Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-03-01 / 2. szám
1997. március—április *zimAköfcT 13. oldal Keserves múltunk! Amikor Európában a 18. század végén elindult a nemzetállam eszmélye Magyarország keleti és déli határán olyan önálló nemzeti államok alakulnak, amelynek fajtestvérei hívásra vagy hívatlanul, de nem kényszer-telepítés formájában földrajzilag összefüggően a Magyar Szent Korona felségterületén éltek, mint önkéntes kisebbségek. Az ország néprajzi viszonyait a 16. és 17. század történései: a tatár és török pusztítás alakították át, leggyökeresebben a hódoltsági részeken. A középkori magyar nagyhatalom még feltudta tartóztatni a török hódítást. Hunyadi János, Mátyás király harcai még azt mutatták, hogy Magyarország katonai ereje gátat szabhatott a török előnyomulásnak. A magyar állam belső gyengülése, valamint a balkáni népek gazdasági és katonai megszervezése a török uralom alatt ezt az egyensúlyi helyzetet megváltoztatta. A 16. század elején Magyarország már nem volt egyenrangú ellenfele a szultánoknak. A török egységes birodalommá szervezte az uralma alá került népeket és népi állományukból janicsárok nevelésével erősítette hódító hadseregét. A Balkánnak azok a népei, amelyek a bizánci kultúrkörben éltek előbb vagy utóbb megadták magukat ennek a hódításnak. A keresztes háborúk és a keresztényüldöztetések áldozatainak száma világviszonylatban is csak százezrekben fejezhető ki, míg Magyarország a tatárok és törökök elleni harcok során több mint 10 millió embert vesztett halottakban, elhurcoltakban és a soha meg nem születhetett kis magyarokban. Pierre de Lattre francia történész 1931-ben így nyilatkozott a népesség számbeli gyarapodásáról: „Anglia, Franciaország és Magyarország a XV. században lélekszámban egyenlő volt. Ma ellenben, mikor Anglia lakossága 45 millió, Franciaországé pedig 40 millió, ugyanakkor az egész földkerekség magyarjainak a száma alig 13 millió. S ennek oka az, hogy Magyarország 400 éven át vérzett Európáért, a civilizációért és kultúráért.” Szálasi Ferenc, Vájná Gábor, Beregffy Károly és Gera József vértanúk a megdicsőülés bitófáin. Ők a nemzet életében az eleven erőforrások. Ők halhatatlanok, mert a bitófa nemcsak a bosszú életet oltó eszköze, hanem kitörölhetetlen szimbólum is, amelyből egy ember számára halál, de a nemzet számára élet árad. A márciusi bitófák a nemzet halhatatlanjainak nagy parádéja, a hősök és vértanúk a jövő felé menetelő legyőzhetetlen oszlopa. Akik ezeket a kereszteket, ezeket a bitófákat állították, akik a vérontás okozói, a halál ügynökei voltak, azt hitték, hogy az igazságot, az eszmét, a hitet megölhetik! A testet megölik ugyan, de a lelkeket, az eszméket, a hitet, se börtön meg nem semmisítheti, se bitófa meg nem ölheti, se golyó szét nem roncsolhatja! — Bitófák tövében is diadalmenetben vonul fel a hit, a hungarista eszme! 1997 HADMŰVELETBEN HŐSI HALALT HALTAK EMLÉKÉRE SZERVEZETT MNA TISZTELETADÁS 1997 FEBRUÁR 15 A török hatalom ellen Magyarország területén, magyar vérrel és magyar áldozatokkal vívott harcok hosszú évszázadokra meghatározták a magyarság sorsát. Európának éppen e döntő korszakában, amikor az európai gondolkodás előtt a tudománynak, a kutatásnak, a filozófiának új világai tárulnak fel, amikor a középkor társadalmi szervezetét felváltotta az individualista polgárság új rendje, mikor felfedezések és technikai újítások kitágították az emberiség látókörét, gazdasági lehetőségeit: Magyarország harcolt és vérzett, hogy Európa haladhasson. Ezek a hősi harcok tragikus bélyeget nyomtak a magyar sorsra. A magyarság Európáért, Európa érdekében vívta: annak a civilizációnak érdekében, amellyel minden joggal egynek tudta magát! Alapvető igazság, hogy Európa népeit a krisztusi gondolat, a kereszténység mintázta ki a római birodalom zűrzavarából és mint társadalomformáló tényező az ókori világ romjain valóban új kultúrát teremtett. Civilizált is, mert a legtöbb európai nép írni-olvasni csak a kereszténység felvétele után tanult meg. Alapvető igazság azonban az is, hogy Európában a magyar az egyetlen nemzet, amelynek már a bizánci keresztény kultúrkörből vérrel és vassal a római keresztény kultúrkörbe „térése” előtt is volt saját írása. A mi beszédünk, a mi földműves kultúránk — Baráth Tibor őstörténészünk szavaival élve — öt-hatezer esztendőre visszamenőleg írásbelileg is igazolható és oly régi időkre nyúlik vissza, amikor magyaron kívül más tagolt beszéd, rendszerbe foglalt vallás, művészet és írás még nem létezett. „A mi őseinknek tehát nem volt kitől mit ‘kölcsönözzenek’. Szókincsünket, vallási képzeteiket és tudományukat az alapoktól a befejezésig maguknak kellett saját géniuszukkal megteremteniük.” Ezért ősnyelv a magyar nyelv, őskultúra a magyar kultúra! Az ötvenes esztendők végén