Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-08-01 / 7-8. szám
1999. augusztus «IttVAKÖfct 7. oldal SZÓKORBÁCS ‘99 Vízkereszt után Akasszátok fel a zsiványokatl Nem Csíkszeredában, nem meglopott hazánk legalsó csücskében, itt Aquinoumban - a fehér karácsony erős napjában, amikor tíz fok alá sülyedt a hőmérő higanyszála, - jósoltam meg: Vizkeresztre elkotródik a hó! Nem tévedtem.Ráéreztem? Megéreztem? Nem tudom. Nagyképű dicsekvésnek hatna, ha nem írnám le - iparengedély nélkül, — időjós kontár létemre őszintén, hogy az időjóslás terén súlyos tévedésem is volt má. Elviselhetetlenül, fájdámas emlékezetes! Még az ötvenes évek beköszönte előtt, - csilléskoromban - azt mondtam egyik barátomnak— amolyan munkás-fehérasztal mellett, - a hazánkat megszállva felszabadítok rettegtető itt tartózkodása idején: Ami vissza van, azt má egy lábon is kibírom. Tévedtem! Egyik ákalommá, amikor még tengelyigérő sában bicegve ballagtam haza siht után Baranyában Óhömyékre, miután csilléstásam a lábamra ejtette az unerzugottartó gerendát megszólított valaki: „Hogy vannak a lábaid?” A hajdani egylábas jóslatomra gondolt, hogy kibírom... Nem könnyen, de kibírtam, mert bírni kellett, két lábon álva is,amikor nem kínátak meg ülőhellyel Budadélen, Tökölön vagy Máianosztrán. Negyvenhat karácsonya előtt, - az isteni halállal megszökött istentelen „honfogláó ősmagyarok” vendége voltam: Mátyás. Ernő, Jóska, Miháy, Zoltán, és Péter Gábor rémuráma idején. Többen, ültünk, mint hívő katolikusok az adventi rorátékon. Amikor má nem a napkeleti szörnyek parancsáa, de Csermanek Jankó a szuperhaynau akarata szerint, a nyakunk kötélbíró képességét is megvizsgáta a hóhér, amikor naponta számolatlanul akasztotta — a parancsot meg nem tagadó! -- Ítéletvégrehajtó dicsőséges forradalmunk megalázott hőseit! Aradon Haynau parancsáa csak tizenhármat akasztottak.... Gyűjtő udvarán sokká többet, akiket kátránypapírba csomagolva, összedrótozott kézzel a rákoskeresztúri köztemető hátsó sarkában, jeltelen gödrökben, a mai mátírparcellában ástak el.Titokban. Azok akik féltek a mártírok számonkérő szellemétől. így lopta a magyar szabadságharcosok életét a megbecstelenített idő. Idegen Holdba szegődött moszkovita janicsáok parancsa szerint. Aki eszelősen - észnélkül - hittek az „ ideiglenesség” örökkéváóságában. Ami a világ szégyenére egy fél emberöltőn át tartott. De... amikor megingott a hitetlenek hite - önvédelemből - hirtelen eltöröltették a halálbüntetést!!! Ráéreztek, hogy a minden jött-ment bitangnak menlevelet biztosító paktum titkos egyezsége a beígért tavaszi nagytakarítás után a barheszbrigád maceszropogtató elvtársának sem osztogat kegyelmet. Kilencvenben úgy éreztem, hogy elérkezett a rendszerváltás ideje, De a magyar életakarat kerékbetörő gyilkosának hajaszáa sem görbült meg.!! Még! Eddig! A negyvennyolcas szabadságharc lánglelkü költője, - akinek életét egy kozák dádája oltotta ki e segesvái csatatéren, - 1848-ban azt írta Debrecenben: Akasszátok föl a királyokat! Én, a névtelen kései utódok nevében Tóth Tamássá azt követelem, - Petőfit pla-gizáva ,- Ne etessétek! Akasszátok föl a zsiványokat! Nem osztozom bencés barátaim hitvallásában: „Aki nem tud megbocsátani, az ne érezze magát kereszténynek!” Azzá s másik kanizsá Gáagossal