Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-05-01 / 3. szám
1997. május—június «[TTVAKÖfcf 15. oldal vitéz RABKOVÁCS TIBOR: ÁGNES Nehéz volt a címválasztás. Több gondolat kínálta magát, mint örömlány a Rákóczi-téren. „Tégy a gyűlölet ellen”, hogy ne gyűlöljenek! Nagyon szinte hangosan kért helyet magának, akárcsak a „Téves szereposztás”. „Vádbeszéd az igazság ellen”, vagy „Szólj igazat..." — és vádlóid lesznek a hóhérok a politika vörös cirkuszában. Te is szeresd felebarátodat! Ha egy az Isten, nektek is szól a parancsolat. Az amit minisztráló gyermekkoromban falunk „öspörösétől” tanultam. Amikor még „dicsértessék”-kel köszöntek egymásnak az emberek. Amikor még eljártak rorátékra és az októberi litániákra is, — meghallgatni az Ige üzenetét. Abban az időben, amikor a városi- egész nyáron üres lecsón élő proli — és az átlagpolgár is Cola helyett még „falmellékit" ivott. Amikor a lovasrendőrök nem mártírsirokat tapostak, nem gumibottal, hanem kardlappal verték szét a kenyérért és munkáért tüntető munkanélkülieket. Mert: A semmittevésért akkor még nem fizettek! Mi falun, akiknek nem volt szöllejük, „mélykútit” ittunk. Bevallom, már akkor sem szerettem! Szívesebben dézsmáltam meg az öreg pap féltve őrzött miseborát. Ha mód akadt rá. Irigyeltem a városiakat, ahol a falból folyt a víz. Nálunk pedig öntözéses időben — ha Medárdkor nem esett az eső naponta 40—50 vödörrel is fel kellett húzni. Attól izmosodtunk. Be is váltunk katonának a sánta Dicső kivételével, akit orvos helyett a csontrakóhoz vitt az apja Atalába, a bisztricei kisbíró ángyához. Húztuk, húztuk a vizet és mindig szidtuk a mély kutat, pedig megismétlem — attól izmosodtunk, mert az „izmosodás” akkor még nem volt divatban, főleg falun nem. Az ateizmusnak nem volt követője, talán egy sem. Fizették az emberek a párbért; azok is akik később a pártbért is megfizették. Vitték a misebort, a slakter meg vigyázott, nehogy tréfli legyen a sváb szolgáló által odaküldött hízott liba, amit kósernek szántak. Ment a harc a mindennapi kenyérért. Én is ott éltem közöttük. Falusi gyerek voltam. Sokan mondják még a mai napig is, hogy meglátszik rajtam. Hadd mondják, kicsit büszke is vagyok rá. Soha nem szégyelltem származásomat, mint egyesek! Akik ma is megpróbálják letagadni! Pedig nekik is tudni kellene, hogy nem erény, nem érdem, nem bűn és nem is szégyen, hogy valakit hova visz a gólya. Apám kőműveslegény volt. Egyik öregapám néptanító — iskolamester —, a másik árendás a hirdi betyárcsárdában, aki hamar megtanulta a szakállas vörös Galandertől, hogy mennyi „mélykútival” kell megkeresztelni azt, amit a betérő vendég elé tesznek. Abban az időben — „ruhában" — még egyformák voltak az emberek. A bányászkolónián sem szidta senki az icigéket, mert „belátták”, hogy rendes emberek; nem kapkodják el a magyarok és a svábok elől a kenyérkereső szívlapátot. így éltünk egymás mellett. Hogy közben az Appelból Aczél lett, az még akkor sem tűnt talán fel sokaknak, amikor mellénygomb-pattogtató büszkeség volt Dzsugasvilinek a nevét magyarrafordítva viselni. Azoknak, akiknek vajmi kevés közük volt a magyarsághoz. Akik nem is olyan régen, még büsz„PILÁTUS kék voltak a mai szégy enükre. Viszont javíthatatlan faji ösztönük mély sértődöttségével kiáll a leggyalázatosabb korszak „nagy tanítómestere" mellett. Aki fenntartás nélkül, büszkén szolgálta a 156 cm-es nagy Josip Viszárionovics Sztálint, a hírhedt postarablót. Ezen az úton érkeztünk el a mába, amikor ezt a sztalini-csöcsön nőtt nyakatlan „magyart” védik a héber legények egy ötgyermekes magyar aszszony megfellebbezhetetlen igazságával szemben! Magyarországon! Ahol ha hébert mondasz, ha kósert, ha tréflit, ha kaftánt, ha maceszt, ha barheszt minden jelző nélkül! — a tetvest, a büdöst kis sem ejted a szádon, és ha netán származását sejtető nevet említesz, mint pl. „Róth Manó", akkor parlamentet felgyújtó bűncselekményt követsz el: Menthetetlen