Szittyakürt, 1993 (32. évfolyam, 4-5. szám)
1993-04-01 / 4-5. szám
1993. április—május «ITTVAKÖfcT 15. oldal ILLY LÁSZLÓ: Barangolások az átalakulás hazai tájain Természetes szokás az időnkénti visszatekintés, a számvetés, a múltbeli cselekedetek értékelése és a megoldandó feladatok számbavétele. Ez nyilvánvaló is, mert az ember csak saját történelméből értheti meg önmagát és tervezheti meg jövőjét. Az apró események elsikkadnak az idő távlatában, és csupán hátterül szolgálnak a lényeges és fontos összefüggések megértéséhez. Elmondhatjuk, hogy Közép-Kelet- Európában és természetesen Magyarországon is már semmi sem ugyanaz, mint egy évvel ezelőtt. A demokratikus folyamatok hátterében meg kell látnunk az ez ellen a változásokkal szembenállók aknamunkáját. Ők azok, akik a nyugati típusú polgári liberalizmus magyar talajon kitenyészetett hibrid változatát követik. Ebbe az újszabású gúnyába a posztkommunisták is szívesen belebújnak. Fekete-fehéren bebizonyosodott, hogy nemzeti újjászületésünk legádázabb ellensége az írott és az elektronikus sajtó. Itt a levitézlett rendszer emberei akadálytalanul fejtik ki a nemzetben gondolkodók elleni támadásukat, háttérbe szorítások, elbocsátások és az egész műsorpolitika megváltoztatásának formájában. A jószándékú Duna TV a huszonnegyedik órában kísérleti jelleggel ugyan beindult, de még kérdéses, hogy képes lesz-e önmagában a hazugság áradat ellensúlyozására, vagy egyáltalán meg tudja-e őrizni függetlenségét? A csúcson lecserélték a régi kompromittált vezetőket, de a hivatalokban, oktatási intézményekben, üzemekben megmaradtak a bolsevista nemzetvesztők, a “szakértők”. Ez az, ahol nemcsak a “nagytakarítás”, de a “porolás” is elmaradt. Az országos népszavazás kezdeményezésére szervezett aláírásgyűjtés a mostanra felhizlalt baloldal egyik kitörési akciója a szűknek bizonyult palackból. A gyúanyag nagy részét a munkanélküliek és a létminimumon élők serege szolgáltatja. A destabilizációt annyira óhajtók körében ott látjuk a radikális baloldali szerepet vállaló ajánlkozókat. Ők azok, akik a szeptemberi Charta tüntetésen már hallatták hangjukat a választásokon vereséget szenvedett önmagát lejáratott baloldal minden színárnyalatával együtt. A rádióban, TV-ben gátlástalanul folyik a nemzeti centrum gyalázása, élő és elhunyt baloldali “nagyságok” szerecsenmosdatása. A nekrológban ők felmagasztasulnak, az év nagy halottaivá lesznek. A felkért siratok csak a “szépre” emlékeznek, miközben szigorúan mellőzik a pályára jellemző Az Alkotmánybíróság ex catedra határozatot hozott arról, hogy hogyan kell az alkotmányt értelmezni országgyűlési választások kezdeményezéséről Magyarországon, miután a Létminimum Alatt Élők Társasága aláírásgyűjtést kezdeményezett új választások kiírására. Amikor a Parlament erkélyéről kikiáltották Magyarország új államformáját, a köztársaságot, mely hivatva lett volna felváltani a népköztársaság fedőnevet használó diktatúrát, a magyar alkotmány a Rákosi Mátyás és szűk köre által szerkesztett, s az országra kényszerített, diktatórikus módszerekkel jogerőre emelt alkotmány maradt. Pedig egy új államforma — ha tényleg új és nemcsak látszólag az — megérdemelt volna egy új alkotmányt, annak minden formai kellékeinek betartásával, megfogalmazásával, törvényes elfogadtatásával, törvénynemzetellenes, hazát áruló tények ismertetését. Történik mindez a liberális értékeket megtestesítő eszmeiség jegyében. Teljes mértékben egyetértünk a Magyar Szellemi Védegylet soros elnökének az 1992. novemberi közgyűlésén elhangzott szavaival: “...a nemzetnek még egyszer erőfeszítést kell tennie fennmaradásáért. Egy nemzet, melynek életére törnek, harcban elbukhat. Ám ha ellenszegül, az élet parancsának, s a barbár erőszaknak megadja magát, hunyászó nemzedékének gyalázat lesz osztályrésze és a történelem ítéletét vonja magára. ... A mi nemzedékünk közel került ehhez a kritikus ponthoz. Mozgósítani kell lelki és szellemi erőinket.” Erkölcsi erőink és nemzettudatunk megőrzéséért folytatott küzdelmünkön kívül nem kerülhetjük meg a magyarság