Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-10-01 / 6. szám
4. oldal *ZIÍTVAKÖfeT 1998. október-november Munkásérdekvedelem Az ipari forradalom megteremtette a létszámban egyre növekvő munkásságot, amelyik helyzeténél fogva érdekellentétben állt a gyárosokkal, tőkésekkel. Hiszen a munkások életviszonyaik javítása érdekében egyre több, de legalább nem romló bérezést szerettek volna elérni, a tőkések ezzel szemben a haszon növelése érdekében a bérek leszorítására törekedtek. Az érdekellentétet nehéz volt feloldani! A munkás egyénileg kiszolgáltatott és tehetetlen a tőkés gyártulajdonossal szemben. Ezért különböző önsegélyező szervezetekbe tömörült, mely szerveződések végül a múlt században a Szakszervezetekben nyerték el végső, sok helyen máig is nyomonkövethető, legtöbbször eredményes egyeztető tevékenységüket a tőkések és munkások között. így volt ez többé-kevésbé Magyarországon is egészen a „fordulat évéig”. 1948-ban alapvető változás történt a szakszervezetek tevékenységében! Az államosításokkal eltűntek a tőkések, a munkáltatók. így a munkások értelemszerűen az állammal, mint új munkáltatóval kerültek szembe! Az alapvető érdekellentétek természetesen megmaradtak, de a szakszervezetek, illetve azok vezetői nem merték vállalni a munkások érdekvédelmét az állammal szemben. Az a néhány becsületes szakszervezeti vezető, aki mégis felemelte szavát az egyre fokozódó kizsákmányolás, az egyre romló életszínvonal ellen, az egykettőre a börtönben, jobbik esetben Recsken találta magát. Ugyanis, aki tiltakozott a normaemelések miatt, netán elkeseredésében sztrájkot emlegetett, az rövid úton a ,,dolgozó nép ellensége, az imperialisták ügynöke" lett és az ÁVH vette gondjaiba. A szakszervezetek legfőbb feladata ebben az időben a munkások fékentartása, az elégedetlenségek leszerelése volt. A látszatot a beteglátogatások, a szülési, temetési segélyek és a 6-8 évenkénti üdülési beutalók voltak hivatottak fenntartani. Természetesen a luxusüdülők nyáron a Balatonnál, télen a Mátrában a vezető elvtársak részére voltak fenntartva, akár évente kétszeri beutalással is. A dolgozó örülhetett, ha 6-8 évente, idényen kívül, egy másod- vagy harmadosztályú üdülőbe kapott kedvezményes beutalót. A szakszervezeti tagdíjakat a fizetésekből levonták, és mivel a tagság kötelező volt, nem kell sokat számolni ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen hatalmas összegek folytak be az államkasszába. Ebből a pénzből tellett a szakszervezeti vezetők megfizetésére. Minél magasabb beosztásban volt, minél nagyobb üzemben élősködött, annál magasabb volt a fizetése és a hatalma. Az „üzemi háromszög” igazgató-párttitkár-szakszervezeti elnök, korlátlan hatalommal rendelkezett. Természetesen az igazgató és a párttitkár mellett a szakszervezeti funkcionáriusok is a leghűségesebb, legmegbízhatóbb párttagok soraiból kerültek ki. így az egyre jobban elkeseredő munkástömegek elégedetlensége, később gyűlölete ezen elvtársak, illetve az ezen elvtársak által képviselt államhatalom ellen irányult. így következett be 1956. A forradalom néhány nap alatt győzött. A pártállam összeomlott, az AVH feloszlott, a szovjet csapatokat kivonták a fővárosból. E győzelmet elsősorban a Budapesten élő fiatalok és a budapesti gyárak dolgozói vívták ki. A gyárakban ezután sorra alakultak a „munkástanácsok”, melyek átvették az egyes üzemek irányítását. Első ténykedéseik között szerepelt, kevés kivétellel, útilaput kötni a gyűlölt üzemi háromszög talpára. (Ezt később nem bocsátották meg az elvtársak.) Következő lépés volt a harcok alatt keletkezett károk kijavítása és a termelés beindítása, ami november 5-én el is kezdődött volna, ha nem következik be a szovjetek hitszegű támadása. A forradalom fegyveres vérbetiprása után az ellenállás fő bázisai a Munkástanácsok lettek. Sorra alakultak az üzemi munkástanácsok után a területi, megyei-, város-, budapesti- és országos munkástanács. Általános sztrájkot hirdettek az oroszok kivonulásáig, és gyakorlatilag a munkástanácsok képviselték a nemzet akaratát! Kettős hatalom alakult ki. Egyik oldalon állt a szovjetek által kinevezett Kádár féle bábkormány, volt ÁVH-sokból, párt és szakszervezeti káderekből alakult pufajkásokkal és szovjet páncélos hadosztályokkal a háta mögött. Másik oldalon a Munkástanácsok, a dolgozók millióinak és a nemzeti közvélemény rokonszenvének támogatásával. Az esélyek nem voltak egyenlők! Szimpátiát és rokonszenvet nem lehet szembeállítani gépfegyverekkel és tankokkal. Közel két hónapig tartották a forradalom zászlaját a magasba a munkástanácsok. Legnagyobb hírnévre a Nagybudapesti Munkástanács tett szert, melynek vezetője egy fiatal szakmunkás, Rácz Sándor volt. A Budapesten székelő kormány több alkalommal volt kénytelen tárgyalni a Nagybudapesti Munkástanáccsal, csak amikor meggyőződtek annak