Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-09-01 / 5. szám
1997. szeptember—október «imAKÖHT 15. oldal Nem addig van az, Thürmer elvtárs! De addig sem, NATO-urak és szolgák! A „Magyar” Rádió „Vasárnapi újság”-ja rovatát rendszeresen hallgatom. Még ez a leginkább hallgatható az összes egyéb között. Változatos is, no meg aktuális témákat iktat be. Most ugye a NATO-ügy van napirenden. A nyár hevében Thürmer Gyulát is szóhoz juttatták e forró témáról. Őszintén szólva, ha nem tudom, hogy ki beszél, rokonszenvesnek is vettem volna. Legalább is néhány kitétele alapján. Kezdve azon, hogy helyteleníti a kormány csatlakozási szándékát. Ám ez eddig érthető is nála, Kádár követőjénél. Hiszen ők elzarándokolnak minden évfordulón a nagy mogul sírjához. Ezt a körülményt ki is használta a műsorvezető, kérdezvén: Nem forog-e Kádár a sírjában, amikor hajdani hódolója, a testileg kisember, de nagy pozícióba jutott Horn Gyula ilyen odaadóan „natózik”? A kérdés logikus volt és helyénvaló. Mert nem igen van undorítóbb dolog, mint a köpönyegforgatás. Még a politikában is sok, ha valaki akkor csinálja, amikor megváltozik körülötte a világ és fittyet hány előbbi elveire. Jellemtelen, aljas dolog. Mi magyarok nem dicsekedhetünk a hivatalosan saját miniszterelnökünk erkölcsi nagyságával. Nemcsak testben, lélekben is törpe ez a valaki. Ám ő csak az utóbbiról tehet. Számtalan adalék van erre. De a föltett kérdéseknél Thürmer, a Kádár-rajongó, hirtelenjében nagy meglepetést okozott, amikor megtoldotta, így: Hát még Nagy Imre, a semlegességet kimondó miniszterelnök! Mi volt ez, Thürmer elvtárs? Hirtelen elszólás? De ezt követte a másik, amikor úgy szólt a jelenlegi politikáról, hogy az vödörből csöbörbe kerülés. Mi ez? Ez is elszólás, vagy pedig már az igazság fölismerése, a megtisztulás kezdete? Most már rájött volna, hogy a Varsói Szerződés is rossz volt? Hát, mindenki megigazulhat; a bűnbánat és nyomában a bocsánat a keresztény elvek legszebbike — de mi itt a hihető? De különben is, egy huzatban ejteni ki Nagy Imre és Kádár János nevét? Hát ki akasztatta fel Nagy Imrét? — a huszadik századi történelmünk jeles alakját, ha nem éppen Kadarkajankó, aki Nagy Imrének még a bokájáig sem ért föl?! Nincs ott sem tiszta látás, sem becsületes gondolkodás. Pedig a NATO-ügyről komolyan kell beszélni. Mert mit is jelent nekünk az a bizonyos szervezet? Mit is köszönhetünk neki? Például, mit tett az, amikor mi 56-ban élet-halál küzdelmünket vívtuk egy szuperhatalommal? No, nem arra gondolunk, hogy atomháborút kellett volna kezdeni érdekünkben, ezáltal tízmilliók halálát okozva. De számos más eszköze-módja lett volna arra, hogy segítségünkre legyen. Ha igaz lett volna a népek szabadságáról szóló elve és szándéka! Csak megtévesztő frázisok voltak azok. És ha akkor nem, most sem lehet neki jobban hinni. És nézzük csak, mit jelent nekünk ma a NATO-hoz való csatlakozás? A legfontosabb szempontból kezdjük: Mit kíván nemzetbiztonságunk? Azt, hogy ha NATO-tagok leszünk, akkor mi leszünk az előretolt támpont az esetleges ellenséggel szemben. Mert az valószínűleg nem Kongó és Csile lesz, hanem Oroszország. Ugyanis közelebbről nagyobb biztonsággal lehet az ellenség kilövő bázisait eltalálni. Csakhogy az ellenségnek is megvannak a maga megfelelő eszközei — tehát, mi leszünk az elsőszámú célpont. Hogy az akkori „magyar” kormány azt állítja, hogy itt nem lesznek atomtöltetű fegyverek — az háborúban, szövetségesek között semmit sem számít. Az összhatalmi szempontok döntenek. Még akkor is, ha azt őszintén ellenezné a „magyar” kormány. De még ez sem hihető! Miért? Pontosan azért, mert eddigi politikája következetesen magyar-ellenes volt. Ezt itt fölösleges most részletezni. A magyarság kipusztításának célja nagyon is megvalósítható egy atomtámadás esetén. A kormányzat és az uralmon lévő réteg biztonságban lehetne, mert a bázisokat vidéken szokták