Szittyakürt, 1992 (31. évfolyam, 1-2. szám)
1992-01-01 / 1-2. szám
14. oldal «ITTVAKÖfcT 1992. január—február hó Ami maradt — leltár 1 Tenger csillag van az égen, — földi kellett, csillag szégyen. Nem is kellett az magyarnak, csak kik magyart nem akarnak élve látni. 2 A föld nem szólt, befogadta, a holtakat ég siratta. Ősi csillag csak nekünk szólt, de a szavát nem értette senki, senki. 3 Felsírnak tán ez éjjelen, kikben ébred az értelem. Fény lesznek az éjszakában, nem bujdosók szép hazában — ezt remélem. 4 Mély seb maradt és kételyek, hitetek sorvasztó mételyek. Gyógyító írt nem vihetek, — lidércfényben nem hihetek ezután sem. 5 Tudom: nem vár csak álom itt, — de otthon oly sok várrom int. Hajh, dicsérni, szeretni kell, — míg a lelkem békére lel, nem alhatom. 6 Ma már nem úgy van, mint régen? — végen harcolunk, mint régen. De most nem a török ellen — toll-hétvágás ma a kellem Jézus mellett. 7 Ki tudta: ö örök élet, őt szidatják ma is véled. Útszéli szó a nyelveken, nihilizmus az elveken köt, kötöztet. 8 Örök törvény igazol zajt: azt, ki semmi után kihajt. Barackvirág, cseresznyeág — lélek-látott harangvirág leszünk ismét. 9 Királyi vér, maroknyi nép, földből felvet amerre lép szabad tudás, — nem fizetett — ó te árva, te hitetett szegény magyar. 10 A háború Irak ellen azért van-e, mert a szellem pálcát tört az ősi felett, — múltját irtja ma a gyerek rovásunkra? 11 Ne féljetek, csak éljetek. Számonkérnek a vén hegyek. Gazdag keleten s túl azon, magyar nyelven is gazdagon tanít az Úr. Seres József • Magyarországnak 3 millió tonna gabonafölöslege van, aminek háromnegyed része búza. A fölöslegre piacot találni — ez ma a magyar mezőgazdaság legnagyobb gondja. Megfelelő tárolókapacitás miatt a készletek elhelyezése is probléma. Oroszország és Ukrajna vevő lenne a gabonára, de a magyar külkereskedők félnek belemenni az üzletbe, mert a Szovjetuniónak történt régebbi szállítások nagyrésze is kifizetetlen. A Szovjetunió sokmillió dollárral tartozik. (FMH) • A Washington Post december 16-i számában hosszú cikk jelent meg a magyar gazdaság fejlődéséről és a térség legeredményesebb országának nevezte hazánkat. (FMH) Ez az írás nagy utat járt be. Szerzőjétől még az újjászerveződő „Mécsvilág” rovatát megindító Magyar Nemzet kérte a lapba. A közlés elmaradt. Más lapok és folyóiratok is megrettentek őszinteségétől. A szabadság elengedhetetlen része az őszinteség. Aki nem őszinte, nem igazán szabad ember. (A szerkesztőség) (Fórum, 1991. dec. 5.) Nehezen gyógyulunk ki abból a tévedésből, miszerint boldogságunk a céljaink elérésétől függ, s így mókuskerékben futunk, kilógó nyelvvel, mindig csak előre. Majd holnap leszünk boldogok, holnap lesz időnk békésen szemlélődni, ma még nem engedhetem meg magamnak. Kitűzött céljaink így válnak isteneinkké, melyeket ha elérünk, az angyalok a mennyben kárörvendően nevetnek. Ők már tudják, hogy nem ez hiányzott nekünk, hanem egy rezzenéstelen állapot, ami olyan, mint a víztükör, a csend, amihez viszonyítani lehet a hangokat. Egy állapot, amelyben nem bosszant a múlt, nem okoz félelmet a jövő, amelyben itt és most jó és tudjuk, hogy ezt tőlünk senki el nem veheti, hiszen aki elvehetné, az ajándékozta. A siker felé haladva eljön egy stáció, amelyben látni, hogy már nagyon kevés kell a megérkezéshez. Már csak egyetlen ugrás, egyetlen hirtelen mozdulat és minden meglesz. Ez az utolsó csapda. Érzi már a küzdő a teljesülés illatát, de egyszer csak elszakad valami, kivetkőzik magából és mindent másképp csinál, mint addig. Zavarba jön, maga is meglepődik kényszermozdulatain. Nem ura többé magának. Már magáénak tekintette azt, ami nem lehet