sem értek egyet, aki a paktumot nem tekinti népárulásnak. Ne etessenek bennünket a mindent-mindenkinek-megbocsátás süket frázisaivá! Éppen úgy, ahogy ne etessük azokat a gyilkosokat, akik a háromszori akasztásra is megérettek! ..Akkor... a fagyhalálnak kitett éhező munkanélküliek és a reggeli nélkül iskolába induló gyerekek életkörülményeinek rovására. Börtönök helyett lakásokat építsünk! A közponü fütéses újsággá, tévével ellátott cellák helyett. „Fogadószoba” nélkül. Ne tegyük az igazságszolgáltatást közröhely tárgyává a gyilkosokkal és milliárdokat sikkasztok büntetése folytán. Ne legyen az interpol gittegylet, mely a tegnapi szervek áltá hozott jogerős ítélet népherélő szélhámosát - akit sikerült bűntársának úgy eldugni, hogy Tribuszernét, a világvégén sem lehet megtáálni... Ne csörgősapkával induljunk az új Európába. Nem elvtelen megalkuvás bohócának szült bennünket a magyarok megcsufolt Istene. Ne akarjanak meggyőzni sem a pecsovicsok, sem a kaméleonok! Ha kell a félvilággá vitatkozom - nem egyedi törvényeim - igazságkereső és elégtételt szolgátató akaratáért, a tóthtamási törvényesség keretében. Éppen úgy, mint az a szilveszteri vendégem - egy egyetemi tanár jogász felesége! - aki az előre megfontolt szándékkal elkövetett, minősített bűncselekmények - rendcsináó - háábünetések visszaálitásává ért egyet. Azzá,amit Torgyán úr is is ígért a váasztási kampány keretében: „Győzelmünk esetén átmenetileg visszaállítják a halálbüntetést!” Nem érzem sem felségsértésnek, sem szentségtörésnek, ha leírom: Az ígéret szép szó... Ezt a törvényt 1945-ben a bisei Nagy Ferenc és a patacsi Kovács Béla kisgazda szelleme oltotta belém. Én is baranyai vagyok, nem burány-i, aki az antibolsevista front - elnémított - szószólójaként, megörgedve és felháborodássá Olvastam a Napi Magyarország 98. dec. 22-i számában, Rosgics Mária idézett hivatkozását, ami a Szocialista Kispest hasábján jelent meg, annak a tollából aki a sértődötten bukott világ, csáhatatlan vörös eszének képzeli magát. Detronizát királyi rangban. így írt: „Mert ez a szedett-vedett, hazug vádaskodó kormány, élén a jellemtelen kis mitugrász Orbánnal és méltó társával, a dilis Torgyánná s a levitézlett MDF-es bagázzsal nem lesz hosszú életű. Kérem tegyenek arról, hogy ne züllesszék le az országot, mint az Antál kegyelmesék tették.” (A félkegyelmeseket elfelejtette emlegetni!) Majd így folytatta: „Sajnos ezen az úton haladunk. Nem a proletárdiktatúra utján. Látja ezt a külföld is, nem véletlen, hogy kiviszik a dollárt.”(-De nem oda ahova Szűrös lopta ki bőröndszám! -) „Tragikus az is, hogy a fasiszta Csurka bejutott a parlamentbe - Meg az is, hogy Antálék a beígért nagytakarítás és a kommunista párt betiltása helyett a magyar nép háta megött megkötötték a „rendszerváltást” meggyáázó paktumot! Szerencsére a vörös rémuráom bukása után itt az ezredforduló! Félreértés ne essék! Nem az, amelyikben az egyik volt közirótársam megírta a váasztás után, éles rövidlátással: „Lemostuk a gyáázatot!” Én sem vagyok szemorvos, de a vakok intézetében is látják, hogy van itt még lemosniváó bőven!!! Sajnos csak vak remény az is, hogy megszűnik az ízléstelen köpködés. Leírom azt is, noha tudom vakmerőség hinni abban, hogy megszűnik a burányféle „ezredvégi kisértetjárás” is. Én