antiszemita vagy! A házelnök is megállapította, hogy Maczó Ágnes „politikai hibát követett el”. Nem úgy mint ő, a vörös bitangok szolgálatában. Akiket ez a magyar asszony nyilvánosan hóhéroknak és gyilkosoknak nevez. Nehogy valahol sikerüljön a megtévesztettekkel feledtetni politikai múltjukat! A „politikai hibát” elkövető Maczó Ágnes melletti Kisgazda állásfoglalást örömmel olvastam, még akkor is ha a vádaskodók hazakergetése nem szerepel benne. De elítéli a baloldali fasizmus véreskezű diktátorát. Maczó Ágnes nem zsidózott, mert tudja, hogy azt a mi hazánkban engesztelhetetlen, halálos bűn kimondani! De érzékeltetni egy olyan név említésével lehet a faji hovatartozását, amit a magyar újságok Pesten és vidéken is számtalanszor leírtak. Az egykori pécsi válogatott focistát is „Róth”-nak hívták, és senkinek sem jutott eszébe ezért fellármázni az egész világot. Igaz, ő megmaradt Róthnak. És azt is tudni kell, hogy nem minden Róth egyforma Róth. Akad köztük netán Rosenfeld is! Lehet, hogy Maczó Ágnes azzal követte el a „hibát” — egy Szekeres- Pető támadásnak helyet adva —, hogy nem Rósenfeld Jóska fiát emlegette. Bár annak is ugyanaz az értelme, héberből magyarra fordítva. Elérkeztünk odáig, hogy aki nem állít emlékművet a ruszki obeliszk mellé, a tévé-gettó előtt az önmagukat istenítők magasabbrendű földi örökkévalóságának, az antiszemita! Aki Róthot emleget, az nem tesz a gyűlölet ellen! Sőt tesz rá egy lapáttal! Kérdem én: Ott, ahol a kép is beszél, hány lapáttal tesz erre a tévé napkeltétől napnyugtáig? Ott ahol a hangsúllyal és a képpen is tetten lehet érni valakit! A minap reggel egy új arc jelent meg a képernyőn. Az Apeh jogtanácsosát mutatták: Dr. Dezse Gabriella. Engem a „pech” csak annyiban érintett, hogy bekapcsoltam a készüléket. „Dezse” amolyan kozmetikázott ősmagyar név hangzásra, látatlanban! Viszont a hangsúly és a látvány együtt azt sugallta, hogy ez a szép „magyar lány”, lehet hogy Deutschnak született. Lehet, hogy Maczó Ágnes után, gyanakvásommal én is egy új politikai vitát követtem el? Ami szintén egy üldözendő izmus kategóriájába tartozik? Lehet, hogy én is egy fajtaidegen, ízléstelen támadásnak teszem ki magam? Talán férfi létemre Maczóbb vagyok az Ágnesnél? Hiszen a részéről elkövetett „politikai hiba” egyértelmű. Akár Róthot, akár Rosenfeldet említett volna, minden út az elégtételt ”ELŐTT követelő panaszfalhoz vezet. Csak egyről feledkeznek meg a vádaskodók, hogy a sok tagadás és pufaj kás gyalázat után, holmi névváltoztatásokkal nem lehet a tízéves rémuralom „kajla magyarjainak” Rákosinak, Gerő (Singer) Ernőnek, Farkas (Wolf) Mihálynak, Révai (Léderer) Józsefnek és Péter (Eisenberger) Gábor, Benjáminnak, hogy a tizenkilences vérengzés hóhérait ne is említsem — magyargyűlölő, gyalázatos történetét elfeledni soha, de megbocsátani sem! Még egy„pofoszkodó” indítványra sem. Aki ezeknek a védelmükre áll és büntető szankciókat fogalmaz meg az igazság kimondói ellen, az menjen sorszámosztónak a jeruzsálemi panaszfalhoz! Itt az ilyen nemzetgyalázó panasznak nincs helye! Aki itt szégyelli, hogy zsidó, az induljon oda, ahol ez nem szégyen! Erről jut eszembe. Ötvenéves érettségi találkozónk volt. Annakidején huszonegyen voltunk egy osztályban. Kilenc zsidó gyerek volt közöttünk. Akikből — a nehéz idők elmúltával (munkaszolgálat, koncentrációs tábor) életben maradtak, azok jobbára kivándoroltak. Csak egy maradt közülük Magyarországon. Ő el is jött a találkozóra. A sohasem volt ellentéteket is megszépítette az idő. Szevasz Klein Marci! — köszöntöttem. Bocsánat! Kisfaludy — igazított ki, minden harag nélkül. És kihúzta magát, úgy mintha még mindig a veszprémi istentagadó „papnak”, Brusznyai Árpád gyilkosának lenne a testőre. Figgyethányva a származására és egyenruhájára, garmadával mesélte a zsidó vicceket. Egyedül ő! Az igaz, Barinkay tanár urat ő is Schuszterként emlegette és a Pápára elszármazott Wolf tanár