Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-04-01 / 3. szám
1998. április ÍZITTVAKÖfeT 11. oldal Gyűlöletkeltés!? Magyarországon, ha valaki nem csak pozitív, de elmarasztaló vagy tárgyilagos véleményt mond a cigányokról, zsidókról, vagy bármely kisebbségről és beszivárgott idegenről, a liberális média azonnal éktelen lármába kezd. Rasszizmusról, antiszemitizmusról, nacionalizmusról, félelemkeltésről írnak, beszélnek napokig, és előkerülnek az 50 éve szajkózott nyilas, náci, fasiszta, neofasiszta stb. jelzők, és ezt mindenkire ráaggatják, aki nem hajlandó elfogadni a „megélhetési bűnözés” fogalmát, vagy szót emel a zsidóság, ki tudja hányadszori kárpótlásával kapcsolatban, netán nehezményezi az ukrán, orosz, román, szerb beszivárgást, mert ezt a bűnözés, nem egyszer a maffiák melegágyának tekintik. De görbe szemmel néznek azokra is, akik nem fogadják el „az idegen szép” hazug slogent. A liberálisok, a kozmopoliták, a hazátlanok, az idegenek, természetesen gyűlölettel vannak eltelve azok iránt, akik rámutatnak a fenti anomáliákra, mert ők a zavarosban szeretnek halászni. A rend, a fegyelem, a becsület nem kedvez e kisebbségek életformájának. Sajnos a liberális államhatalom és főleg a liberális, kozmopolita kézen lévő média a kisebbségek védelmében valóságos gyűlölködő propagandát folytat e kisebbségek bírálóival szemben. A liberalizmus és szabadosság édestestvérek! Ennek örülnek az ügyeskedők, a zavarosban halászók, a nemzeti vagyon fosztogatói, a megélhetési bűnözőktől az újgazdag milliomosokig. Befolyásuk oly nagy, hogy törvényt alkottak a maguk védelmébe. A Göncz Árpád nevével fémjelzett, a nép által csak „gyűlölettörvénynek” nevezett törvény, szinte lovat adott a gyűlölködő kisebbség alá, és egyre szemérmetlenebbül támadják mindazokat, akik a nemzet érdekében szót emelnek a rend, a fegyelem mellett, vagy az anarchia ellen lépnek fel. A törvény kissé nyakatekert és nehezen értelmezhető, ennek ellenére mégis pozitív kicsengésű lehetne, ha egyes etnikai és vallási csoportok nem sajátítják ki a maguk számára. Ezek a kisebbségi csoportok tudják, hogy a törvény azért született, hogy megvédje őket a többség részéről mutatkozó ellenszenv megnyilvánulásaitól. Nézzünk egy példát: Magyarország tízmillió lakosságának 6%-a, ezzel szemben a börtönök lakóinak 70%-a cigány. Aki ezt a tényt elmondja, azt azonnal rasszistának, cigánygyűlölőnek, etnikai kisebbség elleni uszításnak minősítik, pedig nem akart mást, mint rámutatni, hogy jogos a hátrányban lévő többség védelméről is beszélni, az agresszív, magas százalékban bűnöző kisebbséggel szemben. Hasonló a helyzet a zsidósággal szemben is. 50 éve sulykolják az emberek agyába, hogy Magyarországon hatszázezer áldozata volt a holocaustnak. Aki ezt a számot kétségbe vonja, az a Göncz féle gyűlölet törvény szerint bűnt követ el, mert antiszemita, fajgyűlölő, esetleg nyilas vagy náci és ezért felelősségre lehet vonni. Pedig Izraelben a Yad Vasem Múzeumban, ahol a holocaust áldozatai országonként vannak felsorolva, a magyarországi zsidó veszteséget 370 ezer főben határozza meg. Melyiket higgyük el? Arról nem is beszélve, hogy volt egy magyar holocaust is, legalább akkora mint a zsidóké. Róluk mikor beszélünk? Őket ki kárpótolja? Ha igazságosak akarunk lenni, nem csak a kisebbségek, hanem a többség érdekét is védeni kellene, a többség elleni gyűlöletkeltéssel is kellene foglalkozni! Az igazi gyűlöletkeltésről kaphattunk ízelítőt február 15 és 20 között. Február 14-én a - törvényesen bejegyzett - Magyar Nemzeti Arcvonal, a Várban megemlékezést tartott az 1945. február 11-i kitörés áldozatainak emlékére. A rendőrségnek bejelentett és á megjelölt útvonalon engedélyezett felvonuláson mintegy 1000-1200 fiatal vett részt. A nemzeti színű és Árpádsávos zászlókkal, dobszóra vonuló és a Kapisztrán téren fegyelmezetten, négyszögben felsorakozó fiatalok látványa szemet gyönyörködtető volt. Az egyszerűségében is impozáns megemlékezés, még a helyszínt biztosító kommandósok és magas rangú rendőrtisztek elismerését is kivívta. Egyetlen félreérthető kifejezés, egyetlen