Szittyakürt, 1994 (33. évfolyam, 7. szám)
1994-10-01 / 7. szám
6. oldal «IttVAKORT 1994. október—november 1849. OKTÓBER 6. Valahányszor október 6-ikát jelez a naptár, szerte a világon, ahol csak magyar él — emlékeznek... Fájó, szomorú emlékezés ez. De a gyásztól sebzett lelkek fölött őrt állva a keresőkutató értelem a „miértek” sorozatát veti föl. — Megkérdezi: vajon miért nem emlékezünk meg a muhi és mohácsi csatavesztésről, avagy miért nem a nagymajtényi fegyverletételről és így tovább azon gyászos emlékű napok soráról, amelyek a magyar sors útját nagy temetőkkel szegélyezik. Pedig ezek a temetők is mind Magyarország függetlenségét s a nemzet szabadságát akarták elnyelni. Ha kutatjuk az okot, hogy miért éppen csak október 6-ika a magyar gyászra emlékezés napja, alig találunk rá más magyarázatot, mint azt, hogy a nemzet az 1848/49-ben vívott szabadságharcának bukásában döbbent rá igazán arra, hogy egyedül van... Ez a rettenetes árvaság, ez a szörnyű kifosztottság és gyötrelmes kiszolgátatottság sikolt azóta is a népek hazája, a nagy világ felé igazságért esdő kérdéssel: mit vétettünk?! A segély tkérő sikoly szárnyaszegett madárként zuhan vissza reánk, mert sehol sem talált igazán meghallgatásra. Sebzett, éjfekete szárnyai nyomasztóan borulnak a nemzet véres homlokára s azóta sincs többé nyugtunk tőle, mert kínos vergődése mindig bennünk fáj! Mit vétettünk!? Mit akartunk!? Megtartani, megőrizni azt, amin vagy két nemzedék dolgozott tervszerűen, a politikai bölcsesség minden becsületes eszközét mesterien forgatva a korszerű Magyarországért és szabadsága alkotmányos biztosítékainak megújításáért. S amikor ez úgy, olyan fényesen — és nem véresen! — megvalósult 1848. március 15-én, ahogy talán még költő sem álmodhatta meg legszebb álmaiban, akkor támadt ránk Kelet és Nyugat, Észak és Dél. — De ne általánosítsunk! Ha voltak is olyanok, akiket álnok magyargyűlölő hírverés, és fondorlat a Haza és a magyarság ellen fordított; azonban: Magyarország vendégnépeinek nagy tömege megmaradt hűségében. S mint annyiszor már a korábbi harcok során, 1849-ben is, csak az ellenség számbeli fölénye törte meg a nemzet hősies önvédelmét. — Ismeretes, hogy az osztrák császári had nem tudott megbirkózni a sebtében toborzott, gyöngén fölszerelt honvéd-csapatokkal. Bécsnek pedig egyre kellemetlenebbé váltak nemcsak a katonai kudarcok, hanem azon rokonszenv jelei is, amelyek hovatovább Anglia, Franciaország és Amerika felől is kezdtek mutatkozni a szabadságharc iránt. Gyors eredményt, döntő sikert csak tömegek bevetése érhette el az oroszlánként harcoló honvédekkel szemben. Ilyen mindenre kész tömegekkel akkor is csak Moszkva rendelkezett. Érdemes megállnunk egy pillanatra s ráhajolnunk azokra a minisztertanácsijegyzőkönyvekre, amelyek bizonyítékai a nemzet felelős vezetői éleslátásának, bizonyítékai a magyar elhatározott európaiságának s így kétségtelenbizonyítékai a magyarság helyes politikai ösztönének. — Ilyeneket olvashatni az 1849. augusztusi jegyzőkönyvekben : „Az oroszok el fogják rabolni szabadságunkat, mert... nem ismernek mást, mint szolgát és rabszolgát;... hazánkat gyarmattá fogják alacsonyítani, mert az oroszok nem tűrnek maguk mellett szabad és független államot. Az oroszok kiirtják nemzetünket ..., megsemmisítik vallásunkat, miként üldözik a katolicizmust Lengyelországban, s miként megsemmisítették a protestantizmust Észt- és Lettországban, s miként a zsidókat kínozzák...” Ezért hirdet a minisztertanács keresztesháborút, fölszólítva a népet, tartson böjtöt és a papokat, hogy minden templomban naponként kétszer harandulásában eleget tesz