mégis hiszek benne! Hiszek abban, hogy elérkezik - az elszabott mellény levetése után, - amiket e idegenek átá kisajátított sajtóban, sem a magyar parlamentben ilyen hangot nem üthet meg senki. Kénytelen lesz tudomásul venni, hogy a magyar törvényhozás háza nem politikai tébolyda. Nem vörös istáló! Má! Ahol az elmúlt négy éves -nemzeti szégyenünket jelentő - ciklus áatt is elmaradt ciánozás után nem kell az idők végtelenségéig a trianoni átokkal együtt azt a szégyent is cipelni, amit ránk kényszeritett az idő. Úgy, mintha váaki a trianoni vakokintézetéből került volna a süket-néma hazaszeretet titkos paktumában a megkérdőjelezhető „szentek“ sorába. Ha a Szocialista Kispestben írt vörös blődli, netán egy sértődött „vörös király“ kinyilatkoztatása, akkor 150 évvel később, Debrecen helyett Budapesten követelem: .Akasszátok föl a királyokat!” A nemzettestáló gazdasági vámszedőkkel együtt Remetehegyen, Hidegkúton, leszámolva az 56-os pufajkás gyilkosokká. Azokká, akiknek elődei, fröcsögő nyállal üvöltötték: „Ketelet! Ketelet! Lassabban Bogákám!“ azoknak az akasztásán, akik az utolsó gyolyóig harcoltak a hazánkat „felszabadító” megszáó bolsevista rémuráom ellen. Akik nem olyanok voltlak, mint egyik ismerősöm, akit József Árpád királyi herceg helyett, váaki illetéktelenül avatott vitézzé a városligeti Jáki templomban, nem tudva arról, hogy az illető negyvenegynehány éven át vörös féltéglává verte a mellét, hogy a ruszkik oldáán harcolt a németek ellen. Mikor öntünk tiszta vizet — ebben a zavaros életben - a történelmi igazságtétel poharába? Mikor tááunk egymásra ismét, mi kisemmizett ötvenhatosok? Vannak még bőven be nem vátott ígéretek! Ha valamit le is mostunk a 98-as váassztáson az önkezünkkel magunkra kent gyáázatból!!! Ne áakoskodjunk a lelkiismeret vörös-foncsorú tükre előtt, mert a bűnösök elszámoltatása nélkül nem lesz Magyar Feltámadás, sír a Szentkorona és az ezredforduló is langyosviz marad. Kerekedjünk fel - amig le nem maradunk a reménység minden vonatáról! - induljunk el a sztrájk idején gyalog is ha kell Varsóba tapasztáatcserére, ahol: „Megvonják a kedvezményeket a kommunista korszak kiválóságától. Varsóban büntetik a Sztáinistákat!” Mi meg csak tátott szájjal bámészkodunk az új Európa kapujában, mint akit szívességből hozott a világra a tehetetlenség istene. Akik nem hallják az idő szavát: Viktor! Ciánozás nélkül nincs Viktória!! vitéz Rabkovács Tibor Csorbák Nagy Imre - Vologya dicsfényében? (24. ÓRA, 1999. január) Johanna Granville a Pittsburgh, Pennsylvania Carnegie Mellon Egyetem helyettes államtudományi professzora, Fulbright-ösztöndíjas tudós (1994-95) Moszkvában a Kommunista Párt és a külügyminisztérium levéltárában végez kutatásokat. Az Interneten Nagy Imrével kapcsolatos cikkét (IMRE NAGY, aka „VOLOGYA” - A DENT IN THE MARTYR’S HALO?) alább magyar fordításban kivonatosan közöljük Nyugaton megjelent történelemkönyvekben Nagy Imrét általában igazi hősnek és tragikus alaknak ábrázolják. Vlagyimir Krjucskov, a KGB volt főnöke keserűen azt írta róla, hogy Nagy halálában „mártír dicsfényre” tett szert. Nos, talán a dicsfényben csorbák is estek volna?... Azzal, hogy 1956. februárjában Hruscsov a 20. Pártkongresszuson feltárta Sztálin nagybűneit, magát a „szocializmushoz vezető új