elhelyezni. „Legfeljebb” Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen, Szolnok, Szeged, stb. és vidékük pusztulna el. A Duna—Tisza közéért pedig nem kár, mert azt ők már bevallottan, erdősíteni akarják. Megvalósul a nemtitkolt program: Elég ha öt-hat millió magyar marad. Többre nincs szükségük, azzal könnyű lesz elbánni. Az utánpótlás már meg is kezdődött volt szovjet területekről. De még mindig politikai szempont: ha csak mi leszünk NATO-tag, a szorqszédos országok pedig nem — így az anyaországi és a határon túli magyarság két különböző tömbbe kerül. Hogy ez mennyire áldatlan helyzet, azt nem kell külön bizonyítani. Egy magyar nemzeti korniáiiv ezt láthatná is A fizetett ügynökök arról beszélnek, hogy mennyi kárral járna, ha nem mondanánk ki a boldogító igent. Nos, nézzük: Milyen veszély érte a két kis országot, Ausztriát és a még kisebb létszámú Finnországot semlegességi politikájuk következtében? Éppen a hidegháború idejében is, a szovjet szuperhatalom szonszédságában? Semmilyen - ezt bebizonyította a történelem. Másról van itt szó: a magyarság elpusztításának terve. De a gazdasági szempontok sem elhanyagolhatók, főleg a mostani nyomorult helyzetünkben. A hamis próféták, a farizeusok — mert tegnapelőtt még vad kommunisták voltak — azt hangoztatják, hogy hadseregünk fölszerelését egyébként is föl kellene újítani és ez a NATO-n belül kisebb költséggel járna. Mese a holdban! Hiszep éppen a közelmúltban maga Clinton úgy védekezett a törvényhozásukban, hogy a költségek nagyobb részét az érdekeltek vállalják, még pedig önként. Hogy mennyire ismeri Clinton a magyar lelkeket és milyen összegekről van szó? — A „magyar” kormány erről nem beszél. De éppen augusztus folyamán jelent meg ott náluk egy gazdasági számítás, miszerint a NATO- bővítés 25—30 milliárd dollárba kerül és ebből az USA másfél—két milliárdot vállal magára. Hát ez szép! Könnyekig meg vagyunk hatva. Előre látható nyomorunk miatt. Mert kik adják a költség nagy részét? Talán a dúsgazdag németek, akik nem győznek panaszkodni amiatt, hogy milyen sokba kerül nekik az egyesítés? Vagy a problémákkal küszködő Francia-és Olaszország? De nekünk van olyan jó kormányunk, amelyik nem győz dicsekedni gazdasági sikereinkkel, no meg, hogy megvannak a föltételei a nagy föllendülésnek, amit a makrógazdasági mutatók már bizonyítanak! És nem véletlen, hogy ezt az ostoba és alaptalan dicsekvést a Nyugat el is hiszi: Jól van magyarok, megengedjük hogy arányon fölül is fizessetek. Nyílt ajáték: ellenséges beállítottságú kormányunk van nekünk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy Nyugat nem lenne tisztában a magyar helyzettel. Csakhogy ők kihasználják, akiket lehet: Ceausescut, Kádárt, Antalit (csak úgy mellesleg, ő nagy gavallérosan vállalta az adósságok visszafizetését, nyomorunkat fokozva), de Hornnal is ez a helyzet. Egy tisztességes ember nem szokott dicsekedni — főleg azzal, amivel nem is rendelkezik. De hát Horn az — ami. Persze a kétes szándékon túl, a fogalomzavar is fönnállhat nála, hiszen 56-ban azt sem tudta, hogy mi történik körülötte, bár a gyerekek is tudták, ő pedig lapult, mint bizonyos dolog a fűben. így meg sem tudta érteni, bár okleveles egyén volt — igaz, csak rosztovi papír alapján —, hogy mi a semlegesség, amit annak idején Nagy Imre kinyilvánított. Hogy tudhatná most, sokkal érettebb korában? Vagy most már bejött az alkoholizmus hatása? No, meg a föntebb említett politikai célkitűzések a Az évtizedek óta külföldön élő magyarok érthetetlenül figyelik mi történik szülőhazájukkal a 20. sz. végén. Ha az otthoni liberális sajtóból igyekeznek megtudni az igazat, csak jót és szépet olvashatnak ki belőle. A valóságban ennek pont az ellenkezője az igaz. Az életszínvonal rohamosan csökken, de vele együtt az életbe vetett hitük és reménységük is. Ezért van aztán az, hogy az orvosok megállapítása szerint a férfiak átlagos életkora