Szittyakürt, 1991 (30. évfolyam, 5-12. szám)
1991-05-01 / 5-6. szám
1991. május—június hó ÍZITTVAKÖfcT 3. oldal Siklósi András költő, a szegedi Független Kisgazdapárt titkárának tanulmánya: A magyar élet legádázabb ellenségei 1989-ben Közép-Kelet-Európábán — így hazánkban is — elkezdődött egy felemás rendszerváltás. 45 éves kommunista rémuralom után lassan elindultunk a szabadság, a demokrácia felé. Azt hihettük, végre jobbra fordul a sorsunk, s egy elnyomott, megalázott nép, egy totálisan lerombolt, kizsigerelt ország immár kiemelkedik a szakadékból, ahova szándékosan lökték szovjetbérenc vezetői. Egy elhibázott, csalárd törvényen alapuló, látszólag szabad, ám alattomosan manipulált parlamenti választás után új politikai elit lépett a színre. A piramis csúcsán lecserélték a régi, kompromittált vezetőket, de a háttérben, a jogi-közigazgatási apparátusban, a hivatalok, pénzintézetek, üzemek, tsz-ek élén, a tudományos és művészeti közéletben továbbra is megmaradtak a bolsevista nemzetvesztők. A nagy hangon bezengett változásokból semmi sem valósult meg. Elmaradt a számonkérés, az igazságtétel, az erkölcsi és anyagi rehabilitáció. Nem történt meg a tulajdonrendezés, a törvénytelenül elkobzott javak visszaadása, a kamat- és adóterhek csökkentése, a lakáshelyzet és szociálpolitika javítása, a bérek és árak kiegyenlítése, a veszteséges vállalatok fölszámolása, a magánvállalkozások támogatása. Az új kormány zokszó nélkül fölvállalta egy elképesztő adósságállomány törlesztését, s tétlenül nézi az ország maradék erőforrásainak — a hazai és külföldi liberális-kozmopolita maffia által diktált — kirablását. Nem véletlen, hogy a mélyen áron aluli fölvásárlás éppen a sajtó területén indult meg és fejeződött be először. Régi igazság, hogy akié a tömegtájékoztatás, azé a hatalom. Ez az a terület, ahol még nyomokban sem volt nagytakarítás, ahol az egész struktúra és személyi állomány érintetlen maradt. Csekély kivételtől eltekintve, csupa hazaáruló bértollnok mérgezi továbbra is a magyar szellemet. Ez az a réteg, amely a hóhérokkal, verőlegényekkel, besúgókkal és ügynökökkel egy kalap alá vehető, mert a legbűnösebb és legveszélyesebb, a legaljasabb és legkártékonyabb pusztítója nemzeti létünknek. Évtizedek óta a mindenkori diktatúra legodaadóbb híve, legszilárdabb támasza, legharsogóbb szócsöve. Különös érzékkel, mesterien hazudik, hamisít, fordít, gyalázkodik, támad, vagy éppenséggel dicsér, védelmez, magyaráz, sőt magasztal. Nyíltan vagy burkoltan értékeket rombol, öntudatot bomlaszt, halálos kórt terjeszt. Ösztönösen ellenünk dolgozik, bármire képes, bárkivel összeáll, ha árthat érdekeinknek. Nemrég még marxista volt és „pártos”, ma „független” és liberális; valójában éppúgy a gonoszt szolgálja, mint eddig bármikor. Neki köszönhető, hogy nincs születés, hogy népünk kedvetlen és pesszimista, hogy elsatnyul a nyelvünk, beszűkül látókörünk, kiüresednek ősi jelképeink, elszürkülnek nemzeti hőseink, hogy utat tévesztve bolyongunk a szennyes áradatban, hogy kisebbségi sorba süllyedtünk a saját hazánkban. Ez a sajtó mindent kigúnyol, befeketít és legázol az arany középszer nevében. Nem tűri a tehetséget, elveti a különvéleményt, csak a csordaszellemet, az elvtelen megalkuvást támogatja. Aki magyarságát megvallja, netán büszke is rá, az rögtön megkapja a jól bevált minősítéseket: nacionalistának, irredentának vagy antiszemitának bélyegzik. Minden fórumról kiutálják, védekezni se hagyják, lehetetlenné teszik ország-világ előtt. Kevés kivétellel többnyire célt is érnek; hiszen az áldozat előbb-utóbb belefárad a meddő küzdelembe, és elkeseredve visszavonul. Csak a nagyon bátrak, csak a leggerincesebbek tartanak ki inuk szakadtáig. Régóta figyelem közéletünk burjánzó dzsungelét, sajtóviszonyaink áldatlan állapotát. Ezer példát tudnék üstökön ragadni a föntiek igazolására. Sose gondoltam azonban, hogy egyszer magam is ringbe szállók a százkarú óriás ellen, hogy egyszer nekem is állnom kell az övön aluli ütések záporát. 