út” bajnokává tette meg. Közép-Kelet- Európában a kis sztálinocskák aggodalommal figyelték, milyen messzire megy el a sztálintalanítás. Mások viszont, a Sztálin-kritikusok, hirtelen nagy népszerűségre tettek szert. Egyik ilyen kritikus volt Nagy Imre, Magyarország korábbi (1953. július — 1955. március) miniszterelnöke, aki a kolhozosítás felgyorsításának rosszallásáért, agrár reformtörekvéseiért és a fogyasztási cikkek nagyobbméretű gyártásának szorgalmazásáért tett hírnévre szert. Ezek az álláspontok - természetesen - mindenben megegyeztek Hruscsov elveivel, amelyeket Malenkovtól örökölt. Ennek ellenére Hruscsov 1958. júniusában kivégeztette, hogy a többi kelet-európai vezetőknek a tudomására adja: meddig engedhető meg a reform a szovjet táborban. Nagy karrierjében bizonyos rejtvények maradtak hátra. Az egyik az, hogy Rákosi, akit „Sztálin legjobb tanítványának”, mások „kopasz gyilkosnak” neveztek s olyan erős személyi kultuszt teremtett, hogy_ elég volt a kisujjának intése emberek eltüntetéséhez, miért nem végzett vele korábban? Ámbár Rákosi volt felelős Nagy kiűzéséért a Magyar Munkáspártból 1955. novemberében, a sztálini véres boszorkányüldözések idején miért éppen Rajk Lászlót és nem Nagyot nevezték „titóista ügynöknek”? Nyilvánvalón, valaki védte őt Moszkvában. Az alább említett lefordított orosz okmányok valószínű magyarázattal szolgálnak. „Vologya” Nagy Imre, kód-nevén, „Vologya”, 1933-ban, önkéntesen (!) felajánlotta szolgálatait a szovjet titkosrendőrségnek (OGPU-NKVD), és 1941-ig működött mint besúgó. Nagy Imre 1929-ben vándorolt ki a Szovjetunióba, ahol közeli baráti kapcsolatokat épített ki az ottani magyar közösségekkel, bátorítva őket, hogy őszintén beszéljenek vele.Az egyik okmány szerint, 1939-ben Nagy 38 magyar politikai emigráns nevét adta át „átformálás” céljából, egy másik okmány szerint 150 nevet adott át - nemcsak magyarok, hanem osztrákok, németek, lengyelek, bulgárok és oroszok nevét. A KGB levéltárnok számításai szerint a Nagy Imre által átadott személyek közül 15-öt „likvidáltak” (agyonlőttek), vagy börtönben pusztultak el. NKVD-s főnökei Vologyáról azt írták, hogy „kiváló ügynök”, aki nagy „kezdeményezési képességet” mutat és „meg tudja nyerni az emberek bizalmát.”Az, hogy ezek az okmányok napfényre kerültek sokkal inkább köszönhető a ‘80-as évek végén és ‘90-es évek elején uralkodó magyarországi, szovjet és kommunista pártpolitikának, mint történészi kutatásnak. Az alább említett okmányok közül három, 1988 végén a KGB aktáiban volt. Az akkori KGB-főnök Krjucskov pontosan 1989. június 16-án - azon a napon, amikor magyarok százezrei ünnepelték Nagy és társai rehabilitálását a budapesti Hősök terén - küldte a terhelő Nagy Imre-aktát Gorbacsovnak. Levelében a keményvonalas kommunista Krjucskov (aki 1956. október-novemberében a szovjet követségen volt szolgálatban Budapesten) tisztán kifejtette szándékát: hozzák nyilvá-nosságra a Nagy Imre piszkos NKVD-múltjáról tanúskodó okmányokat, amelyek hatástalaníthatják Nagy rehabilitációját és egyúttal a magyar reformmozgalmat. A sors iróniája, hogy Nagy szovjet aktáinak megvizsgálása magyarországi reformkommunisták kezdeményezésére történt, akik 1988-ban kérték, hogy a Nagy elítélésével és Szovjetunióbeli tevékenységével kapcsolatos