Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)

1998-08-01 / 5. szám

1998. aügusztus-szeptember ízittvarört 9. oldal Válasz egy antológia szerkesztőjének Hazahív a hűség? Harcok, munkák és küzdelmek Tíz esztendő a magyar turista közéletben (1934-1944) Senki sem hagyja el hazáját, szülőföld­jét, anyanyelvét anélkül, hogy valami súlyos indoka ne lenne rá, hiszen mind­ezek számunkra a legkedvesebb dolgok a világon. Ha megvizsgáljuk a menekül­tek széles skáláját, akkor arra is rájö­vünk, hogy a nagy európai változások után a kalandvágyból vándorbotot fogók jelentős része visszatért hazájába. Az Erdélyből menekülteknek azonban, saj­nos, van egy olyan, nem is kis számú része, akiknél még a gondolata sem me­rül föl a visszatérésnek. Őket a politika igen kemény megpróbáltatásai sodortak emigrációba. Talán sohasem felejtem el azt a bo­­rongós novemberi estét 1984-ben, ami­kor három erdélyi menekülttársammal együtt a nürnbergi menekült-tábor ven­dégszobájában kihallgatásra várakoz­tunk. Azóta majd másfél évtized telt el, s ha otthonra nem is találtunk, de mind­annyian letelepedtünk valahol a nagy Nyugat-Európában. Nemrégiben a kezembe került egy Magyarországon kiadott antológia, amely erdélyi költők verseit boronálta egybe, ,.Hazahív a hűség” címmel. Szerkesztője, Lisztóczky László, akit bi­zony nem velünk, emigránsokkal egyen­lő sorsra ítélt a haza. A „szerkesztő úr” előéletéről csupán annyit, hogy prole­tárfiúként lépte át az iskola küszöbét, a verőfényes szocializmus lágy ölében érettségizett népdemokratikus szeretet­­ben és boldogságban. Később a mézzel telt kommunista fazék édes árnyékában járta a tanárképző főiskolát, melynek elvégzése után a mennyei kádárizmus betessékelte őt az egri főiskola katedrá­jára. Itt megkérvényezte a doktori cí­met, amit hamarosan meg is kapott, de mindez kevés volt neki, mert hogy az utókorra hagyhassa nevét, megpróbált az irodalom háza táján serte-pertélni. írásaival azonban nem aratott semmi­lyen sikert. Töretlen ambíciója azonban továbbhajtotta, s így megtanult „fény­másolni”, mivel a szocializmus össze­omlása után fordított egyet köpönyegén, és erdélyi költők istenes verseit fűzte egy antológiába. Ilyesfajta összeállítás a „Hazahív a hűség” kötet is. Nyilván azért adta ezt a címet, mert a doktor, és professzor, és proletár stb. Lisztóczky Lászlónak fogalma sincs a gyökerekről, képzele­tébe bele sem fér a kegyetlenül meg­szenvedett erdélyi menekültek múltja a Ceausescu-i proletárdiktatúra rémsé­­ges éveiben. Lehet, hogy a „szerkesz­tő úr” bepréselte nevét az irodalom könyvespolcára, de mi mégis inkább azon négy évtized erdélyi menekültje­ire gondoljunk tiszta szívvel, akiknek nem adatott meg a haza, az otthon simogató melege és biztonsága, és nem tudják, nem érzik mi is az ezek­hez való hűség. így csak abban bí­zom, hogy egyetlen nehézmúltú emigránsnak sem akad kezébe ez az antológia. Vagy ha igen, tudja mit csináljon vele... Józsa Attila München Meglehetősen ritka azoknak a memoárok­nak, visszaemlékezéseknek a száma, ame­lyek Magyarországon megjelenve a háború előtti hazai viszonyainkat idézik fel hitele­sen, avatott tollú szerző révén. Még akkor is ritkák, ha nem politikatör­téneti kordokumentumról van szó, hanem az élet egy olyan kis szeletét fogja át, mint amilyen a mindenkori szervezett turista közélet. A sok ok közül a legfőbb, hogy a Magyarországra rátelepedett és több mint négy évtizeden át onnan le­robbantani is képtelenség­nek bizonyuló bolsevista hatalom mindenkit kiirtott, felakasztott, jobb esetben a hazából kiüldözött, aki ko­rábban nemzeti beállított­ságú és nem internaciona­lista - így hazaáruló -, hanem igazi magyar polgár volt. Igen szerencsés esetben marad­hattak csak életben az e körbe tartozók, igaz a bolsevisták őket is vegetálásra kényszerítették: nem a rátermettségüknek, tudásuknak megfe­lelő munkakörökben tevékenykedhettek, ha­nem holmi megtűrt tizedrendű