Szittyakürt, 1991 (30. évfolyam, 5-12. szám)
1991-05-01 / 5-6. szám
12. oldal «ITTVAKm 1989. augusztus—szeptember hó IV. Béla balkezén levő hat ujjáról, ami miatt „táltoskirálynak” hívták IV. Bélát. Az első munkában ezt írja: ... amint a király keze a takarón pihent a nádor ... „világosan láthatta rajta az Árpádok babonás hat ujját. A kisujj és a gyűrűsujj között nőtt ez a különös tizenegyedik, teljesen hasonló a kisujjhoz, de kemény, hegyes és görbe körömben végződött... Ennek a tizenegyedik ujjnak, mely ismét és ismét föltűnt az Árpád-család férfitagjainál, igen sok része volt abban, hogy valami félelmes és babonás tisztelet vette őket körül... Táltos-hírük az egész Keleten el volt terjedve s valamennyi lovas-nép legendáiban élt a velük való ősi kapcsolat emlékezete. ” Jelenleg még nem ismerjük, hogy az erdélyi Makkai milyen források alapján írta ezt az Árpádokról. Bár alig várható, hogy ne adatokra alapozva írja ezt és rajzolja meg a hosszú ideig erdélyi kiskirály, IV. Béla alakját. De ha ennek mégis nem más mint tán csak legendárius, vagy semmi alapja sem lenne, továbbra is számolnunk kell a paláston István király hatujjas balkezének ábrázolásával. így elkerülhetetlenül felszínre tolul az a gondolat, hogy vajon ez a babonás jel István király kezén nem járult-e hozzá ahhoz a kétségkívüli sikerhez, amelylyel István keresztül hajszolta a kereszténység felvételét uralkodásának ideje alatt. Akik számára István a szentéletű keresztény uralkodót képviselte és példakép volt, nem volt probléma. Akik pedig az ősi hithez ragaszkodtak tán nem küzdöttek teljes erővel István ellen, mert arra gondolhattak, hogy a táltos minősítésű Istvánnak, a vátesznek, hátha igaza van. Kétségkívül egy hatodik ujj ma úgy tekinthető, mint genetikai hiba, melyet a férfiakon való öröklődés miatt az Y chromosomának kellett hordoznia. Istvánnak azonban nem a leszármazottja IV. Béla, hisz Istvánnak magva szakadt. Ki tehát az a közös ős, akiben meg kellett, hogy legyen ugyanez a genetikai hiba? Ez a közös előd Szent István nagyapja, Taksony kellett, hogy legyen, akinek két fia Géza és Mihály volt. De lehetett-e még korábbi ős, akiben esetleg meg volt a genetikai hiba? — Tudjuk, hogy Taksony dédapja, Álmos volt a szent ember, akire mindnyájuk választása esett, akinek születését álmok és jövendölések előzték meg, s akit tán még szakrálisán föl is áldoztak a Kárpát-medencébe lépés idején, hogy ereje utódjába szálljon át. Talán már Álmosban meg volt a genetikai hiba? De itt egy olyan ponthoz értünk el, ahol most csupán a kérdést tudjuk feltenni, válasz rá még nem adható. S ha egy utolsó pillantást vetünk a palást szegélyére, akkor azt látjuk, hogy ott egy olyan jelenet van, amelyen István király táltos balkeze felől két daru őrzi az élet virágát, a nagy öt-osztatú tulipánt, egy darucsapat közepén. Hitetlenkedve vizsgáljuk ezt a jelenetet és távol áll tőlünk az, hogy azt várjuk, hogy a keresztény ikonográfiájú palástnak ez egy szándékosan megtervezett jelenete lenne, mégis elkerülhetetlen, hogy a jeleket, ha szemünkbe tolulnak le ne olvassuk. * * * Köszönettel tartozom Horváth Izabella (Chicago) művészettörténésznek és Kerkay Emesének (Amerikai-Magyar Múzeum, Garfield, NJ), hogy számos fontos irodalmi forrásra felhívták a figyelmemet, az anyagot kifejlődésében figyelemmel kísérték és annak kritikai elemzésében segítségemre