Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-08-01 / 7-8. szám
4. oldal «ITTVAKÖkT 1999. augusztus 1879 - 1945 Szabó József törvényszéki levéltáros és Mille Mária háztartásbeli tizenhárom gyermeke közül tizedikként született Dezső 1879. június 10-én Kolozsvárott, szülei Felsőszén utcai lakásában. Itt, szülővárosában telt életének első húsz éve, itt, a nevezetes Farkas utcai Református Kollégiumban végezte elemi és középiskoláit. Harmadikos gimnazistaként a padláson megtalálta egyik nővére francia nyelvkönyvét, s noha ő maga e nyelvet az iskolában nem tanulta, elhatározta, hogy franciatanár lesz. Miután 1899 júniusában jelesen leérettségizett, Budapestre jött, s előbb jogot hallgatott, majd felvették az Eötvös Kollégiumba, s francia-magyar szakos bölcsészként képezte magát. A tanári diplomát megszerezve 1905 nyárvégén ezer korona ösztöndíjjal egy évre Párizsba ment. Amikor élményekkel feltöltődve hazatért, előbb a fővárosi Alkotmány utcai kereskedelmiben tanított franciát, majd kinevezték helyettes tanárnak a székesfehérvári főreáliskolához. Itt 1908 áprilisáig tanított, majd Nagyvárad következett, s 1909 szeptembertől 1913 júniusáig - vagyis négy tanéven át Székelyudvarhelyen oktat. Noha nincs könnyű anyagi helyzetben, a nyarakat Párizsban tölti. Vidéki tanárkodásainak évei alatt (Sümeg, Ungvár, Lőcse) írásait a Nyugatnak és a Huszadik Századnak küldözgeti. Lőcséről 1918. végén sikerült magát Peste helyeztetnie, s a következő év május 23-án a Táltos kiadásában megjelent nevezetes regénye: Az elsodort falu. Megjelenése a legnagyobb esemény a Mester életében, mert ebben a művében találta meg végleg önmagát. A benne addig gazdátlanul lobogó erők: hősi hajlam, tettvágy, igazmondó szenvedély végre megtalálták a maguk igazi ügyét, a magyar sorsot. Maga az író is legfőbb munkájának tatrtotta e müvét, melyet összegzésnek szánt, számot vetve a kiegyezés utáni magyar történelem tapasztalataival. Alapos szociológiai analízisre törekedett, melynek alapján a magyar társadalom jövőbeli fejlődése is fenntartható. A regény cselekménye egyébként három helyszínen játszódik. Egy kis székely faluban a havasok alján, a káoszban fuldokló fővárosban, a galíciai harctéren és Ungváron. Megkockáztathatjuk, hogy Szabó Dezső e müvében azt mutatja be: az ősi állapotában békés és nyugalmas falusi világot miként rengeti meg a kiegyezés utáni felemás polgárosodás, hogyan sodorja el a háború, s milyen jövő vár rá mindezek után.. Miután e műve megjelent, 1919 nyarán tanári állásáról lemondott. Tanári korszaka ezzel végleg le is zárait. Kiemelést érdemlő momentum, hogy 1920 karácsonya és 1921 tavasza között negyvennyolc írása jelent meg a Virradat nevű napilapban. Megalakította a Magyar Írók Nemzeti Szövetségét. Megjelent Segítség! című regénye (1925-ben). 1929-ben útjára indította Kritikai Füzetek című kiadványsorozatát majd 1934-42 között egymaga írta, szerkesztette és kiadta a Ludas Mátyás Füzeteket. Az utolsó Füzet 1942. júliusában jelent meg, 80-as számmal. Ebben az évben, 1942-ben kezdett el írni a Film Színház Irodalomban, később cikksorozatba kezdett Levelek Kolozsvárra címmel. A leveleket Zsuzsika húgának címezte, s a lap valamennyi számábam megjelent egy, egészen 1944. áprilisáig, amikor a lap megszűnt. Hatvanöt levél jelent meg itt. Ugyancsak 1944-ben jelent meg az önéletrajzi fogantatású A bölcsőtől Budapestig című kötete. Szabó Dezső széttekintett az egész látóhatáron, s ennek eredményeként született meg a nyelvünkön valaha írt egyik legnagyobb