Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-09-01 / 5. szám
XXXVI. ÉVFOLYAM, 5. SZÁM — 1997. SZEPTEMBER—OKTÓBER Ára: $2,25 A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. ÍZITTVAKdfef A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Az 1956-os Magyar Szabadságharc és ami utána történt Az 1956-os csodálatos magyar szabadságharcról könyvek százai, írások ezrei jelentek meg. Negyven esztendeje beszélnek róla elismeréssel vagy elítéléssel, az igazságot keresve vagy a hazugságokat takargatva. Ezt a csodálatos történelmi és emberi megmozdulást már kiértékelték azok, akik részt vettek benne és azok is, akik csak a másoktól hallott történeteket adták tovább. írtak róla költők, dicshimnuszokat mondtak róla politikusok, átszinezték az eseményeket történetírók és szájról-szájra adták tovább azok, akik számára ez a szabadságharc reményt, jövendőt és életcélt adott. Egyesek úgy gondolják, hogy már semmi újat sem lehet mondani vagy írni róla, mások szentül hiszik, hogy az igazán nagy történelmi események nemcsak önmagukat és a történelmet formálják, hanem milliók gondolkodását is<»Négy évtized távlatából már nemcsak az előzményeket látjuk világosan és az eseményeket ismerjük, de az eredmények is szemünk előtt vannak. Az 1956-os magyar szaoa'dságharc az elfojtott gondolat szabadságharca volt. Nem lehetett magyarként élni Magyarországon és nem lehetett kimondani az igazságot: hogy az elnyomók felszabadulásról beszélnek, de kegyetlen elnyomást gyakorolnak. Nem lehetett más véleményen lenni, mint amit előírtak. Nem lehetett beszélni a nemzeti, társadalmi, családi vagy egyéni igazságtalanságokról. Hazugságfüggönyt húztak Magyarország fölé és a magyar nemzet köré. Dicsérni kellett azokat,akiket mindenkiátkozott. Igazságként kellett szónokolni a mindenki által ismert hazugságokról. Meg kellett tagadni a múltat és el kellett feledni a jövendőt. Csírájában fojtották el a gondolkodást, a másként akarást, a nemzeti öntudatot és az egyéni jövendőt. Ezért volt 1956 magyar szabadságharca az elfojtott gondolat szabadságharca. Ezért lett egységes a nemzet és ezért lett hatalmas a magyar! 1956 október végének és november elejének fegyveres szabadságharca a vérbefojtott gondolat szabadságharca lett. Amikor egy nemzet egységesen mondja ki akaratát, fejezi ki szabadságvágyát és hirdeti meg az igazságtalanságok rendezésének követelményét, akkor az elnyomó hatalom számára csak két út marad: vagy visszavonulni és szabad utat engedni a történéseknek, vagy vérbefojtani győzelmes gondolatot, a fegyveres szabadságharcot. A kommunista magyar bábok segítségül hívták uraikat és azoknak a történelem során jól ismert véres Vörös Hadseregét, hogy vérbefojtsák a magyar szabadságharcot. Ezekben a napokban, éppen a kihullott vér erejének következtében csak két vélemény, kétféle ember, két oldal volt Magyarországon: az egyik oldalon a Nemzet, a szabadságot és függetlenséget követelő magyarok, a másik oldalon a csőcselék, az idegen zsoldban állók és idegen érdekekért harcoló nemzetközi terroristák vagy ahogy akkor nevezték őket: kommunisták. Megismétlődött az 1849-es tragédia: idegen fegyverek verték le a magyar szabadságharcot. Ismét két világhatalom vert le bennünket: az egyik, amely elküldte gyilkos tankjait; a másik amely semmit sem tett szabadságunk és függetlenségünk érdekében! A vérbefojtott szabadságharc után következett a könnybefojtott szabadságharc. 1957-től kezdve már nemcsak azok a magyar családok sírtak, amelyeknek fiai és leányai hősi halált haltak az ellenség elleni harcban, hanem azok is, amelyeknek fiait és leányait elhurcolták, megkínozták, meggyalázták, bebörtönözték, internálótáborokba rakták, szibériai rabszolgatáborokba hurcolták, vagy magyarországi börtönökben végezték ki a kegyelmet nem ismerő bírók és hóhérok. Több mint egy évtizeden keresztül folyt a magyar szabadságharc könnybefojtása. Mindenki, mindenhol, mindig gyanús volt. Egy eltévesztett szó. egy soha meg nem bocsátott mondat, piszkos egyéni érdek, önzés, irigység, gyűlölet juttatott magyarokat akasztófára. A gyilkos volt az úr és az ártatlan áldozat, amikor az áruló és a talpnyaló címet, rangot, kitüntetést, pénzt és elismerést kapott, akárcsak elődei a magyar történelem folyamán. A könnybefojtott magyar szabadságharc ideje alatt újra rabszolga lett az egész ország. A félelem rabszolgasága aratta győzelmeit és az igaz magyaroknak csak a könny jutott. Elvtársak öltek meg saját elvtársakat, hogy saját hibáikat, bűneiket, mulasztásaikat és gyávaságukat örökre eltemessék. A magyar történelem következő fejezetének a jólétbe fojtott szabadságharccímet adhatnánk. Nyugati pénzen mesterséges jólétet teremtettek a hatalmon lévők. Kossuth apánkat Kádár apánkra váltotta a magyar kommunista propaganda-gépezet (mint ahogy azelőtt az igazságos Mátyás király helyére a gazságos