1990 tavaszán kezdődött, rögtön a választások után. A Délmagyarországnak adtam egy interjút, mint a Független Kisgazdapárt szegedi vezetője és képviselőjelöltje. Ebben tárgyilagosan, minden személyeskedés nélkül magyaráztam választási kudarcunkat, és latolgattam a továbblépés esélyeit. Egy más nézeteket valló politikusnak mindez nem tetszett, ezért egy cikkben megtámadott. Válaszoltam rá, de nem jelent meg. Már régebben is feszült volt a viszony pártunk és a helyi lap között, egyértelműen az ő rosszindulatuk miatt. Nem maradt más lehetőségünk, bojkottot hirdettünk az újság ellen. Ám közzétételét sem a rádió, sem a televízió, sem más újságok nem vállalták. Tehát úgyszólván bojkottálták a bojkottunkat. Nem így a Magyar Hírlap ápr. 28-i száma. Egyik „feddhetetlen”, „talpig úriember” munkatársa — Lengyel András György (vele még később is találkozunk!) — durván, becsületsértőn, otromba primitívséggel nekünk esett. „Halálos dózisú, alattomosan ható méregnek”, „vegyi fegyvernek” nevezte bojkottfelhívásunkat; az újságírói szabadgondolkodás megbénításával, a sajtó bekebelezésének szándékával vádolt bennünket. (Holott csak egy válaszcikk közlését kértük!) Ezen kívül eltanácsolt a politikától, gúnyosan leszólta költészetemet, kioktatott vitastílusból, és még nyelvhelyességi leckét is adott. Végül javasolta: próbálkozzunk talán a „szamizdattal”. Hasonlóan barátságtalan, talán egy fokkal enyhébb kritikát kaptunk bojkottfelhívásunkra a Népszabadság ápr. 29-i számában is. A rend kedvéért mindkét cikket megválaszoltam, ám csöppet sem lepett meg, hogy egyik lap sem közölte. így végződött az első sajtóháborunk, ami a mostanihoz képest csupán játékos birkózásnak tekinthető. Valahogy sikerült normalizálni viszonyunkat a Délmagyarországgal. Bár az esetet egyik fél sem felejtette el, jó időre elástuk a csatabárdot. Olykor lehoztak egy-egy cikket tőlem is, de mindig szívesebben fordultam a konkurrens Délvilághoz (csakhogy azt Szegeden sokkal kevesebben olvassák), mely nemcsak tárgyilagosabb, hanem lényegesen színvonalasabb is vetélytársánál. Lassan gyűltek a viharfelhők, majd 1991. febr. 9-én lecsapott a villám. A magyarság védelmében, népünk sorskérdéseivel foglalkozó két napos előadássorozatot rendeztem (a Független Kisgazdapárt égisze alatt), Szegedi Nemzeti Napok néven, „Magyar szó, magyar ég alatt” címmel. Aki csöppet is érdeklődik múltunk, jelenünk és jövőnk iránt, aki örülne, ha eltiport történelmi és nemzeti tudatunk ismét megerősödne, aki szereti hazáját, és széthúzás helyett nemzeti összefogást akar, az bőven találhatott kedvére valót az elhangzottak között. Komoly szakemberek: írók, politikusok, történészek — egy élet tudását, tapasztalatát sűrítve előadásukba — jöttek az ország minden részéből, sőt még külföldről is. Hivatalos volt — többek között — gróf Széchényi Ágost, a legnagyobb magyar leszármazottja, Makra Zsolt, a Magyar Nemzeti Párt elnöke, Romhányi László, a Jurta igazgatója, Pesti József, jezsuita egyetemi tanár, Kunszabó Ferenc író, a Hunnia főszerkesztője, Kállay István professzor, a Szent Korona Szövetség elnöke, Rácz Sándor, az 56-os Budapesti Munkástanács elnöke és Endrey Antal író, a Nemzeti Újság főszerkesztője. Úgyszólván mindenről szó esett: őstörténetünktől az Antall-kormányig, megmaradásunk esélyeitől kultúránk tönkretételéig, Trianon jóvátételétől népünk küldetéséig. Bizton állíthatom, hogy a védnökségem alatt szervezett fórum a magyar szellemiség igazi ünnepe volt. Számítottam ugyan a kommunista sajtó felhördülésére, de hogy akkora kampány indul ellenünk, azt álmomban sem gondoltam. A gyalázkodást a Magyar Hírlap febr. 9-i számában kezdte Lengyel András György, az „FKgP-Romhányi kézfogó?” című cikkében. A közönséget „ébredő, bús magyaroknak”, az előadókat a „szupernemzeti eszme krémjének”, a programot „menükártyának”, az összejövetelt „irredentagyanús ebédlői szeánsznak”, engem pedig „vörössipkás vitéznek” és „szegedi Paul Claudelnek” nevezett, de minden előadóról volt egy-két „kedves” szava. Végül az egész rendezvényt összefüggésbe hozta a magyar-jugoszláv fegyverbotránynyal, sőt a rendőrségen is informálódott felőlünk. Csupán minket felejtett el meghallgatni és megkérdezni a dolgok állásáról. Förmedvényét csupán a kiragasztott plakátok alapján írta, anélkül, hogy egyetlen percet is körünkben töltött volna. Bizonyára sürgős volt a kritika, mert már jóval a megnyitó előtt kapható volt a szegedi utcákon. Ezzel