provokációnak, vagy gyűlöletkeltésnek minősíthető szó nem hangzott el. Ezzel szemben a következő napokban a sajtó cikkei, a rádió, de főleg a TV tudósításai, kommentárjai, kerek asztal beszélgetései a felvonuló fiatalokról olyan gyűlölettel telve beszélt, ami minden jóérzésű emberben visszatetszést keltett. Az „Antifasiszták és ellenállók” egyik hőse az újjá éledő fasizmusról makogott, nyilasoknak, náciknak, háborús bűnösöknek nevezte az 52 év előtti hősi halottakat - pedig a halott ellenség már nem ellenség! Azokról a hősi halottakról emlékeztek meg a Magyar Nemzeti Arcvonal fiataljai, akikről 50 évig senki nem emlékezett meg. Az „antifasiszta hős” szájából fröcsögtek a gyűlölködő szavak, és elmarasztaló jelzők. ,,Az újjáéledő fasiszta mérges kígyót csírájában kell eltaposni! .. ,,nem kellett volna engedélyezni!"... ,,be kellett volna tiltani!”. Úgy gondolom - mint afféle ellenálló hős -, legszívesebben halomra lövette volna az „újjáéledő fasisztákat”. Vitapartnere, egy rendőrezredes, hiába hivatkozott a törvényességre, a demokráciára, az esélyegyenlőségre, a gyülekezés és szólásszabadságra, hősünk csak mondta, mondta a magáét, mintha az ötvenes évek elején szemináriumi előadó lenne. A gyűlöletkeltésnek ez mintapéldája volt, állami (TV) segédlettel. Azon sem csodálkoznék, ha a tárgyilagos rendőrezredest felettesei elmarasztalnák, mert nem csatlakozott a gyűlölködők kórusához. Az ellenálló, antifasiszta hős, fél órán keresztül szórhatta gyűlölködő átkait, a megemlékező ezer fiatalra, de azok közül egy sem szólalhatott meg a pártatlan, közszolgálati TV-ben. Hát ilyen ez a „szuperszonikus demokrácia”. Egyeseknek szuper, a többieknek szóni kuss! - Ezt a kis szójátékot az 50-es években hallottam, de akkor a szocializmus volt szuperszonikus. Döntsük el végre ki kelt gyűlöletet, az a fiatal, aki kopaszra nyíratja haját, vagy nagy bakancsot húz a lábára és nemzeti fiatalnak mondja magát, vagy az, aki ezt a fiatalt neofasiszta huligánnak nevezi? Demokrácia-e az, amikor az egyik a TV nyilvánossága, több millió néző előtt gyalázhatja a másikat, akinek nincs lehetősége védekezni? Végül, ha mindenáron gyűlöletről kell beszélni, döntsük el kit kell jobban gyűlölni, a fasisztákat, vagy az antifasiszta bolsevistákat? Mert Magyarországon, az antifasiszták voltak a bolsevizmus szálláscsinálói. Az pedig ma már közismert, dokumentumokkal bizonyított történelmi tény, hogy a fasizmus állítólagos hatmillió áldozatával szemben, a kommunizmusnak százmillió áldozata volt. Nem védem a fasisztákat, mert egyetlen ártatlan ember megölése is megbocsájthatatlan bűn, de azért van némi különbség a hatmillió és a százmillió között! Melyik volt bűnösebb? Kit gyűlöljünk jobban, vagy kevésbé? Ezt ki-ki maga döntse el! De legjobb lenne, ha végleg megszűnne a gyűlölködés, az egymásra mutogatás, és ebben a szellemben működne a közszolgálati média is. Ekkor Göncz Árpád is visszavonhatná a nevére csak szégyent hozó törvényt. Méltóságteljes megemlékezés a Becsület Napján Február 14-én du. 2 órakor a Lánchíd budai hídfőjénél, az alagút bejáratánál, a Clark Ádám téren gyülekeztek a Magyar Nemzeti Arcvonal fiatal tagjai, hogy megemlékezzenek az 53 év előtti hadtörténelmi eseményről, a Budavári kitörésről. Felemelő érzés volt látni a sok száz lelkes fiatalt, akik az ország különböző városaiból, Miskolctól Siófokig, Kecskeméttől Sopronig itt gyülekeztek, hogy együtt emlékezzenek. De nem csak Magyarországról jöttek fiatalok, hanem több európai országból is itt voltak azok, akiket a határon nem tartóztattak fel különböző indokokkal. Németországból közel 100 fiatal jött el, és drezdai, berlini, magdeburgi szervezeteik zászlaját hozták, hogy a főváros 1945-ös védelmében és a kitörésben részt vett német katonákra - talán szüleikre, nagyszüleikre - emlékezzenek. Eljöttek a volt Jugoszláviából a nemzeti érzésű fiatalok küldöttei. Ukrajnából és Lengyelországból is jeleztek csoportokat, de az ünnepség megkezdéséig sajnos nem érkeztek meg. 15 órakor megperdültek a dobok és a fiatalok négyes sorokba rendeződve, nemzetiszínű és Árpádsávos zászlók alatt megindultak