Rákosi Mátyást ültették be a kommunisták). Mindenkinek munkát biztosítottak, a fizetéseket felemelték. így próbálták kielégíteni a népet, hogy ne gondoljanak az emberek szabadságra, a függetlenségre és az egész nemzetet ért igazságtalanságokra. „Aki jólétben él az nem lázadozik, nem csinál forradalmat, nem okoz problémákat a Pártnak” — mondogatták a párt vezetői. Ebben a tervben a legzseniálisabb az volt, hogy programjukhoz a nyugati bankok adták a kölcsönt, amely azután sohasem került visszafizetésre. Ők még nem tudták akkor, hogy Nyugat pénzurainak új programja lesz a Közép-Európában hatalmon levő kommunisták számára. A kölcsön adományozásával kötelet kötöttek a kommunista vadállat nyakára és azt megszelídítették a saját számukra. (Folytatás a 2. oldalon) Romanelli Guido és a pesti srácok — A legendás olasz ezredes szabadságharcunkról — Magyarország halálra sebezte a Szovjetuniót . Ha a két nép számaránya és fegyverzete közötti különbségre gondolunk, akkor tény és való, hogy a felkelők bátorsága vakmerőségnél is több volt. Izzó hazaszeretetük, halálmegvető bátorságuk, és egy szent ügyért való harci tudatuk csodát művelt, ideiglenesen megverték a szovjet csapatokat és kivonulásra való ígéretet kényszerítettek ki tőlük. Sajnos, korunk cinizmusa, materializmusa, a szám és a nyers erő nem engedték megismétlődni Dávid és Góliát legendáját. A Szovjetunió világosan látta a halálos veszélyt, mely a Nyugat-ellenes politikai és ideológiai vazalluslánc egy gyűrűjének a kiszakadásából rejlett, s ezért — miután a Nyugat tétlenségéről is meggyőződött — nem habozott kiadni a parancsot a felkelés véres és kegyetlen elfojtására, nehogy a magyar példa követésre találjon a többi láncszemnél is.. Ennek ellenére, véleményem szerint, a pánszláv Szovjetunió halálos sebet kapott mind politikai, mind erkölcsi, mind pedig katonai és ideológiai szempontból. Politikai szempontból nem mondhatja többé, hogy Magyarország független állam, mert a nép és a „néphadsereg” megnyilvánulása után, illetve ellenére, brutális fegyveres erőszakkal tért vissza és maradt ott. Továbbá egy ősi, magas fokon álló, művelt, civilizált népet tart gyarmati sorsban. Erkölcsi szempontból a felkelés vérbefojtásának kegyetlensége az egész világon iszonyatot keltett, nemcsak a nemkommunisták között, hanem sok külföldi kommunista és szimpatizáns bensőjében is. Katonai szempontból a „legyőzhetetlen szovjet hadsereg”több, mint egy hétig a rövidebbet húzta, s ezzel a háború második felétől kezdve, az angol—amerikai anyagszállítások elhallgatásával illetve leértékelésével kiépített mítosz szétfoszlott. Még ennél is fontosabbaz ideológiai vereség. Miként a kelet-berlini, majd később a poznani eseményekben, a magyar felkelésben sem az arisztokraták és a polgári osztályokhoz tartozók vitték a vezető szerepet és a tömeghatás erejét, hanem a parasztok és a munkások, továbbá a munkásokat és parasztokat lángra gyújtó írók, egyetemisták, akik szintén a parasztok és a munkások fiai. Mindez, továbbá a felkelés spontán módja és tömeghatása, ereje a legeredetibb válasz arra a szovjet álláspontra, hogy a felkelés a fasiszták és a nyugati hatalmak műve volt. Nekem úgy tűnik, hogy a dolgok természetes rendjében rejlik, hogy magasztos isteni és emberi eszményeket lábbal tipró zsarnokok eltűnnek a történelem színpadáról, miként Kun-Kohn Béla első kísérlete, aki azzal próbálta igazolni bukását, hogy „az idő még nem volt érett” a kommunizmus számára. Viszont Varga Jenő közgazdász — a bukás előtt tizenöt nappal — statisztikai adatokkal rámutatott arra, hogy a termelés csökkenésének oka a munka csekély termelékenységében keresendő. Ez esetben vagy a politika hibás, vagy a politika végrehajtására kijelöltek képességei gyengék; valójában mind a két ok közrejátszik és a nép elégedetlen. Ennek bizonyítéka az is, hogy nap-nap után tömegesen hagyják el a megszállt területeket, nemtörődve a halálos veszedelmekkel. Ha mindezek mellett a pánszláv kommunizmus egzisztál és félelemben tartja Nyugatot, ennek hármas oka van: 1. A kommunisták egyre növekvő ellenállása a kommunista vezetés csődjének beismerésére. 2. Az amerikai inkoherens és öngyilkos politika, amely hol szovjetbarát, hol szovjetellenes. 3. A hatalma alá került fél Európa kifosztása, és a cserekereskedelem a többi országokkal. De nemcsak a Szovjetunió, hanem Amerika és az Egyesült Nemzetek is presztizveszteséggel kerültek ki a magyar tragédiából, hiszen sokan várták a NATO vagy Amerika közbelépését, a vasfüggönyön túl helytálló hősi nép védelmében. A segítésre való feltevést alátámasztotta a „Szabad Európa Rádió” szakadatlan ezirányú propagandája is. Az a tény, hogy az Egyesült Államok nem érezte a cselekvés imperatívuszát, illetve a férfias állásfoglalás szükségszerűségét a magyarok tömeges lemészárlásával szemben, a leg(Folytatás a 2. oldalon)