ennek a felhívásnak és megvédi vallási, polgári szabadságunkat. Mert a nép az istenfélelemtől, a hazaszeretettől fölbuzdulva, csodákra képes.” Igen, csoda volt, ahogy a magyar nép küzdött! Kiképzése, fölszerelése,-------------AZ E (Folytatás az 5. oldalról) kérdését a Vasárnapi Hírek július 17- én Fazekas újságíró tollából. Barsiné Pataki Etelka volt kormánybiztosi minőségben a Világkiállítási Tanács elnöke, s a programiroda vezetője volt. Az újságíró szemtelenül egyszemélyes KFT-nek (angol területen LTD.) nevezi a „vállalkozást”, holott egy világkiállítás előkészítése s kivitelezése nem lehet egyéni elhatározás kérdése, s pozíciókat nem tölthet be senki kormánykinevezés nélkül ilyen esetekben, még Izraelben sem. Ennek ellenére, imigyen készíti elő a talajt az esetleges felelősségrevonáshoz: „Hogy az elmúlt esztendők sikertelenségéhez mennyiben járult hozzá a sajátos helyzet (mármint Barsiné egyszemélyi felelőssége, AJ), azt nehéz megmondani. De újabb fiaskóra nem vágyik az új kormány... (..)” Fazekas, Fazekas! Nem akarja tudni, hogy milyen akadályokat gördítettek az „illetékes” honatyák, a főpolgármester „úr”, a minisztériumok, stb. a világkiállítás megvalósítása elé? De igen! Fazekas újságíró nagyon is jól tudja. De mivel Barsiné a száz irányból történő visszahúzás ellenére jól csinálta, amit vállalt, ezt már nem tudják az irigyek elviselni. Mert hogy irigység a mozgatója minden ellenünk elkövetett merényletnek, az napnál világosabb. Éppen ezért úgy gondolják, legjobb ha elrettentő példaként jól meghurcolják azt, aki nem az új honfoglalók szájaíze szerint cselekszik. Adva egy pofont a látszatnak; gazdasági okokra hivatkoznak a felelőtlen miniszterelnöki bejelentés megindokolására az EXPO leállításával kapcsolatban. Holott az egyszemélyi felelősség itt nem Barsinét, hanem Horn Gyulát terheli. A szerencsétlen kétballábas miniszterelnök nem rohant volna lemondani a világkiállítást, ha erre nem lett volna utasítása. Csak éppen nem méri fel az utasítások X p o--------------------------végrehajtásához szükséges látszat betartásának fontosságát. így aztán az őt tisztára mosni próbálók bűnbakokat keresnek, össze-vissza hivatkozva mindenre, amíg ki nem találják a megfelelő indokot, miért nem lehet EXPO Magyarországon. Ha majd kitalálták, jön afelelősségrevonás. Nem ám a Demszky Gáborokat (akinek a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy aggódjon a fővárosért, különben nem hagyná a bűnözést exportálni és burjánzani — többek között), de azt az embert, aki eddig végigküzdötte a menetet szívinfarktus nélkül, azt majd esetleg elő lehet kapni. Azon esetleg még egyet ütni kell, s avval is bőven el lehet kendőzni a lényeget. S a lényeg most kezd kialakulni. Úton-útfélen, külföldön és otthon egyaránt, beleütközik az ember, ha akar, ha nem, a magyarság, a magyar nép, a magyar áru, a magyar hírnév lejáratásába. Ez olyan vüágméretű tevékenység ellenfeleink részéről, hogy erre már nem is érdemes példákat felsorolni. A nevünkben, a nyelvünkön nyilatkozók állandóan a magyar kisebbrendűséget hirdetik. A világ minden táján megakadályozzák a magyar tevékenységet. Legyen az akár a legártatlanabb magyar gyülekezet. Páréves működés után szú módjára szétrágják az arra kiválasztott magyarul beszélők. Züllesztés folyik az emigrációban, züllesztés folyik otthon — elriasztva egymástól az együtt működni akarókat. Ugyanakkora magyarul nem is beszélő újonnan betelepülő, vagy a régebben hazánkban élő zsidóság igen nagy előszeretettel vallja magát „magyar zsidónak”. Ez pedig nagy bukfenc. Ha a magyar mint nép, mint kultúra, mint tudáshordozó, mint