voltak. New York, 1988. november 28. Érdy MikJÓS Irodalmi hivatkozások ARCHIBALD, George W. (1985): “Cranes and Rails”, in C.M. Perrins and A.L.A. Middleton: The Encyclopedia of Birds, Facts on File Publ., New York. BARTÓK Béla (1943): „Introduction” és „Conclusions” a törökországi népdalgyűjtéshez, közölte SAYGUN, A. Adnan: Béla Bartók’s Folk Music Research in Turkey, Akadémiai Kiadó, Budapest, (1976). BOTSCHANTZEVA, Z. P. (1982), Tulips, A.A. Balkema, Rotterdam. (Eredeti orosz változata megjelent Tjul’pany címen, Taskent, 1962). BUSCH, H. and B. LOHSE (1966): Pre-Romanesque Art, MacMillan, New York. CS. SEBESTYÉN Károly (1938): „A nomádpásztorkodás életformája”, Népünk és nyelvünk (Budapest), X, 41-60 (1938 ápr.—dec.). CSERMELY Tibor-TAKÁCS Péter (1988): Pecsétnyomatok és címerek Bereg, Szabolcs és Szatmár megye településeiből, Hazafias Népfront kiadv., Nyíregyháza. DIENES István (1972): A honfoglaló magyarok, Corvina, Budapest. DU Ya-xiong (1982), „A yugur nemzetiség nyugati részének népdalai és a rokon népdalokkal való összehasonlítása és kutatása” (kínaiból fordított cím), előadás a 2. Országos Évi Népzenekutatási Konferencián, Beijing, 1982. augusztus 10—19. Közölte a „China Music” című negyedévi folyóirat kínai nyelven, 22-25. old. (1982. december, 4. sz.) No. 8 folyamatos szám. ÉRDY Miklós (1983): „Körösi Csorna és Vámbéry el nem ért végcéljánál az ujguroknál, kínai Sinkiangban”, előadás a XXIII. Magyar Kongresszuson, 1983. nov. 25, Cleveland, USA. Közölte „A XXIII. Magyar Találkozó Krónikája”, Árpád Kiadó, Cleveland, USA, 295-336 old. 1984. ÉRDY Miklós (1984): „Belső-ázsiai utam az ujgurok hazájában, Kína Sinkiang tartományában” — Hat New York-i rádióelőadás szövege, közölte: Szittyakürt, Cleveland, (1984. márc. és szept. között). ÉRDY Miklós (1987): „A magyar díszítőművészet alapelemeinek eurázsiai kapcsolatai”, előadás a XXVI. Magyar Kongresszuson, 1986. nov. 29-én, Cleveland, USA. Közölte „A XXVI. Magyar Találkozó Krónikája”, Árpád Kiadó, Cleveland, 279-310. old. (1987) ÉRDY Miklós (1988-a): Exploring Ancient Khorezm, Foklór és Etnográfia ser. No. 38 (Engl.Hung. bilingual text), Kossuth Lajos Tud. Egy., Debrecen. ÉRDY Miklós (1988-b): „Két ujgur nyelvű történelmi munka a steppe hun-türk népeiről és a magyarokról”, előadás, közölte: Szittyakürt, Cleveland, (1988 jún.-júl. és augusztusi szám) EZERSZKOJ, N. A. i O.I. SZOPOSZCINSZKOGO (1973): Isztorija iszkussztva narodov Sz. Sz. Sz. R., Tom 2, Izobraziteljnoje iszkussztvo. FERDINÁNDY Mihály (1943): Az Istenkeresők — Az Árpádház története, Rózsavölgyi, Budapest. GEREVICH Tibor (1938): Magyarország románkori emlékei, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. GUNDA Béla (1958): „A totemizmus maradványai a magyar táltoshagyományban”. Különnyomat a Déri Múzeum 1957. évi évkönyvéből, Debrecen. GUNDA Béla (1977): „Daru” szócikk a Magyar Néprajzi Lexikonban, Főszerk.: Ortutay, Akadémiai kiadó, Budapest. HAMILTON, G. H. (1954): The Art and Architecture of Russia, Penguin Books, Baltimore, USA. HILLMANN, Michael C. (1984): Persian Carpets, University of Texas Press, Austin. HOLMBERG, Uno (1927): „Finno-Ugric, Siberian”, vol. 4 in L. H. GRAY: The Mythology of All Races (in 13 volumes), Archeological Inst, of Amer., Boston. HOOG, Michael H. (1973): „Lilies, 1973, and other Liliaceae”. The Royal Horticultural Society, London. HORVÁTH Izabella (1987): „A griffek: Belső-Ázsiától a Kárpátokig”, előadás a XXVII. Magyar Kongresszuson, Cleveland, 1987. nov. 28. összefoglalását közölte a XXVII. Magyar Találkozó Krónikája, Árpád Kiadó, Cleveland, USA, 243-250. old. (1988). HORVÁTH Konstantin (1930): Zirc Története, Egyházmegyei Könyvnyomda, Veszprém. JÄGER, E. (1980) térképe a tulipánok elterjedési területéről, közölte Priszter Szaniszló „A tulipánok vándorúja”, Élet és Tudomány, XXXV, 568-570 (1980. május 2.) 