Szittyakürt, 1991 (30. évfolyam, 5-12. szám)
1991-05-01 / 5-6. szám
4. oldal «IffVAKÖfcT 1989. augusztus—szeptember hó TÓTH ENDRE: MOZAIKOK MAGYARHONBÓL — Mielőtt beállnánk a sorba... avagy egy régi választás tanulságai — A reformkommunisták úgy érzik elérkezett az előaratás ideje, valamit be kell takarítani az eddigi fáradságos világámítás terméséből. Reprezentáns képviselőjük ebből a célból tett is egy tiszteletkört Európában. Elismerő ünneplésből nem volt hiány. A magyar reform felkent papja — imitt-amott talán attya is — megelégedetten térhetett meg kis hazánkba. A tűrné jól sikerült. Hogy mennyire jól, azt a majdani dollármilliókon lehet lemérni. Na nem azon, amit mi fogunk fizetni, azon amit mi fogunk koldulni. Amit azért fogunk felvenni, hogy az új lendületet kapott reformot megvalósítsuk. Mondom, a tűrné jól sikerült, Pozsgay nem győzte fogadni a gratulációkat, nem győzte örömtől dagadó mellét egyre szűkülő kabátjába visszatuszkolni. Mielőtt beállnánk a sorba és mi is zsibadtra ráznánk az államminiszter kezét, álljunk meg egy pillanatra. Mi az, ami miatt hozsannáznunk kellene? Mit tett ez a reformszárny, mi az, amit önszántából saját jól felfogott érdekeivel szembenfordulva a mindenható pártot maga ellen kihíva az egyszerű magyar ember érdekében cselekedett? Mikor volt az, amikor a nemzet érdeke volt a mindenek előtti, mikor volt a magyarság érdeke szent és sérthetetlen? Ne tétovázzunk, mondjuk ki nyíltan, hogy soha. Ami történt, ami történik, azt ők nem jószántukból teszik. Egyetlen érdemük, hogy időben felismerték, ha nem tesznek semmit a kényszer, a változtatás kényszere maga alá temeti őket. Stratégiájuk a túlélés stratégiája. A felszínen maradásé. Az általuk is korábban képviselt nemzetpusztító politika okozta kényszerhelyzetből való menekülési képesség az, amit most a nyugati világgal politikai fordulatként ünnepeltetnek. Azt ünnepeltetik, ami soha nem következett volna be, ha valamit is valóra tudnak váltani korábbi álmaikból, a hatékonyság fokozásból, a szerkezetátalakításból, a népgazdasági egyensúly megvalósításából. Azt ünnepeltetik, hogy volt bátorságuk a túlfeszített kazán szelepéhez nyúlni, elkerülendő a robbanás. Mostmár lehet beszélni, lehet bírálni nyíltan, lehet 56-ról megemlékezni. Mindent lehet, csak egyet nem. A hatalmat. Megkaphattátok a többszázszoros bérgyilkos fejét is. Igaz, nem tálcán, mint a bibliai időkben, hanem szépen orvosi jelentésbe csomagolva. Súlyosan megromlott egészségi állapota miatt mindenre alkalmatlan. így elmarad a tetemrehívás. A forradalom elismerését, a becstelenül kivégzettek az igazságtalanul meghurcoltak rehabilitációját nem fogja követni a bérgyilkosok felelősségre vonása még egy halk kérdés erejéig sem. Miért tettétek? Mi volt az ára? Hogy látjátok mindezt harmincegynéhány év távlatából? Ezt nem lehet, hiszen ez nyílt polarizációhoz vezetne. Hasadáshoz a jelenlegi hatalmon belül. így is repedezik a monstrum. Rövidesen Grósz is eltűnik a tátongó hasadékban, elszakad az a vékony szál, amelyen ezidáig járta kötéltáncát a párt reform és konzervatív szárnya között. Persze aggodalomra semmi ok. A hatalom a párté marad még jó ideig. Lehet, hogy cégtáblát cserélnek, eddig nem látott meglepetéssel szolgálnak, de a hatalmat megőrzik. A párt élén kialakult egy rendkívüli élniakarással rendelkező új elit. Magyarországon ma minden igaz és mindennek az ellenkezője is igaz. Igaz, hogy a párt elvesztette népszerűségét. Igaz, hogy gazdasági válság van, hogy erősödik az ellenzék. De az is igaz, hogy a párt a jelenleg kialakítás alatt lévő politikájával — mégha mindjárt az ellenzéktől is lopta egy részét — a választásokra megalapozza népszerűségét. A gazdasági válságból kivezető útra is ők tesznek majd legjobb javaslatot, hiszen az egyre erősödő demokrácia hatására a nyugati tőke egymást tiporva próbál előnyhöz jutni az országban. Néhány hazánkfia már most ott topog az ajtóban. Mi az ellenzék szerepe? Az ellenzék minden egyes lépésével — a párt elmélete szerint és ez a valóság is — azt hivatott igazolni, hogy erősödik