senkié, aki embertől született: a dicsőséget. De most elkezd félni, ha volt egy kis derűje a nagy akarásban, annak vége. Se kép, se hang. Érzi, hogy távolodik tőle a vonat. Talán évek fáradságos munkája megy tönkre, ott marad összeomolva. Küszködés, bosszankodás, ingerültség mindenki iránt, aki él. Elkeseredik: „vége, befejeztem a küszködést, le van az egész sajnálva. Ennyi kínlódást az egész nem ér meg. Ilyen eredménytelen akkor is tudok lenni, ha végigröhögöm a hátralévő időt, és nem törődöm semmivel, ahogy esik, úgy puffan. Mert ez az állapot nem embernek való. Magam részéről ennyi. Tulajdonképpen mit is akartam, miért kellene nekem olyan eredményesnek lenni? Ki vagyok én? Miért lenne a nyerés az én járandóságom? Nem vagyok hajlandó tovább emészteni magam, akármekkora csalódást okozok is másoknak. Magamban már úgyis csalódtam. Miért lenne rossz egy hamiz illúzió szertefoszlása? Mindent megtettem, ami tőlem tellett, ki róhat fel nekem bármit? Teszem tovább a dolgom, de bocsássatok meg nekem. Én már — ha nehezen is — de megbocsátottam magamnak. Csalódtam magamban, kevesebb vagyok, mint gondoltam, ti se gondoljatok többnek. Csak ennyi vagyok, és jó, hogy erre rájöttem. Ne haragudjatok rám. Becsülettel megteszem a hátralévő időben, amit tudok, de sikert ne várjatok tőlem.” És ebben a pillatban elárad rajta a béke. Érzi, hogy megérkezett. Feljebb emeli a fejét és azt kezdi észrevenni, ami a vízszintes felett van. Mosolyogni is tud. Olyan könnyűvé lett minden. Meg is éhezik. Indokolatlannak tűnő derűt érez. Honnan ez a fény? Mintha filmet nézne, melynek szereplője és nézője is egyszerre. Mindenhogyan jó és egyszerre minden menni kezd. Úgy látja a jelent, mintha a múltban zajlódna. Nincs harsányság, csak terjedő derű, és felfedezi a minden tervek készítőjét. Szabaddá válik önmagától, az utolsó nagy kölönctől. A lélek násza ez. Ez a siker. Nem lehet rá rutint kidolgozni. Ellehetetlenültségében éli át a teljes szabadságot, amelyben az addig követett meggyőződésről kiderül, hogy azt nem lehet kialakítani, csak felfedezni, és nem valamit követett a „régi, hű útrakelő”, hanem valakit, akit már meg lehet szólítani. Van ki előtt letenni a fegyvert: akinek eddig is a tenyerén táncolt. Akinek szeme van, látja rajta a fényt. Semmilyen könny nincsen, se örömé, se bánaté, mint majd a mennyországban lesz. Teljesség van. Nem kell erőlködni, tilos erőlködni. Csak lazán! Bátorság — gyávaság kérdése nem is vetődik fel. Ez egy harmadik körülmény, amelyben a jó természetes. 1956 őszén Budapesten ilyenek voltunk százezerszám. Nem becsületesnek lenni — fel sem vetődött. Ameddig ebbe a lelkiállapotba nem kerülnek milliók Magyarországon, addig nehogy elhiggye bárki is, hogy megérkeztünk. Szerettem volna jót írni, gazdagot, faltörő kos mondatokkal benne. Nem írónak születtem, de szükségállapot van, amikor fából kell készíteni vaskarikát, hogy menekülők szekerének kereke legyen. Körmölöm egymás után a selejt mondatokat, újraolvasva áthúzom mind. írni nem tudok, de rajta kínlódni igen. Nem minden kínlódás vége siker, de minden siker kínlódás után érkezik. Tehát nem lehet nem kínlódni. Egy idő után megszán az Isten és leporol magáról a papíromra néhány mondatot, melyek számomra átvilágítják sötét soraimat. Sikeres ember vagyok. A kilátástalanság alagútjából rossz irányba szökik, aki jól bírja a színlelést. A teljes siker csak a nagy vereség, a magunkban való csalódás után jöhet. Az alkalmatlanság olyan, mint az ultiban a betli: csak bemondva lehet partit nyerni vele. Lemenni egészen az örvény aljára, onnan elrugaszkodni. Ha végetér a szkanderozás, csak akkor lehet