tanulmánygyűjtemény. Széchenyi István, Szekfű Gyula és Németh László nemzetpolitikai írásainak méltó társaként rég új és bővített kiadásban ismét kiadhatta és mindenki számára elérhetővé tette a diktatúra évtizedei alatt agyonhallgatott művet. Szabó Dezső 1938. szeptember 21-én Budapest VIII. kerületébe, a József körút 31/a. számú házának III. emelet 4: alatti lakásába költözött. Ablakai a Rákóczi térre néztek, s nem gondolhatta, hogy hamarosan itt, e téren lesz a sírja. Amikor a harcok elérték a fővárost, a bombázások, légiriadók elől a ház pincéjében húzta meg magát. Szünet nélkül írta Életeim című befejezetlen önéletrajzát, amely csak 1914-ig készülhetett el. Tegyük hozzá: megjelenésére pedig csupán az író halála után húsz évvel, 1965-ben került sor, a Szépirodalmi Kiadó jóvoltából. Itt, a József körúti lakóházában érte a halál 1945. január 13-án délután, egészen pontosan négy óra negyven perckor. Lakótársai holttestét előbb a liftaknába helyezték, majd egy konyhaszekrényből koporsót készítettek számára. Holtteste ebbe helyezve várta sorsát, hiszen kinn zajlottak a harcok. Aztán a ház kapujának bolthajtása alól tíz nappal később a házi készítésű koporsót a Rákóczi térre vitték, s január 23-án a fagyott földbe itt ásott sírgödörbe temették. Több, mint három évvel később 1949. május 19-én hántolták itt ki, s vitték át földi maradványait végső nyughelyére, a Kerepesi temetőbe. Nemzeti Sírkertünkbe, ahol ma is nyugszik. Kívánsága, hogy a Gellért-hegy oldalába temesék így végülis nem teljesült. Emlékének megőrzését, nagyságát felismerő emberek fáradoztak és fáradoznak ma is. Budai Balogh Sándor és Szőcs Zoltán, de az egész Szabó Dezső Emléktársaság e téren elévülhetetlen érdemeket szerzett, önzetlen munkálkodásukért valamennvien köszönettel tartozunk. Az iró születésnapján pedig évről-évre rá emlékeznek tisztelői a Gellért-hegy oldalában felállított Szabó Dezső szobornál, Szervátiusz Tibor alkotásánál. ... Mert akárhányszor meghalhat, akárhány hegyet raknak rá, míg magyar van, Szabó Dezső feltámad. S még vannak magyarok! Kádár János szelleme él! / Avagy, a magyar demokráciában még ez is lehetséges. / A magyar lakosság döntő többségének tudatában úgy jelenik meg Kádár János, mint az 1956-os forradalmat és szabadságharcot vérbefojtó Szovjet Hadsereg kollaboráns bábja, aki a forradalom leverése után olyan esztelen bosszúhadjáratot indított a nemzet legjobb fiai ellen, amire nincs példa a magyar történelemben. Ehhez képest „Haynau rémuralma” csak óvodás gyermekcsínynek tűnik. Százak kivégzése, tízezrek bebörtönzése és internálása 200.000 ember külföldre menekülése jelezte Kádár uralmának kezdetét. A Kádár-rendszer évtizedei alatt az ország erkölcsileg és gazdaságilag olyan mélypontra sűlyedt, ahonnan nagyon nehéz lesz felemelkedni. Az un. rendszerváltás 1990-ben elsöpörte a kommunista rendszert és azt hittük, vele együtt Kádár is eltűnik a történelem sűlyesztőjében. Tévedtünk! Halálának évfordulóján minden évben ezrek gyűlnek össze vörös márvány síremlékénél a Nemzeti Panteon díszhelyén és vörös lobogókat lengetve, szinte eszelősen éneklik az Internacionálét, többször is egymás után. Ebben az évben is Kádár János képeivel volt kiplakátozva minden fontosabb útvonal és hívták az embereket a temetői megemlékezésre. A több ezer kommunista emlékező mellett megjelent a temetőben néhány 56-os harcos és hozzátartozó, hogy a 21-es parcellánál emlékeztessenek Kádár áldozataira. A Rendőrség azonban közbelépett! Míg a kommunista tömeg mámoros delíriumban ünnepelte a „nagy államférfit” akinek szobrot kell emelni, addig forradalomra emlékező 56-osokat igazoltatták, megmotozták és kivezették a helyszínről. Mikor nyer végre polgárjogot a történelmi igazság? Ekrem Kemál György, akinek édesapját Kádár kivégeztette és Dömötör Zoltán 56-os harcos, néhány plakátot eltávolított a főbb útvonalakon, de ez csak csöpp volt a tengerben. A fizetett és öntudatos plakátragasztókkal nem tudták felvenni a versenyt.