urat sem mondta senki Czuhavölgyinek. Kisfaludy (Klein) jó ember volt, akár csak az apja, aki bonyhádi rabbi létére nem tett keresztbe Kaldenbach Szepinek, a mányoki mulya sváb aknásznak, aki békekölcsön jegyeztetésekor „tiszteletes úrnak” titulálta. Csak egy kicsit neheztelt rá, mert a nagyobbik fiát nem javasolta vájári tanfolyamra. Ilyen is volt, olyan is. Valamelyik történetet csak bele lehet paszírozni egy választást megelőző kampány szánalomkeltő új komédiájába. A Petőtlen SZDSZ Egyáltalán nem nagy ügy a Petőügy. Már mint az, hogy Pető lemondott két legfontosabb pozíciójáról: azaz megszűnt pártelnök és országgyűlési frakcióvezető lenni. Különben is egyszer már lemondott, amikor kipattant a Tocsik-botrány. De akkor még pártja visszakoztatta, hiszen az nyílt bevallása lett volna az érintettségnek. Ezért más módszert választott a két kormányzó párt: Eltussolni az ügyet, ameddig csak lehet. De Petőnek mégis távoznia kellett. Mert jött egy másik ügy, amit jó értelemben Maczó Ágnes nevével fémjelzünk. Ugyanis, ez az nagyszerű magyar nő — öt gyermekével és komoly országgyűlési szerepével — egyik megnyilatkozásában úgy beszélt Rákosiról, mint magyargyűlölő Róth Manóról. Ki volt az, aki erre idegesen fölkapta a fejét? Hát, Pető Iván. Minden oka megvan a különleges érzékenységre. S nagy hevesen emelt hangon antiszemitizmust kezdett emlegetni. Persze, a másik kormányzópárt is csatlakozott Petőhöz, és sajnos, két képviselő is a Magyar Demokrata Néppártból, akik amikor kiváltak az MDF-ből, mint ereklyét vittek magukkal bálványuknak, Antall Józsefnek az arcképét. Azé az Antal Józsefét,aki koalíciója szép győzelme ellenére is lepaktált az SZDSZ- szel. Igaz, akkor még nem Pető volt a pártelnök, de rövidesen az lett, és az első négy év politikáját lényegében a fönti paktum határozta meg— minden lényeges döntésben: akár a köztársasági elnök személyét, akár a médiák helyzetét, akár az alapszerződéseket, akár az abortusz-kérdést vesszük tekintetbe. Nem ok nélkül bukott meg olyan siralmasan az előbbi kormány. Más kérdés az, hogy a választók 40 százalékos távolmaradása okos magatartás volt-e. Mert nem volt az! Az új ciklusban az SZDSZ-nek már kormányzati szerepe lett. És ezt ki is használta. És ebben van a jelenlegi magyar tragédia magyarázata. Én ezt csak bosszúálló szándékkal tudom magyarázni: nagyarányú munkanélküliség, oktatásügy, egészségügy rongálála, az ország kiárusítása, elnyomorodás, a közerkölcsök süllyedése. És a közvélemény szerint a gonosz szellem: az SZDSZ, illetve Pető Iván. Minden nemzeti nagygyűlésen előbb és jobban szidják Petőt, mint Hornot. Pedig egyik sem különb a másiknál. Ahogy már mások szellemesen megállapították: egypetéjű ikrek ők. Céljuk a magyarság tönkretétele — bizonyos nemzetközi pénzügyi körök támogatásával. Közben ők féktelenül dicsérik magukat. Persze, az említett külföldi körök is alátámasztják ezt. Hogyne tennék, nagy összegeket juttatnak ki a „mi” vezetőink. És önteltségükben — „szakértői kormány” — nem tudják, mi a határ. Elszalad velük a kocsi. Mint az utolsó Pető-esetben is. Amikor már Pető tovább nem volt tartható. Az elkötelezettek is kénytelenek voltak ezt tudomásul venni. Már nem tartották vissza a pozíciójában. Hiszen most már nemcsak arról volt szó: kié a nagy pénz! Itt vannak a választások. Sánta lovakkal nem lehet befutni. Közben pedig Maczó Ágnes népszerűsége a csúcsokig ér. Nemzetiszínű kokárdákat viselnek az emberek az ő nevével. Tehát: Pető az ellenkező hatást érte el. Mennie kellett. Csak ez nekünk kevés. Az egész garnitúra kell, hogy kövesse! Dr. Komáromi Szilveszter SIKLÓSI ANDRÁS Ám templom beomló ég alatt- Válogatott politikai cikkek, tanulmányok beszédek, interjúk, levelek 1988-1996 ■ A 350 oldalas könyv megrendelhető /beIföldre postcköltscggcl együtt 1200 Ft, az emigrációba légipostával 15 USD, ill. 20 DEM/ a szerző címen: Siklósi András, 6725 Szeged, Becsei u. 3. TcI.:62/498-549
