Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-04-01 / 3. szám
1 2. oldal **ITTVAKÖfcT 1998. április Somogyi Zoltán 1927-1998 Somogyi Zoltán nemzettestvérünk halálával pótolhatatlan veszteség érte a magyar őstörténet-kutatás eredményeinek ismertetését. A finn-ugor származáselmélettel szemben, Baráth Tibor és dr. Padányi Viktor nyomdokain haladó számtalan, hazánkban, de főleg az emigrációban élő kutató és tudós munkáját, tanulmányát jelentette meg és adta ki Somogyi Zoltán sok tízezer példányban. E könyvek és tanulmányok, legtöbbször térítésmentesen, vagy jelképes áron jutottak el azokhoz, akik úgy érezték, hogy a magyarság csodálatos múltját, kiemelkedő kulturális teljesítményeit nem a finn-ugor elméleten kell megismerni, mert ez a magyarság alávetettségét van hívatva szolgálni. Őstörténetünk megismerése politikai fegyver, mert nemzetünk nagyságára, államalkotó erejére mutat rá, növeli a nemzeti büszkeséget, a nemzeti önérzetet. Ezt a fegyvert adta kezünkbe! Erre azért volt szükség, mert az országunkat meghódítani szándékozó idegenek, a finn-ugor elmélettel akarták és akarják kiölni a nemzetből a büszkeséget, az élni akarást azzal, hogy hazánkat a tajgában élő, szánalmasan vegetáló komi és hansi népcsoportokkal azonosítják. Azonban nem csak őstörténetünk ismertetését érte pótolhatatlan veszteség, hanem a nemzeti sajtót és a mögötte álló nemzeti szervezeteket is. Somogyi Zoltán anyagi támogatása nélkül ugyanis ezek az újságok csak nagyon nehezen és kis példányszámban jelenhettek volna meg. Halálával e lapok megjelenése kérdésessé vált, különösen a magyarországi terjesztés, illetve szétosztás került végveszélybe. Somogyi Zoltán fiatal leventeként hagyta el az országot 1945-ben, miután az utolsó pillanatig fegy verrel harcolt a bolsevizmus ellen. Rövid németországi tartózkodás után az Egyesült Államokban telepedett le, ahol kemény, becsületes munkával sikerült megbecsült, tekintélyes egzisztenciát teremtenie. Mint kőműves vállalkozó számtalan magyar templom, klub és magyar ház építése és segítése fűződik nevéhez. Miután befejezte az aktív munkát, minden erejét, és vagyonának jelentős részét a nemzeti ügy támogatásának szentelte. De nem csak anyagilag támogatta a nemzetért harcoló erőket, hanem maga is folytatott őstörténeti kutatásokat és számtalan írásával járult hozzá a nemzeti öntudat erősítéséhez. Ekkor tört rá az alattomos, gyógyíthatatlan betegség, mely lassan felőrölte életerejét, de még ekkor sem adta fel a nemzeti ügyért való harcot. Ebben segítségére volt hűséges felesége, Rózsa, aki odaadó ápolással és gondoskodó szeretetével hosszabbította meg Zoltán életét, mely az utolsó pillanatig a családjáért és a nemzetéért dobogott. Emlékét megőrzik nem csak az általa kiadott könyvek, tanulmányai, cikkei, melyek az egész világon megjelentek, hanem mindazok, akik Somogyi Zoltántól tanulták meg a hazaszeretetet, a nemzetért hozott áldozatot. Példamutató hazaszeretete, áldozatkész önzetlensége, felejthetetlen mindazok számára, akik személyesen vagy munkássága révén ismerték. Teste már békében nyugszik, de lelke ott száguld Csaba királyfi nyomában, a hadak útján! A Nemzeti Színház ügye Már láttuk is a tervrajzát és makett-képét. Ki kell jelentenünk: elképesztő és lehangoló. Művészi és nemzeti szempontból egyaránt, mert a leendő épület nem felel meg az elnevezése szerinti követelményeknek. Semmi, de semmi nemzeti jelleg nincsen benne. Sivár kockaépület, illetve azok együttese. És mindez a főváros belterületén. Nem az a baj, hogy modern felfogás érvényesül benne, de az a kérdés, hogy él-e a magyar építészet hagyományaival. Nos, eme hagyományok korszerűsítése, továbbfejlesztése a feladat, de oda magyar ízlés és szellem szükségeltetik. Ezt pedig a hatalmon lévők nem nagyon látják