a demokrácia, tombol a prulalizmus az országban. Ez az az ördögi kör, amiből nincs kitörés. A hiba ott következett be, mikor az ellenzéki szervek megalakulásuk pillanatában rögzítették, nem kívánnak hatalmi harcba keveredni az MSZMP- vel. Akkor, mikor nem vállalták a nyílt összeütközést, mikor eljátszották a fegyelmezett, úgymond nagykorúvá lett nemzet párt által sugalmazott szerepét (Erdélyért való tüntetés). Néhány hét múlva a hála nem maradt el. A Nagy Imre tüntetésen a rendőrség kamatostól fizetett. Hálából az előző jó magaviseletért. Ez volt az a pillanat, ahol az előzőleg vállalt szerepből ki lehetett, ki kellett volna lépni. Nem kell rögtön egy egész országot lángba borítani, de a kapott pofont néha vissza is lehet adni. Megtörtént ez már máshol is anélkül, hogy világégést okozott volna. Legfeljebb egy-két miniszter belebukott, vagy az uralkodó rend kénytelen volt szintvallani. Ezek után az ellenzéknek nem maradt más, mint eljátszani, az oly sokat hangoztatott csendes forradalomban reá szabott szerepét. Mókuskerékben végzett mutatványaival kivívni a haladó világ elismerését, miközben az MSZMP learatja a tapsvihar kézzel fogható babérjait, amit majd a választási harc során jól kamatozhat. Ennek a bekövetkeztével reálisan számolni kell. A jelenlegi helyzet megítélése két féle, attól függően, ki honnan nézi. Nyugat várakozva figyeli a demokratikus kibontakozás lépéseit. Bizakodó. Az ország lakosságának egy része aggódva figyeli a viharsebesen növekvő inflációt. Korábbi apolitikus magatartásából adódóan nem érti azt a nagy nyíltságot, ami körülveszi. Lassan belefásul a történésekbe. Nyugalmat, munkát, munkája után biztos megélhetést akar. A harmincöt év alatti korosztály zöme például, hála marxista történelem oktatásunknak, értetlenül áll majd a meggyilkoltak sírja előtt. Ők lesznek azok, akiknek a választások ugyanolyan komédiát fognak jelenteni, mint az eddigiek. Van viszont egy másik része a lakosságnak, akinek a jelenlegi helyzet nagyon megfelelő. Valamivel rosszabbul, vagy jobban, de jól megélnek a jelenlegi körülmények között. Ők a párt hibáinak haszonélvezői. Mert kinek lenne a híve az a szövetkezeti elnök, aki az egyre romló gazdasági helyzetben év végén a havi 14-20 ezer mellett még 800000 Ft. prémiumot is zsebre tesz? Vagy kire fog voksolni az a nyugdíjas funkcionárius, aki a jó munkája után kapott kitüntetések alapján tizenezer forint nyugdíj mellett elvtársaitól még másodállást kap havi hat-hétezerért? Jó munkája eredményét most élvezi az ország. Vagy azok hova állnak majd, akik a hiánygazdálkodásból húznak hasznot, a seftelők, az ügyeskedők, akik eddigi jó létüket a nincsnek és kapcsolataiknak köszönhették? A rend, a demokrácia nem az ő kenyerük, hiszen az magával hozza a fényt is, amely megölheti a korrupciót. Az értelmiségről se feledkezzünk meg. Egy része szélmalomharcát vívja az igazságért, a jobb jövőért, más része csendben figyel, nem kockáztat. De van egy harmadik rész is, amelyet a párt már korábban prostituált, amely zsíros falatokért gerinctelenítette magát és amely így jutott egzisztenciához. Sajnos, ők vannak többen. Mert mit várhat egy tényleges megmérettetés során az a magyar értelmiségi, aki még értelmiségi sem volt már eladta magát vagy a pártnak, vagy az oroszoknak, hogy valamelyik janicsárképzőben szerezzen diplomát? Olyat, amelyről az utóbbi időben maguk az oroszok finoman azt nyüatkozták, hogy nem mindenben felel meg az európai követelményeknek. Pontosabban megfogalmazva jó ha megüti a magyar valamikori felsőfokú technikumok szintjét. Ezek az emberek mára, mint megbízható káderek ott nyüzsögnek az igazgatói székekben a minisztériumokban. Vezetői módszereikben tudat alatt is átmentve a beléjük nevelt sztálini normákat. A fentiekből tevődik össze az a tömeg, amely mint balanszt óriási tehetetlenségi nyomatékkai nehezedik a változást akarók lelkes tömegére. Ez az, amely környezetére ránehezedve, párt utasítások nélkül is, saját érdekében igyekszik biztosítani a párt hatalmát. A párt mintegy önszervező, önfenntartó automata tovább