beosztásban. Pontosan úgy, mint az előttünk fekvő, s most bemutatásra kerülő könyv szerzője Pol­gárán Géza, a Magyar Turista Szövetség 1945 előtti utolsó főtitkára, aki nem csupán turista­szövetségi vezető volt, hanem lapszerkesztő is. Továbbá Polgárdy Géza nevéhez fűződik az 1941-ben napvilágot látott, mindeddig egyetlen Magyar Turista Lexikon létrehozása is. Aztán írt egy sereg útikalauzt hazai tájainkról. Meg­írta a magyar Turista Irodalom című kiad­ványt, és külön füzetben ismertette az összes hazai turistaházat. Szóval alkotó ember volt. S hogy mennyire, azt jól szemlélteti, ha figye­lembe vesszük, hogy életének csaknem 84 éve közül mindössze az 1934-44 közötti tíz év volt az, melyet a sors neki e célra engedélyezett. Polgárdy Géza 1908. március 1-én szüle­tett Budapesten, s itt is hunyt el, 1991. november 15-én. Születésének 90. évfordu­lójára, ennek az évnek a tavaszán látott nap­világot „Harcok, munkák és küzdelmek" cí­mű posztumusz kötete Neidenbach Ákos jeles hegymászó és szakíró, valamint a szerző fia, dr. Polgárdy Géza közíró szerkesztésében. A könyv dr. Polgárdy Géza írásával kez­dődik, amelyből megtudhatjuk, hogy a bol­sevikek - mint annyi más igaz magyar embert - Polgárdy Gézát is internálták 1946-ban (fia születésének idején). Majd miután kiengedték, ak­kor sem térhetett vissza a tu­rista közéletbe, igaz, nem is vágyakozott a kommunista elvtársak közé. A könyv következő egysé­gét az a terjedelmes visszaem­lékezés képezi, amelyet a szerző még az 1940-es évek végén vetett papírra, aztán el­felejtődött, s egy fiók mélyén szunnyadva vészelte át az el­múlt fél évszázadot, várva az idők jobbra fordulását. Várva azt, hogy egy­szer majd nem üldözik Magyarországon azt, aki magyar. E visszaemlékezésekben Pol­gárdy felidézi a tíz év hazai turistaéletének eseményeit, e hallatlanul érdekes időszak turista történéseit, „harcait, munkáit és küz­delmeit” . Majd nyolc írása következik - turista vonatozású szépirodalom, de hegymászó szak­cikkek is, melyek színesek, érdekesek. Neidenbach Ákos két írása egészíti ki a kö­tetet. Az egyik egy inteijú, melyet 1989-ben, a szerző halála előtt két évvel készített vele, a másik pedig Polgárdy Géza turistairodalmi munkássága címmel a szerző bibliográfiája. E könyvet jó szívvel ajánljuk Tiszteit Ol­vasóinknak. Olyan ember tolla alól került ki, aki politikailag pontosan ugyanúgy elkötele­zettje volt mindannak, ami mélyen magyar, mint e lap Szerkesztői és Olvasói. Ez kiérez­hető minden sorából. Élvezetes olvasmány és eligazító kordokumentum. (A kötet meg­vásárolható Magyarországon a nemzeti könyvterjesztőknél - Püski, Gondos, Fehér­ló fia - vagy megrendelhető a szerző fiától az alábbi címen: Dr. Polgárdy Géza, 1076 Budapest, Garay u. 3. Ára: 500.- forint.) Kelemen Áron A Thököly-mauzóleumnál A Szent Korona Szövetség nemrégiben egynapos túrát szervezett a Felvidékre. A program nagyon ígéretes volt: Zólyom, Besztercebánya, Poprád és Késmárk szerepelt az útitervben. A zólyomi vár megtekintése után Késmárk­ra érkeztünk. A város központjában az ottani magyarság és németség képviselői vártak, és ez jól esett. Vendéglátóink először az evangélikus templomba vezettek bennünket, Thököly fejedelem kőkoporsójához. A túra egyébként Thököly születési évfordulójához igazodott. Idézzünk is egy kis történelmet: Thököly 1657-ben született Késmárkon. A városnak a középkorban igen változa­tos történelme volt. A tatárjárásban szinte elpusztult, de ugyanazon a helyen újjáépült. Korán kifejlődött a kézműipara és kereskedelme, így Nagy Lajos kirá­lyunk szabad királyi városi rangra emelte. De bajok is jöttek: a husziták személyé­ben, akik 20 éven át garázdálkodtak, ezután következett egy vetélkedés Lőcse városával, a lengyel piac birtoklásáért. A mohácsi katasztrófa után a vetélkedés politikai színezetet kapott: Lőcse Ferdinánd, Késmárk pedig Zápolyai mellé állt. A 77iökó7y-család a Lipót-féle abszolutizmus idejében jutott szerephez: Thököly Imre édesapja, T. István részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben. Annak elfojtása után, Imre, az erdélyi birtokaira menekült. Apafi fejedelem udvarában diplomáciai és katonai szolgálatot teljesített, majd rövidesen a magyarországi elégedetlenek élére állt. Zrínyi Ilonával való házassága révén támaszkodni tudott a hatalmas Rákóczi­­birtokok jövedelmére is. Mozgalma sikeres volt: enyhült Lipót abszolutizmusa. 