állhatatosságáról és következetes elszántságáról, döntöttek a fegyveres megoldás mellett. Decemberben letartóztatták a Nagybudapesti Munkástanács tagjait, majd rövidesen sor került többezer munkástanácstag letartóztatására, internálására, bebörtönzésére. CRácz Sándort 15 évre ítélték.) A letartóztatások ellen országszerte tiltakozó felvonulások szerveződtek. Ezeket a felvonulásokat a legbarbárabb módon, a békésen felvonulókra leadott sortüzekkel verték szét, aminek országosan többszáz halott és sebesült áldozata volt. A forradalom vérbefojtása és a Munkástanácsok szétverése után az üzemekbe visszatértek az elkergetett igazgatók, párttitkárok és szakszervezeti vezetők és folytatódott tovább minden úgy, mint 1956 előtt. Az elvtársak „irányították” a szakszervezeteket! Az 1956-57-es pufajkások és azok szellemi utódai még 1998-ban is, az ún. rendszerváltás után 8 évvel, felszólították a tagságot, hogy a kommunistából szocialistává vedlett elvtársakra szavazzon. Hálából a legfőbb szakszervezeti vezetők a szocialisták listáján országgyűlési képviselőként bejutottak a Parlamentbe. A többiek tovább fosztogatják a sokszáz milliárdos szakszervezeti vagyont. Kézen-közön „privatizálják” a kisebb-nagyobb üdülőket, irodaházakat, potom pénzen megvásárolva, majd busás haszonnal továbbadva azokat, lehetőleg külföldi vevőnek. A nemzeti vagyon e szemérmetlen szétrablása és a munkások érdekeinek semmibe vétele láttán az 1956-os Munkástanácsok még élő tagjai elhatározták, hogy létrehozzák a munkások érdekeit valóban képviselő, 1956 nemes hagyományaira támaszkodó érdekképviseleti szervezetet, az „ 1956-os Munkástanács ”-okat. Az alakulást bejelentő sajtótájékoztatón részt vett Rácz Sándor, a volt Nagybudapesti Munkástanács 1956-os elnöke, Bogdán Károly, az új „1956-os Munkástanács” elnöke, Bátonyi Sándor, a Szolidaritás Munkásszövetség elnöke, aki elsőként csatlakozott az új érdekvédelmi tömörüléshez, és mindenre áldását adta Faddy Ottmár atya, aki ferences szerzetesként együtt raboskodott Kádár börtönében a munkástanácsok 1956 után letartóztatott tagjaival. ’56-os Munkástanácsok: Bogdán Károly Állásfoglalás A rendszerváltást túlélő, pártfüggő szakszervezeti mozgalom szétesését a parlamenti választásokon megbukott kormánykoalíció csak nyilvánvalóvá tette: a meg nem született SZOT, az MSZOSZ kötelékébe tartozó hat szakszervezeti szövetség valójában vagyonkezelő-felélő holding-apparátusokként működik, - a munkavállalói érdekvédelem és képviselet helyett valójában munkásárulás következett be. A parlamenti választások előtt a belpolitikai változások iránti igény pontos felméréséből, majd várható eredményéből keletkezett az az elhatározás, mely 1998. május 8-án, 12 megye küldöttei által döntött az ’56-os eszmei tisztaságú munkástanácsok működésének felúj ításáról, a valós érdekképviseleti rendszer helyreállításáról. Az ’56-os Munkástanácsok - négy évtized változásai folytán korszerűsített alapállásból, de eszmei szilárdsággal - a magyar munkavállalók érdekeinek megjelenítését és egyeztetését tűzte ki célul abban a merőben új hazai rendszerben, amelyet az új kormánykoalíció megalapozottnak látszón és biztatón ígér. A valóságos társadalmi béke létrehozásában az ’56-os Munkástanácsok partnerei lesznek minden ilyen irányú törekvésnek, a társadalmi és kormányzati gondok közös megértése, elviselhető és jobbulást garantáló szintjéig. Az ’56-os Munkástanácsok feltáró munkával kívánják elősegíteni belpolitikai viszonyaink rendezésének új kormányzati akaratát, - különösen a magyar „munka világa” térfeléről, ami azonos a magyar családokat fenntartó munkavállalók, munkanélküliek és nyugdíjasok helyzetével. Mindezek mellett szükségesnek tartjuk alapvetően hangsúlyozni, hogy a társadalmi béke létrehozásához elengedhetetlenül szükséges annak a sokat és csak politikai körökben hangoztatott álságos elvnek az elvetése, mely a „jogfolytonosság” ideológiai elvrendszerére utal. Ez ugyanis nem más, mint azoknak a törvényeknek elismerése, melyek lehetővé tették az ezekkel fedezett intézményes csalások, népi közös tulajdonok kifosztásait, a társadalmi tulajdon és érdek hűtlen kezelésének egyévtizedes gyakorlatát. Ez különösen érvényes az ún. „szakszervezeti” törvényekre, a társadalombiztosítással kapcsolatos törvényekre, a munka törvénykönyvére, - melyek együtt a magyar munkavállaló polgárok érdekeinek elárulásához vezettek - továbbá lehetővé tették, hogy a posztkommunista háttérhatalom, a szakszervezeti apparátusok megzsarolhatták a kormányt. Az ’56-os Munkástanácsok - a kétkamarás parlament hiányában - elvárják az új kormányzati-parlamenti működéstől, hogy a társadalmi szervezetekkel folyamatos, konstruktív párbeszédet alakítson ki - merőben új érdekegyeztető formában - az ismert Érdekegyeztető Tanács lobbiszerű testületé helyett. ’56-os Munkástanácsok
