában még fegyveres akciót is szervezett és irányított. Bármily mélyre hajtjuk is fejünket a fejlődés történelmi értékei előtt, attilai örökségünk az ezeréves keresztény magyar nemzeti lét oltárán több térdhajtást érdemel. Hiába sír egy nemzet a szerzett jogaiért, hiába rendelkezik egy nemzet kimagasló emberi tulajdonságokkal, életfolytonos önkormányzati szerepet csak abban az esetben vihet, ha a természet fajfenntartó törvényeit nem téveszti szem elől. A természet törvénye, hogy szaporodó és erősödő népközösség az élet. Ez alól nincs kivétel! Az ideális elképzeléseknél erősebb a természet örök törvénye. A Dunavölgyében is a bölcsők döntik el a jövőt! A germán és a szláv tömbök közé ékelt magyarság sorsa a bölcsőkön dől el: tudnak-e a magyar édesanyák annyit szülni, hogy a nemzet fennmaradása biztosítva legyen, vagy pedig elmerülünk a népek félelmetes szaporodásának a tengerében. Isteni parancs, hogy a nép utódaiban éljen tovább! Ahol pedig bármilyen szabály, vagy földi okoskodás megöli ezt az isteni parancsot, ott pusztul a nemzet. A judeo-bolsevizmus megölte ezt az isteni parancsot. Magyarságunk a ráterpeszkedő hódítók szándékos nemzetirtásával, kálváriás útjának szinte már utolsó állomásait járja. A csirába szökkenő magyar élet megszakításával halálos kór őrli a magyarságot. A here-nép elhomályosította a magyar nőkben az anyaság magasztos hivatását. Kiszívták erejét ahhoz is, hogy gyermekáldással tegye virágzóvá a magyar jövőt. Dr. Bene Éva, főorvos asszony szavaival élve: „a század eleji kivándorlások, az első és a második világháború, valamint az 1956-os forradalom után bekövetkező kivándorlás és megtorlás együttesen kisebb népségfogyást jelentett, mint az 1956 óta elvégzett, közel hatmillió abortusz. A kamatrabszolgaság nemzetközi vámszedői megölik a magyarban az alkotó lelket, anyaméhben a gyermeket! A hosszú számsor mögött megrendítően bontakozik ki a magyarság ezredvégi tragédiája. A csirába szökkent magyar élet megszakításának rémsége a szellemerkölcs elfajulásának tragédiáját is. De győztesek büszke fölényével uralják az országot, kiváltságot élveznek és rothadt kozmopolitikával irtják ami nemzeti és magyar. Meddig gyilkol a magyarírtásnak ez a menetrendje! Major Tibor