a Várba vezető lépcsősoron. A nagyrészt fekete egyenruhára emlékeztető öltözékben, fegyelmezetten vonuló nyílt tekintetű fiatalok látványa megdobogtatta mindazoknak a nemzeti érzésű magyaroknak a szívét, akik szemtanúi voltak az eseménynek. A rendőrség is nagy erőkkel vonult ki „biztosítani” a felvonulást. Öt-hat kommandósokkal megtömött riadóautó és legalább egy tucat URH-s gépkocsi állt készenlétben. (Úgy gondolom, hogy ugyanebben az időben a Szabadság téren, a szovjet emlékműnél a „felszabadulást” ünneplő és koszorúzó elvtársurakra nem kellett így vigyázni!) Lélekemelő érzés volt látni a Várban, a délutáni verőfényes napsütésben, lobogó zászlók alatt, dobszóra vonuló többszázméter hosszan elnyúló menetet. A Kapisztrán térre érve, katonás rendben négyszöget alakítottak ki, melynek nyitott oldalán, a Kapisztrán szobor mellett állt a mikrofon, ahonnan katonás vezényszavakkal vezették a megemlékezést. A narrátor felhívta a résztvevők figyelmét a szigorú, fegyelmezett magatartásra, nehogy provokátorok megzavarhassák a kegyeletes megemlékezést. S valóban, olyan fegyelmezetten,öntudatosan zajlott le az egyszerű, de megható ünnepély, hogy a riadóautókban szorongó kommandósok, ámulva bámultak ki a kocsik ablakán, de még a tér sarkán csoportosuló rendőrtisztek, főtisztek és civil ruhás nyomozók is dermedten figyelték a némaságában is méltóságteljes tömeget. Először Györkös István lépett a mikrofon elé, hogy elmondja ünnepi beszédét. Emlékeztetett rá, hogy a háborúban a teljes körülzárást követően, 52 napig védték a fővárost a magyar, német csapatok és a különböző önkéntes alakulatok, a sokszoros túlerővel szemben. Mikor utánpótlásuk elfogyott a megmaradt, mintegy 30 ezer fő, február 11-én egy elkeseredett rohammal kitört a Várból, hogy elérje a 20-30 km-re lévő frontvonalat. A kitörés mérhetetlen veszteséggel járt. Alig néhány száz fő érte el a magyar-német vonalakat. A többi meghalt, megsebesült, vagy fogságba esett. Miért nem adták inkább meg magukat? Miért vállalták a majdnem biztos halált? - kérdezhetné bárki. Azért, mert volt bennük katonai becsület! Becsület, ami az eskühöz, a zászlóhoz, a bajtársakhoz mindhalálig köti a katonát. A gyáva megadás, vagy árulás helyett inkább a hősi halált választották. Magukévá tették azt a nemes jelszót, hogy ,.inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy egész életben ”. ,,Bajtársak! Lépjetek e bátor hősök nyomába, egy szebb, jobb, boldogabb Magyarországért folyó küzdelem során. Előre a becsület útján!” - fejezte be beszédét Györkös István. Ezután egy fiatal lány a nők nevében, egy fiú pedig a nemzeti érzésű fiatalok nevében szólt az egybegyűltekhez. Ezt egy német, majd szerb nyelvű rövid üdvözlet követte. Végül a Nemzeti Arcvonal nevében üdvözölte a megjelenteket a szervezet egyik fiatal vezetője. A rövid beszédek elhangzása után ,.vigyázz” vezényszó hangzott el, majd a dobok pergése közepette két fiatal elhelyezte a megemlékezés koszorúját a jelképes hősi fejfánál. Ezután egyperces néma vigyázzállással tisztelegtek az 53 év előtti hősök emlékére. A megemlékezés a Himnusz közös eléneklésével fejeződött be. Az ,,oszolj” vezényszó után az MNA fiataljai, a külföldről jött fiatalok, és az ünnepségen résztvevő „nézők” csoportokat alakítva még sokáig beszélgettek, felelevenítve a régi és újabb emlékeket. Címeket cseréltek, új ismeretségek, barátságok szövődtek. Tudósító BECSÜLET NAPJA BECSÜLET NAPJA A Magyar nemzeti Artvonal minden év februárjában Katonai jellegű szertartással emlékezik azokra a hősökre, akik 1944. december 24-től 1945. február 14-ig Budapestet védtek. 1945. február I l-én este 8 órakor az éhező, rongyos és hiányos fegyverzetű védösereg megkezdte a magyar történelem leghősiesebb hadműveletét a KITÖRÉST. Katonai esküjükhöz és erkölcsi elveikhez híven a hősi halált választották az árulók becstelen élete helyett Dicsőség, tisztelet és hála hőseinknek! BUDAVÁR 1998. FEBRUÁR 14. A megemlékezésről készült Videókazetta megrendelhető az alábbi címen: Györkös István 9028 Győr, Aulich utca 27. A kazetta ára postaköltséggel együtt: 1270.- Ft Figyelő