él. Ami nem lenne olyan nagy baj, ha a kiinduló adatokat nem olyanra választják, amilyenek jelenleg. Mielőtt beállnánk a sorba kezet rázni, ezeken töprengjünk el és szorítsunk azoknak, akik vállalták a kilátástalan harcot, akik ekkora nehézségek ellenére is próbálják megmozgatni a nemzetet egy jobb, igazabb jövő érdekében. Egy régi választás tanulságai Ha a régi mesemondó hagyományokat követném, így kellene kezdenem rövid kis visszaemlékezésemet. Még a valamikori legnagyobb magyar folyón is túl az óriási síkon, ahol a kolbaszékiek szorgos népe élt, Jász-Nagykun megyében az őszi porködben dohogott, csikorgott, lélegzett a város. Népe izzadva robotolt, napi nyolcat az uralkodónak, másik nyolcat magának. Az új uralkodó jó ember volt. Hagyta őket maguknak is dolgozni. Néha volt, aki nem bírta, vagy egyiket-másikat betegség elvitte. Ráknak meg infarktusnak nevezték a tudós gyógyítók. Ők csak azt mondták, agyon dolgozta magát. Történt, hogy az uralkodó kitalálta, hogy választani kéne. Na nem igazából, csak úgy tessék-lássékból. Ne mondja ez a fránya reakció, hogy nincs demokrácia, hogy még választani sem lehet. Meg aztán a kincstár is üres. Hátha lehetne valami kis pénzmagot kérni tőlük. Maguk is láthatják, hogy a reformosnak beázik a teteje, lassan oda lesz a kenyér. A helyi helytartók hozzá is kezdtek a mutatvány megszervezéséhez. A legfőbb ember a városban egy bizonyos Zagyari volt. Senki nem ismerte, a világ másik végéről tették ide. Hírlett, hogy valamelyik Túron egy TSZ-t kártyázott el a cimboráival. Mindenkiben van egy kis hiba, pont ő lenne tökéletes. Amúgy hájon kívül mindenfélével meg volt kenve. Különösen a torka. A szilva, az volt a mindene, főként párlás után. A jobb kezének — mivel minden valamire való embernek, úgy emlékszik, hogy Szent Istvánnak is volt (bár nem tudja pontosan, mikor is találkozott vele) — Fodrosék Gyuláját választotta. Ki is adta az ukázt. Márpedig a cigányvároson marxista tanácstag kell. Találtak is egyet. Egy káder tartalékot. Madarászt. Az hogy ott évek óta egy becsületes munkában megöregedett ember volt a tanácstag, senkit nem zavart. Horváth nem marxista, hanem cigány volt. A jelölő gyűlésen Madarász volt a hivatalos pártjavaslat. Fodros jobban dicsérte, mint saját magát. Pedig ő nem volt utolsó gyerek. Erről az elsikkasztott KISZ pénztár tudott volna beszélni, de hát az soha nem került elő. Többszörös dicséret után végül a cigányságé lett a szó. Közölték is egyöntetűen, hogy nekik egy ilyen taknyos kölyök nem kell. Egyébként sem a vérünkből való. Nekik Horváth kell. Szavazás. Harminchét—hat Horváth javára. Fodros elkéri a szavazócédulákat és szemrebbenés nélkül közli az eredményt. Huszonhárom—húsz arányban Madarász győzött. Pótjelölt Horváth. A választáson Horváth elsöprő fölénnyel győzött. Az eset másfél évtizede történt. Mondhatnánk már régen elévült. Azért van némi tanúlsága. A párt ekkor hatalmi pozícióban volt. Gazdasági fénykor volt (hála a dollárhitelnek). Mégis a város egyik vezető funkcionáriusa kockáztatta a becsületét egy ilyen huszadrendű ügyben. Fodros, mivel felfele jól nyalt, lefelé meg jól taposott, a megye pártbizottságának osztályvezetője lett. Zagyari nyugalmazott pártmunkás, aktív munkásőr. A minap jelentette ki: Elvtársak, mi azért vagyunk itt, mert mi tudjuk, hova kell lőni. Madarász párttitkár lett, majd egy bugyi ügy kapcsán karrierje kettétört. Ma az építőipar szorgos kétkezi dolgozója. Horváth talán él, talán nem. A történetben szereplő nevek megtörtént esettel való összecsengése nem a véletlen műve. Zagyi, Fodor, Madarász és Horváth létező személyek. Kolbaszék is ott van a térképen. Talán most másként írják. A végső tanúlságot majd elfelejtettem. Jó lesz vigyázni! Az MSZMP és vele a mi hősünk Fodor Gyula, a megyei osztályvezetői székből választásra készül. A Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus állandó főtitkári tisztségének betöltését Oláh Imre rovásírás-kutató a kongresszusi bizottság kérésére elfogadta. Jó munkát kívánunk a Chicagóban élő Oláh Imre bajtársunknak a Szerkesztő