nyilvánvalóan kimerítette az aljas indokból elkövetett rágalmazás és becsületsértés fogalmát. Mindezek után még vette a bátorságot, s vasárnap (febr. 10-én) felhívott a rendezvényen, hogy interjút szeretne velem készíteni „területrendezési elképzeléseimről”. Természetesen megtagadtam a választ. Ez azonban őt a legkevésbé sem zavarta, mert 11-én (a Magyar Hírlapban) „Ultrajobb iniciativa” címen engedélyem nélkül megjelentette a teljesen önkényesen összeállított „interjút”, immár sokadszor megsértve a sajtóetikát, s még a köreiben is akceptált újságírói szokásokat. Először válaszolni kívántam, de eszembe jutott korábbi válaszom sorsa. Valószínűleg ez is csak a Magyar Hírlap papírkosarainak valamelyikében kötött volna ki. Részemről a kérdést lezártnak tekintem, mert az ügygyei a Jurta Színház kíván foglalkozni a későbbiekben. Ha lehetséges a butaság és rosszindulat további fokozása, úgy ezt valósította meg a Délmagyarország febr. 11-i számában Súlyok Erzsébet, az „Őstulokfiak egy lerobbant hodályban” című remekművében. Ez a 15 évig kommunista párttitkár, ez az írástudatlan firkász régóta olyan szeretettel viselkedik irányomban, mint egy dögevő hiéna. A helyszínt „lepusztult, lerobbant hodálynak”, a résztvevőket „őstulokfiaknak” titulálja, engem „zavaros fejű költőnek” tisztel, az előadókat — akik „ősmagyar igéket hirdetnek” — „az alvilág hirtelen előkerült fiainak”, a Kisgazdapárt jelszavát („Isten, haza, család!”) pedig lózungnak nevezi. A citerákat „mezopotámiai hangszereknek”, a magyar őstörténetet „szittya mezőkön vágtatásnak” festi, amely „Sovéniába vezet”. Végül mindnyájunkat „közveszélyes politikai analfabétizmussal” vádol, s az egészet tragikus komédiának, ill. komikus tragédiának tartja. De folytathatnám a sort a végtelenségig. Tekintve, hogy ez a marxizmustól duzzadó, bolseviki kritika szűkebb pátriámban látott napvilágot, azon nyomban reagáltam a „Válasz egy kommunista matrónának” című írásomban. Másnap bevittem a főszerkesztőnek (Dlusztus Imre), aki haragomat teljesen jogosnak ítélte, s megígérte, hogy hamarosan lehozzák. Szavát azonban orcátlanul megszegte, s az én cikkem helyett „Átmentem lelkek” címen (a febr. 18-i számban) kifejtette rendkívül zavaros (egyéniségét jól tükröző!) véleményét, amelyben további burkolt támadást intéz ellenem. Egyidejűleg kenetteljes magánlevelet küldött nekem, amiben biztosít róla, hogy szeretné, ha továbbra is fennmaradna a lapja és pártunk közötti ,jó viszony”, mindazonáltal „véleményükről nem hagyják lebeszélni magukat”. Azt hiszem, ez az a pont, ahol már megáll az emberi ész! Csupán egyet tehettem: mindkettőjüket följelentettem a MUOSZ Etikai Bizottságánál. Követeltem azonnali felelősségrevonásukat; továbbá, hogy nyilvánosan kérjenek tőlem bocsánatot hitelrontás, becsületsértés, ill. ígéretszegés és etikátlan magatartás miatt; valamint, hogy jelentessék meg válaszcikkemet. Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy Sulyok Erzsébet a Népszabadság febr. 11-i számában is közkinccsé tette fogalmazványát, némileg kigyomlálva és megfésülve (egyes kitételeit nyilván a helyi cenzúra is túl erősnek találta), kommunista öntudattal „átfestett” cégjelzés alatt. Nagyvonalúan szemet hunytam fölötte, még csak válaszra se méltattam. A rendezvényre eljött a körzeti rádió és a televízió is. Mindkettő készített velem egy fölvételt (előbbi közel 3/4 órát faggatott!), de mindmáig sehol nem volt hallható, ill. látható. Egy mondatban se emlékeztek meg rólunk. Nyilván túlléptük a szerkesztők tűrőképességének határát. Gyanítom azonban, hogy a rendőrség feszülten figyelte, s rögtön bekerült az archívumba is. A leírtak alapján is láthatja a józan, tárgyilagos olvasó, hogy a magyar élet legördögibb szennyezője, nemzeti újjászületésünk legádázabb ellensége az írott s az elektronikus sajtó. Jóvátehetetlenül megfertőzte népünket, helyrehozhatatlan károkat okozott minden területen. Egész szerkezetét és szellemiségét gyökeresen át kell formálni ahhoz, hogy bármi javulást remélhessünk a jövőben. Az új magyar sajtóban nem lehet helye a levitézlett rendszer kiszolgálóinak. Friss erőket, feddhetetlen, hiteles, szakmájukhoz értő személyeket kell az élre állítani. ÍGY VOLT! ÍGY LESZ!