énekelni. „Az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” Nehéz sikerről beszélni egy sikertelen nemzetnek. A nyájnak pásztorokra lenne szüksége. Az elmúlt évtizedekben leváltották a látó embereket, vagy felszólították őket: „Ha használni akarsz a nyájnak, hunyd be a szemed és ígérd meg, hogy nem mondod ki a legfontosabbat! Látod te is, hogyha széllel szemben csinálod, büdös és foltos lesz a reverendád. Ezt finoman tovább kell adnod, mert tudod, hogy tisztaság fél egészség”. A megalkuvásaiktól vakult eleink által vezetett tízmillió szerencsétlenből „riadó, szenynyes, kerge nyáj” lett. Most például a parlamenti demokrácia álnéven működő parlamenti smafutól reméli sorsa jobbrafordulását. A faji alapon elkülönült zsidó kisebbség — hitetlenségünkre méltán alapozva — úgy megoldotta a magyar kérdést, hogy le a kalappal. Önvédelmi harcaikban lassan a mi nemzetünk pusztul. A legyőzetést szimbolizálni kellene. Ahogy József Attiláról, Bajcsy-Zsilinszky Endréről csak ülő szobrot engedtek készíteni annak idején, az Aradi Vértanúkról mai napig semmit, úgy a jószándékú magyar szenátoroknak vásárolhatnának száz-kétszáz fehér botot. A becsületes zsidó hányad pedig — Jézus hatalma híján — képtelen megakadályozni véreit sátáni játszmáikban. Nem tudják, hogy a „hazugságnak és gyilkosságnak atyja” — akitől eredményesnek tűnő eszközeik miatt elszakadni nem szándékoznak — őket, a választott népet tartja elsősorban elpusztítandónak. Ügy járnak, mint az a stoppos, aki a reá vadászó gyilkos kocsijába kéredzkedik be. Elképzelhetetlen távol van az, ami az elzüllött Ninivében történt, miután Jónás próféta beolvasott nekik. A király, a város apraja és nagyja zsákruhába öltözött, hamuba ült és az Úrhoz kiáltott. „Kihez? Az Úrhoz? De hát nincs is Isten.” Pedig nincs visszhangtalan űr a hozzá kiáltónak. De mi tele vagyunk önálló ötlettel. Úgy érezzük, hogyha az Isten helyébe lennénk, két-három hét alatt gatyába ráznánk az egész világot. így azután nem tud velünk mit kezdeni. Csak „álmatlanul ül aranyágyon...” Neki nem ötletekre van szüksége, abból ő jobban áll. Ezért mondja Jézus, hogy „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztallak titeket.” Becsületes, bátor igyekezetben való kimerülést kívánva, szeretettel Balczó András Más vélemény „A sikerről Tisztelt Szerkesztőség! Megdöbbenve olvastuk lapjuk 1991. dcc. 5-i számában Balczó András „A sikerről” c. cikkét. A cikk egészéről nem kívánunk véleményt mondani, hanem csak arról a részről, amely a zsidósággal foglalkozik. Az elmúlt évben Jübb antiszemita hangvételű cikket olvashattunk magyar újságokban. A szerző azt Írja, idézek: „A faji alapon elkülönült zsidó kisebbség” - engedjék meg, hogy felvilágosítsuk Önöket, a zsidó kisebbség nem önszántából különült el, hanem azért, mert az olyan véleményen lévők, mint Balczó András elkülönítették. Szeretnénk az 1789-ben megjelent Emberi és Polgári Jogok nyilatkozatából idézni: „A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másoknak nem árt.” Balczó cikke kifejezetten ártó hatású. Véleményünk szerint egy kormánykörökhöz közel álló lapban nincs helye az ilyen és ehhez hasonló gondolatoknak. A Balczó-féle bűnbakkeresés nagyon emlékeztet a 30-as, 40- es évek magyar kormányzatának politikájához. A mi demokráciaképünkbe se fasisztoid, se fasiszta véleménynyilvánítások nem fémek bele. És végezetül: a magyar zsidóság évszázadok óta segíti az ország fejlődését - igaz, Balczó szerint „sátáni játszmáikkal”. A demokrácia játékszabályai szerint, szeretnénk, ha levelünk helyet kapna újságjuk hasábjain. Bp., 1991. december 20. Tisztelettel: Anna Frank Gimnázium tanulói (Magyar Fórum, 1992. január 9.) SIKERRŐL