18. szám. KALLÓS Zoltán (1987)-nal beszélget Váczi Tamás: „Egy új adat száz elméletet megdönt”, Muzsika (Budapest), XXX, 7-12 (1987. szeptember) 9. szám. KATONA Tamás-GYÖRFFY György (1979): A korona kilenc évszázada, Magyar Helikon, Budapest. KOVÁCS Éva-LOVAG Zsuzsa (1980): A magyar koronázási jelvények, Corvina, Budapest. LÁSZLÓ, Gyula (1955): „Études archéologiques sur l’histoire de la société des Avars”, Archaeologia Hungarica, XXXIV, 239-251. Fig. LIX. LOJEVSZKIJ, J. (1986): „Lola”, Szovjetunió, 11. szám. LOVAG Zsuzsa (1986): A magyar koronázási jelvények, Magy. Nemz. Múzeum, Budapest. MAKATSCH, W. (1972): „Cranes, Bustards and Their Relatives”, in Bernhard GRZIMEK, Grzimek’s Animal Life Encyclopedia, Van Nostrand Reinhold Co., New York. Vol. 8, 114. old. NAGY Iván (1860): Magyarország családai..., Ráth Mór, Pest. NYULÁSZINÉ Straub Éva (1987): öt évszázad címerei, Corvina, Budapest. ŐRSÉG (1980), A Burgenlandi Magyar Kultúregyesület tájékoztató közleményei, Oberwart/ Felsőőr, 1980. március, 14. sz. PETERSON R. T. et al. — TILDY Zoltán (1986): Európa Madarai, 4. kiadás, Gondolat, Budapest. PISZTER Imre (1899): Szent Bernát clairvauxi apát élete és művei, Hornyánszky nyomda, Budapest. PÜSPÖKI NAGY Péter (1970): Dunaszerdahely város címere, Nemzeti Bizottság, Dunaszerdahely. RÉTHY László (1899): Corpus Nummorum Hungáriáé, M. Tud. Akadémia kiadása, Budapest. Szigeti Kiskalendárium (1972). Az Őrvidék — Burgenland — magyar népének kis naptára. Szerk.: Kovách Aladár és ifj. Pulay József főmunkatárs, őrsziget in der Wart, Austria. UNGER Emil (1960): Magyar Éremhatározó, Magy. Régészeti Műv. tört. és Éremtani Társulat kiadása, Budapest. ZARNECKI, George (1971): Romanesque Art, Universe Books, New York. Megjegyzés: Ha a cím idézőjelek közt van, az folyóirat cikket, vagy más belső tanulmányt jelez. Könyvcímek nincsenek idézőjelben. A helyi szokás szerint ez módosítható. 'Utalok itt Karin MARK szovjet-észt anthropológus munkásságára (1970), melyet LÁSZLÓ Gyula kommentált (Őstörténetünk, Tankönyvkiadó, Budapest, 1981. 20. old.). Ugyancsak ide vágnak TÓTH Tibor kazakhsztáni és üzbegisztáni kutatási eredményei (lásd összegezésüket: Magyar Nemzet 1968. május L, július 27. és november 7.), valamint HENKEY Gyula összefoglaló tanulmányai (Forrás 1981, 11. sz. és 1983. 7. sz.). 2Lásd az eredmények összefoglalását: GÖTZ László, Keleten kél a nap, négy kötetes sorozatának II. kötetében. Szerző kiadása, Wien (1981-84). Tatay László ^ magyar címer a magyar nép történelmének kifejezője Az Elet és Tudomány-ban Bertényi Iván és Kállay István egyetemi tanár tesznek visszapillantást a magyar címer történetére (kivonatosan a Magyar Hírek is ismertette). Konklúzióként a „Kossuth” címert javasolják hivatalos címernek „mint az ezeréves országunk folyamatosságát”. A Kossuth címer a debreceni országgyűlés spontán döntésének a