első számú nemzeti sorskérdésének, népességfogyásunknak súlyos válságát sem, mely 35 éve egyre mélyül. A hat milliónál jóval több abortusz, a korai halálozás, az alkoholizmus, az öngyilkosságok magas száma parancsoló erővel hirdeti az összefogást, a kezdeményezést egy olyan intézmény létrehozására, mely föltárja a jelenség okát és javaslatot dolgoz ki a népességcsökkenés megállítására, fékezésére. (összefoglalóan lásd Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok. Vádirat a jövő megrablásáról című könyvet.) „Lenni vagy nem lenni?” így lett napjainkra mindnyájunknak, ellenzékinek, kormánypártinak, függetlennek egyaránt közös sorskérdése. Sajnos a népességfogyás megállítását célzó abortusztörvény megtárgyalása távolról sem hozta meg azt az eredményt, amelyet pedig — a helyzet súlyosságára való tekintettel —joggal elvár a magyar társadalom. Nehézségeink másrészt a század két szerencsétlen háborújából, a nemzetet pusztító trianoni és párizsi békekötésekből, a nyugati jóváhagyással ránk erőszakolt szocializmus satujába fogott kényszerpályából tevődtek össze. Világ- és európai bajok találkoznak itt egymással, időbelileg ránk nézve szerencsétlenül és igazságtalanul bekövetkezett magyar bajokkal: történelerőre emelésével egyetemben. Magyarországnak pillanatnyilag egy szinte teljesen használhatatlan alkotmánya van. Egy elszakadt, s ismételten elszakadó ruhát újból és újból foltozgattak. Ebből használható új soha sem lesz, olyan pedig végképp nem, amely további ezer évre jó lenne. A Rákosi idejéből való alkotmányon egy ilyen toldozgatás, a magyar parlament 1991-ben végrehajtott és törvényerőre emelt módosítása szabályozta az országgyűlési választások kezdeményezését, elfelejtkezve arról, hogy azon alkotmány első rendelkezéseinek egyike így szól: „minden hatalom a magyar népé”, tehát elsődlegesen a jogalkotás. Ezen jogalkotás a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy a parlament hozza a törvényeket. Amennyiben ezen törvények a nép akaratával és érdekeivel ellentétesek, akkor a nép, amelyik ezen képviselőket választotta, miekkel, lelkiekkel és akut gazdaságiakkal. Mindezek olyan folyamatok, amelyek részben egymásba szövődve egymás mellett folytak, és folynak ma is. Ebben a helyzetben kell válaszolnunk egyidejűleg a század utolsó évtizedének nagy kihívására, a válságkezelésre és a gazdasági-társadalmi modernizációra. Az senki előtt nem lehet kétséges, hogy a kelet-európai összeomlás, a kommunista ideológia veresége, együtt a gazdasági csőddel egyértelműen bebizonyította a „létező szocializmus” mérhetetlen kártevését. Nem vitatjuk a polgári demokratikus piacgazdái kodásos rendszer járhatóságát. Az igaz, annak negatív velejáróit semmiképpen nem vállaljuk, még akkor sem, ha a „harmadik utasság” megbélyegző jelzőjével illetnek is bennünket. Hasonlóan valljuk azt is, hogy a külső tőke bevonása nem jelentheti sajátos arculatunk feladását. Figyelemre méltó a japán példa, ahol döntő tényezők közé tartozik az oktatás, közművelődés, a nemzeti karakterű tömegkommunikáció megőrzése, Uletve kialakítása. Érdemes itt felidéznünk Maurice Zeitlinnek, a Calofomia Egyetem tanárának a budapesti nemzetközi szociológiai kongresszuson elhangzott szavait:„ Ahol az állam biztosítani tudja szuverenitását, ott a külföldi tőke hatékony.” Mindehhez hozzátehetjük, a politikai stabilizáció nem jöhet létre a gazdasági stabilizáció nélkül. Ezzel a ténnyel mindenképpen számolni kell. A fejlődést még sokáig gúzsba köti a hatalmas adósságállomány, melynek — legalábbis egy részének — a leirattatásáról nem mondhatunk le. A privatizáció tűzzel-vassal történő felgyorsítása, döntő fontosságú üzemek, gyárak, bankok, sőt mezőgazdasági területek átjátszása külföldi tulajdonba — lásd a 99 évre bérbeadott apajpusztai állami gazdaság, és ehhez hasonló ügyletek — a nemzeti vagyon elherdálását, az ország kiárusításának a folytatását jelentik. A magyar jövő egyik záloga, hogy a munkásság és a parasztság arra legérdemesebb hányada vegye ki a részét a gyárak, üzemek, gépi berendezések, ingatlanok