1682-ben Thököly Magyarország választott fejedelme lett. A török kiűzésével balra fordult Thököly sorsa, menekülnie kellett. Egy sikertelen visszatérési eset után száműzetésbe ment, ahol feleségével élt, halálukig. A magyar rendek átálltak az új hatalom oldalára. Thököly hamvait 1906-ban hozták haza és a késmárki evangélikus templomban helyezték örök nyugalomba. Most pedig a látogatás eseményeiről szólunk. Maga az ünnepség a templomban zajlott le. Az ünnepély fényét emelte, hogy a zenét Kecskés Andrásék csoportja szolgáltatta, kuruc kori zeneeszközökkel: korabeli tárogatóval, kobozzal, nyereré­­vel, azaz, tekerőlanttal és akkori dobbal. Az ifjú Kecskés fiú is részt vett a műsorban. Aki már járt a helyszínen, az tudja, hogy a kőkoporsó a templom jobb oldalkápol­nájában van elhelyezve. Az ajtó jobb oldalán Thököly domborműve, Holló Barnabás alkotása. Nagy hiány, hogy a másik oldalon nincs ott Zrínyi Ilonáé is, aki nemcsak mint hitves, de mint történelmi személy is megérdemelte volna ezt a tiszteletadást. Három évig védte Munkács várát az osztrákok ellen. Programunk következő pontja a várlátogatás volt. A vár történelméről ezúttal csak annyit, hogy azt Thököly Sebestyén szerezte meg 1579-ben, majd fiával, Istvánnal reneszánsz stílusú várkastéllyá alakíttatta át. Érthető, de nem megbocsát­ható, hogy a Thököly-féle szabadságharc és fejedelemség után a vár fényűző berendezését a Habsburgok Bécsbe szállították. Természetesen kápolna is tartozik a várhoz. Ott Szent István, Szent Imre, Szent László szobrai láthatók. Még egyelőre? Reméljük, véglegesen. A vár néhány terme kiállítási célokat szolgál, mint a legtöbb ilyen jellegű történelmi épület. Erről a kiállításról lehetne egy-két megjegyzést tenni, de jellemzésként csak annyit: többek között látható Barabás Miklós egyik női arcképfestménye. Alatta ez olvasható: Mikulás Barabás: Portrét damy. Még az ottani egyszerűbb műveltségű magyar látogatók sem tudják ebből megállapítani, hogy egy nagy magyar arcképfestő művét látják. De a repertoár ezzel még nem merült ki. A rendezés igen szellemes és képzeletdús volt. Ez után egy kis történelmi játék következett: a szentendrei íjászok bemutatója. A téma: hogyan kellett lőni álló célpontra, különböző gyorsasággal mozgó alakokra, majd lesállásból, előre-hátra való mozgás közben, fekvőhelyzetből, stb. A bemutató után a jelenlévők is kipróbálhatták ügyességüket. Délután 5 óra körül fejeződött be a várjáték, harcias viszonyok között, minthogy elég barátságtalanul küldözgette felénk üzeneteit a Tátra, ami onnan a város széléről jól látható. De ha már ezt is megemlítettük, akkor azt is, hogy honfoglaló őseink és még egy ideig, azt a hegységet Turtumak nevezték. De mindennek vége kell hogy szakadjon. Ám a befejezés sem volt rossz. Vendéglátóink valóban megfeleltek a szó szoros értelmében vett hivatásuknak: a sípálya melletti szálloda éttermében estebéddel kedveskedtek. A sok mozgás és az éles levegőn való hadijáték után valóban szükséges volt egy kiadós étkezés. Tudjuk: ilyenkor a pohárköszöntők a további kapcsolatok fontosságáról szólnak. Még egy fénypontról kell szólnunk: Szabadiné Sinkó Ilona címerfestőnő átadta vendéglátó­inknak az erre az alkalomra készített késmárki címert. Utóirat: a Szent Korona Szövetség következő közgyűlésén a késmárki magyarok képviseltették magukat: nem volt tehát hiábavaló a látogatásunk. Dr. Komáromi Szilveszter Esztergom

Next

/
Oldalképek
Tartalom