szívesen. A rossz azonban - esőstől jön, hogy egy népi kifejezéssel éljünk. A múlt év decemberében hangzott el a hír, hogy Magyar Bálint művelődésügyi miniszter kinevezte Bálint András színészt a jövendő Nemzeti Színház igazgatójának. Szándékosan nem „színművész” kifejezést használtam - ám történelmünk folyamán bőven akadtak olyanok is. És most is vannak. De Bálint András nem tartozik közéjük: tudtommal nem is játszott nemzeti jellegű darabban, vagy filmen, legalábbis fontos szerepben. Hát akkor miről is van szó? Az indoklás így szólt: színészi gyakorlat! Hát azzal sokan rendelkeznek, akik már egy ideje e szakmában téblábolnak. Nem azt kellett volna inkább közölni: több évtizedes színigazgatói gyakorlat. Igen, Bálint András elvégezte a szakmai főiskolát. De az nem jelent sokat. Ott el lehet sajátítani fogásokat - de tehetséget nem adhatnak. Az sem bizonyít semmit, hogy a Színművészeti Főiskola tanára is volt. Tudjuk, hogy a volt kommunista és a mai neoliberális korszakban mit jelentenek az összeköttetések... De arra is lehetne gondolni, kik voltak a Nemzeti Színház előző vezetői: kezdve Bajza Józseffel, a költővel, majd Szigligeti Ede, Paulay Ede, Beöthy László, Németh Antal stb. Nincs Bálint Andrásban egy kis önismeret? Ezeknek a nyomdokába lépni? Röviden: építészben és színigazgatóban egyaránt volt jó választék. Élni kellett volna a lehetőségekkel! És a hely! Egy szép teret, az Erzsébet parkot csonkítják meg az új épülettel, a belváros központjában, ahol úgy is kicsi a zöld terület. No meg egy másik akadékoskodás: miért kellett máris a kinevezést megtenni? Hogy minél hamarabb lehessen folyósítani a színházigazgató úr államtitkári fizetését? No, de nem ezzel akarjuk befejezni. Hiszen nagy nemzeti ügyről van szó. A tragédia az, ahogy ilyen nagy horderejű kérdésben a döntés akkor történik, amikor a hatalom a nemzet ellenségeinek a kezében van. A személyi jellegű intézkedések ideiglenesek. Azokon könnyű változtatni. De ha az az épület megvalósul - az már egy idegen ízlés rémuralmának a bizonyítéka - esetleg maradandóan. Addig kell tenni valamit, lefogni a kormányzat kezét. Nehogy későn ébredjünk! Ebben és más kérdésekben egyaránt. Mert akkor végünk van. Dr. Komáromi Szilveszter Vass Albert Magyar Valahányszor egy óriásfa kidől, a roppanásba beleremeg az erdő. Fejüket összedugják a szálerdő tömegfái és suttogva adják tovább a hírt. A hegygerincek őrtállói, a ritkuló óriások, sötéten összenéznek s számítani kezdik az időt, ami még hátra van. A történelem szaggatta magyar hegylánc újra kopárabb lett. Marschalkó Lajos kidőlt az őrizők sorából. Megüresedett helyén foghíjassá karsztosodott a magyar gyepű. Olyan ember dőlt ki, akinek helyére nem termett utánpótlás. Országokon és tengereken túl miként szólhatna méltó emlékezéssel a kortárs? Méltatni az eltávozott bajtársat mögöttünk jövő nemzedékek dolga. Mi, öregek külön-külön hitet tettünk a magunk lelkiismerete és tudatos meggyőződése szerint s megpróbáltunk ennek alapján élni. Hogy emlékünket kővel dobálják, avagy márványba vésik, keveset számít. Éltünk, küzdöttünk, álltuk az időt, ahogy azt a lélek parancsa bennünk megkívánta. Másképpen nem tehettünk, ennyi az egész. Marschalkó Lajos hitet tett a maga módja szerint s hite alapján élte életét, nemzetét szolgálva. Izzó magyarságában öklelt, mint a bika, védte a magyar gyepűt körömszakadtáig, utolsó leheletéig, mert mást nem tehetett. Önmagát adta életének minden percében s véres betűkkel viselte homlokán a jelszót: „ne bántsd a magyart!” Ember ennél többet nem tehet, minthogy önönmagát veti küzdelembe, amikor nemzetéért síkra száll. Marschalkó Lajos élete egyetlen nagy síkraszállás volt, elejétől végéig. Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, aszerint, hogy a megrendülő föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében. Az igazi nagy eredmények csupán a kihatások és összefüggések hosszú láncolatainak szemmel során mutatkoznak majd s az abból fakadó gyümölcsöket jövendő nemzedékek új sarjai élvezik. A gyepük viaskodó óriásainak csak a küszködés jut, meg a sebek, amiket nyílt ellenség, vagy pártütő barát fegyvere okoz. Sok sebből vérzett Marschalkó Lajos ezen az átokkal sújtott magyar gyepűn. Emlékezetének adassék tisztelet: bármilyen mélyre hasítottak is olykor a sebek, a magyar szó hitet tett harcosa meg nem hátrált soha és nem roskadt térdre senki emberfia előtt. Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar őrgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. De ha lesznek még valamikor, akik kőbe véssék a magyar írás e hősi korszakát, fölróhatják majd arra a magányos sziklára: „Itt állt és küzdött a nemzeti eszme védelmében, szemközt a világgal, az utolsó óriások egyike!” De az ő számára ma már ez se fontos. Óriások természetrajzához tartozik - s ez különbözteti meg őket a törpéktől - hogy amit tesznek, azt nem elismerésért, érdemrendekért, csengő aranyakért teszik, hanem egyszerűen azért, mert lelki alkatuk olyan, hogy másként nem tehetnek. Minden porcikájukkal élik azt, amiben hisznek s lelkűk minden izzó erejével hitet tesznek amellett, amit élnek. Óriásfák tulajdonsága az is, hogy mankóval nem élhetnek. Amikor dőlnek, egymagukban dőlnek és egészen. Tegnap: viharral dacoló eleven valóság. Ma: föltépett seb a hegygerincen, sajgó üresség a láthatár peremén, szorongató emlékezés. A szemlélődés távlatából nézve kopár folt az egyre jobban elszegényedő magyar láthatáron. Sokasodnak a törpék ezen a földön s az óriások rendre kivesznek. (Kanadai Magyarság) Marschalkó Lajos Harminc éve lesz május 20-án, hogy egy verőfényes tavaszi napon Marschalkó Lajos egy müncheni kórházban örökre letette a tollat. Mindössze 65 éves volt. Négy évtized szívós, kitartó és elveihez mindhaláláig hű írói munka volt mögötte. Nem véletlenül adta egyik könyve címéül: Mindhalálig. Egész életét a hűség jellemezte. Hű maradt a tollhoz és hű maradt ahhoz a néphez és nemzethez, melyhez tartozott. Hűen viselte a koldustarisznyát, amely kijár minden magyar toliforgatónak, írónak vagy költőnek, aki nem váltja aprópénzre elveit, és mindhalálig hűséggel vallja népéhez való tartozását. A második világháború után először az amerikai magyarság nagy családjánál akart letelepedni, de a politikai bosszúállás erősebb volt, mint a legtisztább írói lelkiismeret, és pár hónapos karantén után vissza kellett jönnie Európába. Süli József halála után Münchenben szerkesztette a Hídfőt, és kenyérkereső napi munkája után írta könyveit. Megalkuvás nélkül írta meg Világhódítók című könyvét, és mielőtt meghalt még letette az emigráció asztalára élete főművét, az: Országhódítókat. Közben megjelent a Vörös vihar és a Mindhalálig című könyve is. Neve és munkái ma is indexen vannak azok részéről, akik nem akarnak a múlt kérdéseiről tudni, beszélni. Wass Albert enmlékest A vitéz Bánkuty E. Géza elnök vezette gróf czegei Wass Albert Alapítvány emlékestet rendez az emigrációban elhunyt nagy magyar hazafi, író és költő tiszteletére Budapesten, 1998. május 3-án vasárnap, délután 17 órai kezdettel a Magyarok Világszövetségének V. kerület, Semmelweis utca 1-3 alatti Magyarok Házában. A műsor keretében idéznek az író műveiből, egyben átadják a Wass Albertnak készült Balassi Bálint emlékkardot, melyet fiai vesznek át. ,,...És üzenem mindenkinek, / testvérnek, rokonnak, idegennek. / gonosznak, jónak, hűségesnek és / alávalónak, annak akit fájás űz / és annak kinek kezéhez vércseppek / tapadnak; vigyázzatok és imádkozzatok! / Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad...”