privatizálásából, azaz tulajdonos, résztulajdonos legyen. A dolgok azonbam a maguk összefüggésrendszerében előbb-utóbb a helyükre kell, hogy kerüljenek. Immáron most már nem csak búvópatakként jogosult őket bármikor leváltani anélkül, hogy köteles volna megvárni, míg a nép akaratával ellentétes módszerekkel az országot a tönk szélére juttatják. Az Alkotmánybíróság ebbeli határozata az érvényben lévő alkotmánynak nem felel meg, és sérti az alkotmány szellemét. Mindentől eltekintve, ha egy jogszabályt, legyen az alkotmány vagy törvény, nem tud értelmezni az, aki azt hozza, vagyis a parlament, annak tagjai, vagy akár a köztársasági elnök, s értelmezéséhez egy külön szerv szükséges, akkor vagy a jogszabály értelmetlen és nem szabad meghozni, vagy az azt alkalmazni nem tudó értelmi képességével van valami hiba. Ez esetben viszont az illető ne akarjon törvényt hozni Magyarországon. Dr. Lenkei János (Üj Magyarország) Budapest létező, hanem a jól kivehető elégedetlenség számos forrásból táplálkozik. Az egyik ok a keleteurópai országok összeomlása nyomán keletkezett gazdasági nyomorúság, ez mindnyájunk kolonca, terhes öröksége. Ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Oldalágon persze a tudatos zavar- és hangulatkeltők jelenléte is mindig tettenérhető. A másik ok pedig a válság kezelésének módjában keresendő. Ezen a téren az MDF-nek, ha a jövőben is meghatározó erőként kíván a politikai küzdőtéren szerepelni, radikálisabban és körültekintőbben — ez a kettő nem zárja ki egymást — kell élnie a választók többségétől kapott jogosítványokkal. Az emberek csalódottak, mert — a sok tekintetben jogosan — úgy érzik, hogy a döntések többségénél egy elvtelen paktum-politika érvényesül a színfalak mögött. A rendszerváltás akadozik, a haszonélvezők pedig a liberális mezbe öltözött posztkommunisták. Az ország megosztott, a nemzeti centrum része forog kockán. Nem szabad elvtelen kompromisszumok oltárán föláldozni össznemzeti érdekeinket. Sajnos nemzeti egységünk helyreállítása ma még álom. Az elmúlt rendszer egyik öröksége a lélekben meghasadt, nemzettudatában megrendült nemzet. Márai Naplójegyzeteiben (1967) találkozunk a következő sorokkal: „A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint egy megbukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.” Ez a zsákmány —jelek szerint — nemcsak anyagi javakat testesít meg, hanem az emberek lelkét, hitét és erkölcsét is jelenti. A baloldali ellenzék új jelszavakkal, liberalizmusra hivatkozva gyalázza a nemzeti érzésűeket, próbálja átmenteni az ateizmust, szabadosságot, hátráltatja az igazságtevést és támadja a kereszténység erkölcsi rendjét. Jól emlékszünk a Szív utcai általános iskola igazgatójának, Gordos Dénesnek a kálváriájára, aki a hitoktatást az órarendbe merészelte iktatni. A végkifejlet mindenki előtt ismeretes: fegyelmi, felfüggesztés, elbocsátás. Az MSZP, SZDSZ, FIDESZ felkent liberális lovagjai a hírközlés révén is igyekeznek meggyőzni a manipulált társadalmat arról, hogy semmi sem fenyegeti annyira a tanítás, a nevelés, a pedagógusok és gyermekeink szabadságát, mint a keresztény hit és erkölcs oktatása. Nem is esik ez nehezükre, hisz őket is a pártállam nevelte, sőt a szülői ház is ezt adta nekik útravalóul. Pedig hát uraim, az „európai ház” számos országában, így Ausztriában, Svájcban, Németországban tanrendbe illesztett hitoktatás folyik. Önök szerint tehát jobb elfelejteni azt, hogy a keresztény tanítás, a keresztény erkölcs ismerete fontos eleme az európai kultúrának. SZDSZ,FIDESZ berkekben folyamatosan tart a programmá előléptetett kampány. Kezdve a taxisblokádtól, folytatva a parlamenti „hordóügy” besározási kísérletével, egészen a napjainkig is dúló médiaháborúig bezáróan. Persze a baloldalt képviselő MSZP odaadó asszisztenciája sem hiányzik, hisz az ellenzék és a baloldal gyökerei, indíttatásuk megegyezőek, még ha a választások előtt taktikai okokból leplezték is ezeket. Érdemes lenne a későbbiekben történészeinknek megrajzolni a magyar Az alkotmányról és az Alkotmánybíróságról