nemzet, mint szellemiség, stb. olyan elítélendő és megvetni való, mint ahogy országvilág előtt beállíttatott, nem szégyen-e oda tartozni? Hogyan ehet valaki (vagy gozzanak, ezzel is figyelmeztetve a úgyszólván semmi, de lelkes, áldozatos veszélyre. Fölkérik a püspököket és hazaszeretete olyan fergeteges, hogy plébánosokat, hogy teljes papi díszben csak mennyiség törhette meg. — Tövonuljanak a nép előtt, mindenütt megekkel a magyarság ekkor már rékönyörgő körmeneteket vezetve. — gén nem rendelkezett. Jeltelen sírokba Kossuth ezt írta a jegyzőkönyv alá: omlott nemzedékek hosszú sora, tatár„Remélem, a nemzet vallásos felhúz- nak, töröknek vetve öntestével mindörökre gátat. S ha ezt mindenkor a kereszténység és nemzetiség védelmében, tehát magasztos eszmék szolgálatában vállalták, vajon nem dicsőülteke meg!? És miért ma ócsárlásuk?! Mi sohasem érhettük el, hogy nagy nemzet legyünk, de különbekké váltunk és ezt a dicsőséget senki sem vitathatja el a magyarságtól! Az orosz beavatkozás eldöntötte a szabadságharc sorsát. A nemzeté ezután dőlt el... A világosi fegyverletétel után a cár álnokul megszegte a fegy verletételi okmányban vállalt kötelezettségeit, kiszolgáltatta a szabadságharc 13 vezérlő tábornokát a vak bosszútól lihegő osztrák—cseh kamarillának. Vésztörvényszékük ítélkezett. A halálos ítélet csak kezdete a halálos ítéletek és bebörtönzések hosszú sorának. Vad hajsza indult a nemzet ellen... így vált október 6-ika nemcsak az aradi sáncokon és a pesti börtönök udvarán gáládul kivégzett mártírokra, hanem az egész magyar nép szenvedéseire emlékezés napjává is. Az aradi vértanúk és a magyar szabadságharcok megannyi vértanújának életáldozata parancsolólag megmutatja teendőinket. S ez a kötelező múlt edzi fáradt karunk, új erőt önt a csüggedőkbe, mert a múlt nemcsak bitófákról és sortüzekről, börtönökről és elhurcolásokról mond borzalmas történeteket, hanem hősökről, becsületes, igaz magyarokról is, akiket követni dicső és szent dolog. Áldott legyen hát a Szabadság hőseinek emléke! S áldottak, akik példájuktól ihletve ma cselekszenek a szabadságot hozó Igazságért! t Csery C. Mihály dr. valakik) a tálból, amibe előzőleg belepiszkított? Ez az örök ellentmondás nem zavarja a kétezer éve állandóan hazát kereső „honfoglalókat”. A Kárpát-medence és annak teljes világa régen álmuk már. De nem kell aggódni, voltak túlbuzgók Horn Gyula előtt is, akik vélvén, hogy megfelelő az alkalom, felhívással éltek a többiek felé elfoglalni Angliát (múlt század vége), Spanyolországot (két világháború között), s hogy azok nem mentek, más kontinensekkel kísérleteztek, mindenütt azonos módszerekkel. De érdekes módon, mégis a Kárpát-medencébe, s ott is csak Csonka-Magyarországra húzódnak iszonyatos mennyiségben, annak ellenére, hogy szerintük a magyar a legantiszemitább nép a földön. A kérdés csak az, miért kívánnak letéteményesei, örökösei, továbbhordozói lenni olyan vidéknek, népnek, kultúrának, történelemnek, stb., amelyet előtte bemocskolnak, bemocskolni engednek, vagy lealacsonyítanak, lealacsonyítani engednek??? Még EXPO-t sem engedélyeznek, holott a magát magyarnak valló zsidó is büszkélkedhetne vele. Ez valahol beteg dolog. Hogy valaki ne fölfelé kívánkozzon, hanem lefelé, s előbb sárba tapossa ellenfelét, majd mellé hemperegve azonosítja vele magát, ez valahogy figyelemre méltó, érdekes tünet. Ne veszítsük el a türelmünket, várjuk meg, mi sül ki az egészből. Addig is, aki csak megteheti, szivárogjon ki a fővárosból vidékre, hogy ha majd elsodorja az ár a mi drága Budapestünket, csak a műemlékeket kelljen sajnáljuk, ne jószándékú magyar embereket.