már a nyugdíjkor elérére előtt befejeződik. Lassan a kiváltságos réteg — mely átmentette magát a balkezes magyar politika következtében 1989 után — kifosztja az országot, és ha mégegyszer sikerül nekik megszerezni a hatalmat 1998-ban, nem marad az országból csak a négy üres fal, a meggyötört rabszolganéppel. Mit tehetünk mi mindezek ellen, akik 1989-ben boldogan készültek haza, hogy újra megtaláljuk az egykor elvesztett Hazát, ahonnan a kommunizmus kiűzött százezreket. Újra szerettük volna élni létünk gyermekkorunkat, meglátogatni szüléink sírját és a magunk csendes hozzájárulásával segíteni ezt a legtöbbet szenvedett, szerencsétlen kis országot. Nem sikerült, nem lett belőle semmi... Képmutató, csalárd és gyáva módon azok, akiknek módjuk és lehetőségük lett volna, hogy a kommunizmus igájából felszabadult népünket visszavezessék egy elviselhetőbb és reményteljesebb életbe, cserbenhagyták, elárulták, paktumokkal kiárusították, garnitúra részéről. Egyszóval: ez a katasztrófák katasztrófája. Végül pedig arról, hogy a halálos politika még aljas módszerekkel is párosul. Egyrészt megkezdik már az előkészítő tárgyalásokat, és majd csak későbbi időpontra teszik az erről szóló népszavazást. Ezt nevezik a kész tények elé állítás politikájának. Önmagában aljas dolog. Régi megállapítás. No, de még azt is hozzá toldják, hogy az ún. népszavazás csak véleménynyilvánítás lesz, de a döntéseket nem befolyásolja. Mi ez, ha nem más, mint a demokrácia legrondább bepiszkítása. Hogy a züllöttség ilyen fokára jusson egy kormány — állítólag egy független országban — erre nincs példa a magyar történelemben. De meg kell állapítani: a Parlament is levizsgázott, egyhangúan szavazott, mint a sötét Rákosi-korszakban. Nihil admirare — azaz semmin sem csodálkozni — mondták a rómaiak olyan korszakban, amikor a közéletet teljesen elborította a korrupció, az álnokság, a tömegek félrevezetése. Ott tartunk mi is. Semmin sem csodálkozni, ismételjük. De valamin mégis: azon, hogy mi mindezt tétlenül tűrjük. majd nyomorbe döntötték, melyet még a Kádár-rendszer alatt sem szenvedtek. Ezért jöhettek vissza a régi elvtársak most már vörös nyakkendő és pártkönyv nélkül, amit felváltottak készpénzre, vagyonra, luxusra, hiszen 1990- től is bántatlanul éltek, csupán vártak az alkalomra, ami 1994-ben bekövetkezett. Az a pár becsületes, magát politikusnak nevező ember, akik a nép nyelvén beszéltek — eltűntek a névtelenségben, mert hangjukat nem hallotta meg senki, az igaz szó elmondására nem állt rendelkezésükre sajtó, rádió, televízió. Már 1910-ben megmondta a most teljes erejében uralkodó „kisebbség”, hogy a hatalom megszerzésében első fontosságú a sajtó feletti korlátlan uralom. Ha e megvan, kezünkben a nép — mondták —, és milyen igazuk volt, de senki nem vette őket komolyan. Az utolsó kísérlet, melyet a külföldön élő és szülőhazáját még féltő magy arság megtehet, hogy először fogjon össze egy emberként és hallassa hangját Hazája érdekében ott, ahol él és világosítsa fel az otthoni magyarságot az utolsó lehetőségre, melynek elmulasztása nemzeti katasztrófához fog vezetni. Még nem késő, de a 12. órában már csak a drasztikus megoldás hozhat változást. Kiszavazni a jelenlegi rablóbandát a hatalomból és a szemétdombra dobni őket kapitalista barátaikkal együtt, ahová valók. Független Magyarországot! RÉVFFY LÁSZLÓ HAZÁNK nemzeti jellegének megóvása érdekében minden magyar számára parancsolóan írja elő a választójog gyakorlását, mert a jogi és az erkölcsi kötelezettség összetételén nyugszik a szebb magyar jövendő útja! FIGYELEM A SZITTYAKÜRT VILÁGHÁLÓZAT HONLAPJA ELÉRHETŐ A KÖVETKEZŐ CÍMEN: http://web.cetlink.net/~szittya/ A SZITTYAKÜRT DRÓTPOSTA ( email) LEVELEZÉSI CÍME: szittya@ cetlink.net Kérjük kedves olvasóinkat akik számítógéppel és emailel rendelkeznek küldjék be címüket a SZITTYÁKÉRT emailre. Dr. Komáromi Szilveszter, Esztergom MÉG NEM KÉSŐ...