okmányokat tegyék hozzáférhetővé. Ez viszont Nagy szovjet állampolgársága miatt bonyolult dolog volt. Aktájában nincs jele annak, hogy Nagy valaha is elvesztette volna szovjet állampolgárságát. Gorbacsov a robbanékony anyagot nem hozta nyilvánosságra, de a magyar vezetők sem tartották előnyösnek annak közlését. Amikor az okmányokról 1989 nyarán egy pártok közötti konferencián lehúzták a leplet, és Nagy NKVD kapcsolatai szóbakerültek, Nyers Rezső a Magyar Szocialista Munkáspárt akkori elnöke követelte a tárgy elejtését. Időközben Grósz Károly a MSZMP főtikára a párt központi bizottsága tudtára adta a hírt, de a bizottság jóváhagyta Grósz azon javaslatát, hogy ne hozzák nyilvánosságra a tényeket. Miután 1993. februárjában Krjucskov Gorbacsovhoz írt titkos levele megjelent az olasz La Stampa újságban, Grósz végül is arra kényszerült, hogy interjút adjon a Népszabadság következő hónapi számának, amelyben megerősítette az okmányok hitelességét, hogy Nagy valóban feljelentette elvtársait a’30-as években és a’40-es évek elején. Mivel ezeket az okmányokat - ámbár hitelesek - azért válogatták ki, hogy ártsanak a magyarországi reformmozgalomnak, lehetséges, hogy a teljes NKVD Nagy-akta, amely ma még mindig zárolt, tanulmányozása kiegyensúlyozottabb kiértékelést adna. Mégis, 1985- ben Kádár János is azt mondta Gorbacsovnak, hogy Nagy „Beria embere” volt. Másfelől, Nagy tevékenységét történelmi keretbe téve, a Szovjetunióban a ‘30-as években túlélési kérdés volt a besúgás: az emberek szinte kényszerből gyűjtötték az adatokat embertársaikról. Különös veszély fenyegette az idegeneket, mert - ahogy az oroszok mondják - „nem a mieink” voltak. Tehát presztízst és megbízhatóságot jelentett, ha az idegen Comintem-tag NKVD-ügynök volt. A kommunizmushoz való hűséget azzal mérték, hogy hány embert verbuvált, vagy hány embert árult be. Akkor sok Komintem-tag szorosan együttműködött az NKVD-vel vagy a Komintern központi vezetőségével (GRU/Glavrazvedupr). Az akkori időkben ez majdnem természetes volt. Nagy egyéb kompromisszumai feledésbe mennek. 1949-ben Nagy két-szer folyamodott a Központi Bizottsághoz, amelyben kritizálta a párt álláspontját a „parasztkérdésben”, javasolva a tulajdonok elkobzásának lelassítását. Nagyot ezért ideiglenesen, 1951 elejéig, kizárták a pártból. Akkor, hogy visszavegyék - már nem habozott „önkritikát” gyakorolni. Rövid időre a termésbetakarítás élére helyezték s így beleegyezett ugyanazon irányelvek kivitelezésébe, amelyeket korábban kifogásolt. Szintén 1951-ben Nagy, más politbűró tagokkal együtt, aláírta a javaslatot Kádár János letartóztatására, ezzel jóváhagyta brutális kínzását. Tehát, Nagy Imre “Vologya ügynök’-nek szintén vér tapadt a kezéhez, szintén „hamisan tanúskodott” és segített „embereket halálra ítélni”, ahogy Tito mondta Rákosi Mátyásról és csatlósairól. Fordította: Vasas János Megjegyzés „Csorbák a dicsfényben?“, ahogy az író fejezte ki; vagy talán a kommunizmus embertelenségének, emberellenességének bizonyítéka, amely - hogy önéletét megmentse - a gyermeket a szülő-, a barátot barát-, a szülőt gyermeke elárulására kényszeríti. S ennek az átkozott bűnszövetkezetnek a hívei és ügynökei uralkodnak még ma is hazánkban! (VJ) Egy nagy miniszter legfőbb erénye a MEGBÍZHATÓSÁGA.