szülötte, mivel az országot köztársasággá nyilvánították, így a már meglévő címerről egyszerűen elhagyták a koronát, és ezzel egy befejezetlen (lefejezett) címer született. Én, aki évtizedek óta foglalkozom ezzel a témával a magyar őstörténelmi kutatásaim kapcsán, a fenti címer tervezetet javasolom, mert az több ezer évre visszamenőleg fejezi ki a magyar történelmet. Mégpedig: a) A felkelő nap (ami helyettesíti az idejétmúlt koronát), az összes turáni népeknek közös jelképe Dzungarián keresztül Koreáig és Jappánig. Ezért szerepel a Szovjetunió címerében is, ahol ma is sok turáni fajú nép él. b) A turul madár Attila hun királyunk jelvénye, és minden vörös zászlójának dísze volt. Az „Isten kardja”, amit a legendák szerint a Hadúr küldött, hogy mint „Isten ostora”, hódítsa meg a félvilágot. Ez a Turul madár a karddal Budavár keleti bástyájának díszeként ma is hirdeti Attila nagyságát, a folyamatosság kifejezője. c) A tölgy és olajág koszorú gyümölcseikkel ősi jelvényeink, ünnepélyeink dísze, a győzelem és a béke kifejezői, és ez maradt a mai napig is. d) A fenti jelvényeknek magyar vallási szempontból is nagy jelentőségük van, mert kifejezői az ősi „négy főelemnek” (amik nélkül nincs és nem lehet élet a földön). Ezek a tűz, víz, levegő és a föld. A tüzet a felkelő nap jelképezi már úgy a szumiroknál, mint az egyiptomiaknál. A vizet a kék mező, a levegőt a turul madár, és a földet a tölgy és olaj koszorú. Szeretnék még egy rövid ismertetést adni az árpádsávos-kettőskeresztes címerpajzs történetéről is. A honfoglalástól egészen IV. Béla királyunkig két különálló címerpajzsot használtunk u.m. az árpádsávost, és a kettőskeresztest. Miért? Azért mert a honfoglaláskor nem a hét vezérrel kötött Árpád vérszerződést (ezt már Etelközben megkötötték), hanem a már hazánkban lakó őslakossággal, valamint a székelyekkel, palócokkal, és az itt maradt hún és avar törzsek leszármazottaival. Ezeknek pedig a jelvényük a kettőskereszt volt, ami az életfa stilizált jelképe. (Tehát nem Szilveszter pápa küldte nekünk mint „apostoli” kettőskeresztet). IV. Béla volt az első, aki egy megosztott ún. hasított címerpajzsban egyesítette a kettőt. Ez volt a címerünk egészen Károly Robert királyunkig, aki a hármashalmot (Tátra, Fátra, Mátra) és a koronát terveztette a kettőskereszt alá. Miért Tátra, Fátra, Mátra? Azért mert az egyiptomi napistenről nevezték el őseink hegyeinket időszámításunk előtt 2-3 ezer évvel. Tudjuk, hogy RA volt a neve a délegyiptomi napistennek. TOT vagy THOT volt az első faraonak Ménesnek a főpapja, írnoka, mindenes tudósa. Neki tulajdonítják az emberi hangnak jelekben való rögzítését, vagyis az írást. Később mint istent tisztelték, így lett THOTRA magyarul TÁTRA. A FÁTRA és MÁTRA pedig az Atyaisten (Oziris) és Anyaisten, vagy Istenanya (IZIS) után lett magyarosan elnevezve. Ezt Károly Robert is tudta, (pedig nem is volt magyar) és mint ősiséget örökítette meg címerünkben. A fenti ősi történelem ismeretében nem csoda, hogy az ún. Rákosi vagy az azt módosított Kádár féle címer soha nem lehet a magyar nép címere, mert azok a magyar nép lelkületétől teljesen idegenek. Ezért vágta ki a nép 1956-ban, és ezért nem merte Kádár már a lobogónkra felfestetni. A címeres lobogó a népnek olyan kincse, amiért a harctéren a honvéd az életét is képes feláldozni, vagy bujdosónak menni, ha letörött a zászló.