az Európa Tanács kultúrális osztájának szerkesztésében megjelent és az európai ifjúságnak ajánlott „A mi Európánk” (Notre Europe. Editions Ódé., Paris, 1958.) című díszmű, amelyben „a kiadó az összes európai országok közreműködésével arra törekedett, hogy Európa különféleségében annak egységét bemutassa.” Ebben az Európa-breviáriumban Magyarországot összesen hét mondatban ismertetik, amelyből az derül ki, hogy „A magyarok összeolvadtak a síkságon ő előttük letelepült szláv népességgel és ebből (a keveredésből) keletkezett a magyar nép... A16. században a törököktől leigázott Magyarországot Ausztria visszahódította...” Ehhez a megdöbbentő panorámához vezetett a hazug őstörténelem-tanítás és a két trianoni status quo alapján történő politizálás! A 18. századeleji Magyarország nagy pusztaság! A népirtás legjobban a déli részeket sújtotta, melyek útjába estek a töröknek. így természetesen a Kárpátmedencének jól kiegyensúlyozott és egyensúlyozó hatalma helyett most hatalmas vérveszteségtől áléit, elnéptelenedett, elszegényedett ország áll előttünk. A török hódítások első korszakában Győr—Nógrád—Szolnok vonalától délre úgyszólván alig akadt helység, mely legalább egyszer el ne pusztult volna. A nagy török hadjáratok Magyarországon 1526—1661 között tíz, Erdélyben pedig 1658— 1661 között négy alkalommal pusztította az ország lakosságát. Az időnként megjelenő tatárok 1594—1693 között hétszer tarolták le a magyar rónákat. Nagyítás nélkül mondhatjuk, hogy a török korszak következményeképpen a nem-magyar népfajuak a „balkáni tartalék” valósággal elárasztották a magyar földet. Ezekről az új honfoglalókról mondja nagyon találóan Hóman történelmi munkájában, hogy „mint földművesek teljesen értéktelenek voltak, akik a földet csak jól-rosszul kiélték, de nem gondozták. így aztán e két évszázad alatt az ő kezük nyomán alakult ki a megromlott talajszülte új életforma magyar földön: a sátoros cigányélet formája.” A török elleni harc mellett állandóan előtérben maradt a magyar politikai gondolkodásban a függetlenségi gondolat. A Habsburg-ház birodalmi politikája, amelyet a magyarság éppen a török elleni harc kényszere következtében vállalnia kellett, nem volt, nem is lehetett azonos az őshonos magyarság eredeti, a Kárpát-medencének egységén alapuló történelmi elgondolásával. így született meg az a sajátosan magyar nemzetvédelmi politika, amely a császár ellen fordult, de a szultánhoz sem csatlakozott. Az az aggodalom, hogy a magyarság népi és politikai egyénisége nem vész-e oda a török kiverése után a Habsburg-ház hatalmi törekvéseinek nyomása alatt nem volt indokolatlan félelem, mert a török hódoltságtól a külső asszimilációs gát szerepét a bécsi kormányzat vette át. Ez a gát az őshonos magyarságot háttérbe szorító telepítési politikában, a határőrvidékek politikájában és a magyarság ellen törő erők támogatásában mutatkozott meg. A bécsi udvar kíméletlen magyarellenes telepítési politikája, mely 111. Károly alatt indult és még Mária Terézia alatt is tartott, azzal járt, hogy egész vidékek néprajzi állománya rövid idő alatt teljesen megváltozott. Az őshonos magyarság még meglévő népi erői a túlzsúfolt nyugati részek magyarsága magától kezdett Dél és Kelet elnéptelenedett tájaira áramlani, mihelyt azok felszabadultak a török járom alól. A magyar nép tartalékaiból lassan megindult a sivataggá tarolt földek benépesítése. A természetes szaporodás a megélhetést biztosító ősi föld birtoklásának tudatában örvendetesen felszökött. Az új otthonra talált magyarság — kötelező példaként napjaink magyarságának — két nemzedéken belül megháromszorozódott! A magyar föld erőltetett ütemben való benépesítését célzó habsburgi kolonizációval szemben azonban minden lehetséges védekezés kevésnek bizonyult. Az erőltetett telepítések mérvét mutatja az, hogy öt év alatt 1715—1720 között 230 új község alakult. A Szerémség és a déli végek megteltek szerbekkel. Bácska, Bánát, Tolna, Baranya németekkel lett benépesítve. Szabadka és Baja vidéke délszlávokkal, a horvátok felhúzódtak egészen a Morva völgyéig. Békés, Csongrád megyék birtokosai minden nemzetbeli idegent barátságosan fogadtak birtokaikon, de minden nemzetnek, minden felekezetnek külön községekben kellett megszállniuk. Harrucker uradalmain 50 év alatt párezerről hetvenezerre nőtt a lakosság száma. Az oláhok tömegesen vonultak le az erdélyi hegyekről az elnéptelenedett peremrészekre. A szörnyen nyomasztó adók, idegen tábornokok, sarlatánok zsarolása, Kolonics érsek „neoaquistica commissio”-ja, a kegyencek és katonai szállítók jutalmul kapott ősi magyar birtokai, az Alföld és Dunántúl egészségtelen birtokviszonyai a maguk hitbizományaikkal nem a török hódítás következményei, hanem a Habsburg-uralom nemzetet pusztító tényei. (Folytatás a kov. oldalon)