- tudósító -Obersovszky Gyula Magyar vagyok szeretetemben, csodálatomban, büszkeségeimben Mindenkor felbőszít, mikor találgatni kezdik rólam, hogy jobboldalon állok-e vagy baloldalon. S ha megkérdik tőlem, akkor kerülök igazán bajba. Mit felelhetnék? Szemlélet kérdése. Annak, aki jobboldalról néz rám, baloldalon állok, ám a baloldal-ról szemlélőnek mindenképpen a jobboldalon. Ilyen egyszerű ez. Különösen relativizált korunkban. Még magamon belül is ilyen zavaros vagyok. Egyszerűen nincs megnyugtató busszolám. A nehezebbet, a nemesebbet keresem, álljon szívem alatt, vagy a mellem túloldalán. Egy bizonyos: mindenkor a hazámban állok, s ez akkor is igaz, ha Rómában járok Hadrianus kapuja alatt, vagy éppen Párizsban, a Notre-Dame egyensúlyosító architektúráját csodálva. Magyar vagyok szeretetemben, csodálatomban, büszkeségeimben. És van mire büszkének lennem! Akár jobbra, akár balra nézek. József Attiláról egy kis falusi állomásfőnöktől hallottam először. Ámulattal lestem azt az áhítatot, amellyel órákon át tudott beszélni róla. Ám sohasem bántotta a költőt ilyen brutális és primitív jelzőkkel. Azt tanultam meg róla, hogy mélységesen magyar volt, tiszta, szerény és a szegényeket szerette. De hát, másik nagy szerelmem, Ady is ilyen volt, pontosan ilyen. (Nem beszélve Petőfiről, akihez természetben (rossz természetben) - feltehetően közös csillagképünk jóvoltából a legközelebb állok. Mindannyióknak a baloldaliságát sulykolták belém. Friss kamaszként. S baloldalivá vált velük együtt minden érték, minden valamire valóság. „Balra, balra, balra!” - amint Majakovszky mondta - meggyőződve, kitűnő költőként (vallom) -, hogy aztán eljusson a végtanulságig: főbe lőve magát. Ifjan. Harmincvalahány évesen. Az egyoldalúság - tudom ma már - mint az egyoldalú étkezés, legyengíti a szervezetet (társadalomszervezetet), akár a skorbut. Mert Majakovszkij főbelövése szimbolikus erejű. Tulajdonképpen akkor, vele - a sztálini önkény, a nagy iparosítás kezdő éveiben - a despotikus, skorbutizált rendszer is főbe lőtte magát. A háború utáni időkbe az én kis falusi állomásfőnököm szépre tnításaival, meg egy - ezekkel egybehangzó - gyönyörű jelszóval léptem: legfőbb érték az ember! Hamarosan rá kellett azonban döbbennem, hogy csak a baloldalinak minősülő ember. Sok esetben az sem. A hatalomnak jó ember - talán így mondhatnám helyesebben -, az egyoldalúság skorbutjától beteg ember. Akit húz beteg szervezete a bomlásnak, rothadásnak, szétesésnek. Szerencsémre, időben felismertem a társadalomnak ezt a beteg mechanizmusát, s mint a Marsra hajtott Szputnyik, pályámról vissza sem tekintve, menekültem előle. Csak cselédként tudtam volna maradni: bomlásban, rothadásban. Tessék talán ránézni a skorbutban „diadalmasok”-ra. Tessék talán ránézni mindazokra, akik belehajtották a társadalmat, és most ismét belehajtanák. Jómagam nemigen nézek rájuk, mert a gyomrom kezd csikarni tőlük. Obersovszky Gyula és Lányi Zsolt beszélget. A felvételt az 1999. március 29—31 -i 56-os világtalálkozó egy elleseett pillanatában Balaton József készítette. Dr. Polgárdy Géza
